Új Nógrád, 1990. április (1. évfolyam, 1-23. szám)
1990-04-14 / 11. szám
6 Lélektől lélekig — HÚSVÉT 1990. ÁPRILIS 14 , SZOMBAT Egyházzenei koncert Szőke fiú reverendában Pitty Katalin Balassagyarmaton Dés, Kolozsvár küldöttei a padsorokban Az országgyűlési képviselő-választások első fordulójának izgalmas napja sem zavarta Balassagyarmat kulturált közönségét abban, hogy részt vegyen a római katolikus plébánián megrendezett egyházzenei hangversenyen. A szentélyben Sághy Ferenc kanonok, főesperes- plébános meleg szeretettel köszöntötte á fővárosi művészeket, akik már többször szerepeltek itt egyházzenei áhítaton és akiket a közönség már szívébe zárt. * Kolozsvárról és Désről érkezett vendégek emelték az esemény színvonalát. Zorin Diaconescut és Luidort Pétert a plébános, majd a koncertet szervező Varga János karnagy köszöntötte, Zorin. Diaconescu a dési román és magyar lapok képviseletében szólt a két nép barátságáról. A hangverseny műsorszámainak bemutatása előtt hagyományos szokás, hogy egy kántorjelölt bemutatkozik. Ezúttal Benedek Igor ült az orgonához, aki J. S Bach G-moll prelúdiumát kifinomult érzékkel, hibátlanul mutatta be. Kistétényi Melinda orgonaművésznő immáron harmadik alkalommal gyönyörködtette a város közönségét Bach Jöjj szép halál c. koráljátékával. A délután fénycsillaga a gyarmatiak közkedvelt művésze, Pitty Katalin újra belopta magát a hallgatóság szívébe. Első számában. a közkedvelt Bach—Gounod Ave Mariája csendült fel bársonyos melegségű énekében. Varga János karnagy vezénylete mellett a templom Szent Fe- lícián kórusa Menegai Jézus bűnbánatra segít című művét mély átérzéssel adta elő. A ,,Mária. Mária, menv- nyei szép virág” c. egyházi énekre Kistétényi Melinda orgonán improvizált. A dallamban rejlő szépségeket bravúros koncepcióval formálta át, amíg a témánál maradt, addig csapongó ihletett fantáziával kalandozott a mennyei világ felé. Verdi Otellójából Desde- mona imájával Pitty Katalin lenyűgözte a közönséget. A hatás még bennünk lobogott, amikor felcsendült Kistétényi Melinda előadásában Liszt Ferenc Adaggio című orgonajátéka, hogy tovább forrósítsa bennünk az istenközelséget. Talán a könny is kifakadt néhány szempárból, amikor a következő számban a kórus elzengte Kodály Stabat Mater című művét. Pitty Katalin műsora utolsó számaként Verdi Longobárdok című operájából Gi- selda áriáját énekelte. A mennyei közeibe hangolódott közönség Frank Caesar Panis angelicusát, bűnbánattól megtisztultan hallgatta már az énekesek ajkáról. Itt végképp igazolódott, hogy a hangverseny elérte magasztos célját. Felszabadult lélekkel hallgathatta már mindenki Kistétényi Melinda improvizált orgonaszámát, a „Hol Szent Péter” pápai himnusz dallamára, amelyet a közönség átélt éneke követett. Csillogtak a szemek, mikor befejezésként a magyar és székely himnusz felhangzott az átmelegedett szívű közönség ajkán. Kamarás József Fotó: SU Balga Gabi Kazáron, a Damjanich utón, a nyolcvanéves Tő- z.sei Károly Gusztáv és hetvenhat éves felesége mesél érdeklődésünkre, a régi húsvéti ünnepekről. — A lányok elbújtak, olyan házakhoz, ahol nem volt locsolni való lány, hogy ne keressék őket — emlékezik a bácsi —, de mégis megtalálták, aztán abban a vékony szoknyában, amiben aludt, kivitték a kúthoz, hiába kapálózott. Az udvaron vödörrel, bádoggal locsolták. Nem volt még akkor jó szagú víz! Két ember fogta a két kezét, húzták a kútból a vizet, öntötték, ahogy bírták. Csoportosan jártak a legények, öten-hatan, volt, amikor tízen jöttek. Minden lányos házat muzsikaszóval jártak végig. Amikor „kiöntözték" magukat, bejöttek, ettek-ittak. utána mentek tovább. Nem olyan világ volt akkor, mint most: minden harmadik háznál boros kocsma volt, hordóstul volt a bor. — Hogyan készültek akkor a? ünnepre? — kérdezzük a nénit. — Kocsonyát, sonkát főztünk, tyúkot vágtunk. Diós, mákos kalácsot és túrós lepényt sütöttünk. Az járta, mert tehén volt abban az időben minden háznál. A parasztlányok egész nap ünneplőruhában voltak. — Akkor még gyöngvbok- rétát hordtak — teszi hozzá a férje. ‘ — Nagy ünnep volt? — Igen, búcsú is, nagymise és litánia is volt. A falu közepén van egy kereszt, azt körüljárták, úgy mentek vissza a templomba. Idejöttek Mátraszeléről, meg Vizslásról is. itt három falu találkozott. A vizslásiak reggel a hegyen át jöttek, amikor meglátták őket. szóltak a harangok. RIGI HŰSVÉT KAZÁROM Akkor még gyöngybokrétát hordtak a lányok — Mikor értek véget ezek a szokások? — Amikor a kommunisták átvették a hatalmat, tilos volt a templomba járni. Akit megláttak, fegyelmit kapott a pártházban és nem is dolgozhatott. — Mikor locsolkodott utoljára? — kérdeztük. A házigazda a fejét rázza: . — Azt már nem tudom megmondani. Jó pár éve nem járok. A feleségemnek nincs testvére, már csak rokonokhoz mennék. Két lányunk van, két vejünk, ők jönnek hozzánk vendégnek, ők látogatnak meg minket. Én már nem megyek sehová. — Milyen ma az ünnep Kazáron? — Most is készülnek, süt- nek-főznek, csak már a templomba nem járnak... Dudella! Ildikó Fotó: Bábel László „Rászokni a becsületre” Huszonegy esztendős, szőke fiatalember osztja meg velem a társaságát, s visz- szafogott hangon arról beszél, miként döntött az életéről. Fojtott suttogásán átérződik az egész énjét betöltő hit ereje. — önnön parancsának engedelmeskedve, ő az e világi élet örömtelibbé, emberhez méltóbbá tételéhez kíván másokat hozzásegíteni. Irányadója ehhez sajátos látásmódja. önkéntelen mozdulata ismerősnek tűnik, töprengésében ujjával többször végigsimít az állán, s erősen ráncolja a homlokát. A mesterkéltségnek a nyomai sem fedezhetők fel a magatartásában. Megjelenése egyszerű, akár fekete reverendája, amit az egyházas- gergei Gordos Ferdinánd, mint papnövendék, két éve öltött magára Egerben, a hit- tudományi főiskolán. Azóta minden reggel — hatkor, vagy fél hétkor — a kápolnában találja. Elmélkedés után részt vesz a szentmisén, s a reggeli után kezdődnek az órák. Filozófiát. egyháztörténetet, dogmatikát, morálist, biblikumot, hallgat egyebek között. A déli ima, ebéd végeztével háromig kimenőt kapnak, amit Gordos Ferdinánd főként papnövendékbarátai társaságában tölt el. A délután nagyrészt ismét a tanulásé, s fél kilenctől reggelig a szilencium csendjéhez igazodik. — Lelki életünk rendjét mi magunk alakítjuk ki. Itt az indíttatást, az irányt adják meg ehhez. Bejöttem ide egy istenképpel, amit annak a tudata kristályosít, hogy a papi hivatásra készülök. Valójában egy a dolgunk: rászokni a becsületre. önmaguk megismerésének, személyiségük formálásának számos hagyományos formát szentelnek: az úgynevezett punktás napokon (púnkta: irányadó pont a lelki élethez), illetve a spirituális beszélgetéseken szinte mindennapos téma az önvizsgálat. annak jelentősége, szerepe. Igv megvilágításba kerülnek az apró cselekedetek. s a gyötrő kérdések megválaszolásához is adalékot szerezhetnek. Ferdinánd gondolkodás- módjának egyik erőteljes vonását Szent Bernát és húsz társa hitvallása határozza meg: — Élvezd az Istent! — mondták a szentek, s eszerint is éltek. Számomra ez a merevség, kötöttség nélküli, szabad istenszeretet az igazán örömet adó. Aki ebben él és gondolkodik, ki- teljesedésre vágyik. Ez természetes igénye mindenkinek. Rajongással beszél a fiú Pilinszki Jánosról, az érzékeny, vívódó alkatú költőről. — Érteni akarta az ember szélsőségektől sem mentes világát, s tán felül kívánt emelkedni azon. A két pólus a szent és az öngyilkos izgatta őt igazán, a köztiek nem érdekelték... Nagyon közel állnak hozzám a versei, s az egyénisége rendkívül rokonszenves nekem. Gordos Ferdinánd vidám, humorizálásra hajló fiatalember. Kedveli a jó társaságot, a szellemességet, a természetességet. Viszont a trágár beszédet, az ízléstelen viccelődést, a hajszálhasogató precízséget nem fogadja el. A főiskoláról a nagy ünnepek másnapján szoktak hazalátogatni, de ez a gondolat nem tölti el kitörő örömmel. Ebben az „önmegtartóztatásban” vajmi kevés az önfegyelem szerepe: Otthon, a falujában a magány érzése fogja el. Ezzel fizet a másságáért. Ám hiszi: a kárpótlás ezért bőséges... Már évek óta versel. Papírra vetett gondolatainak különös formát ad. Foglalkoztatja az útkeresés, aminek sok ezernyi buktatójával találkozhat. ha eljön az ideje, s hozzá fordulnak majd mindennapi gondjaikkal az emberek. Erre készül nap mint nap, számítva a nehézségekre: — Csak az lehet boldog, aki szüntelen küzd — mondja búcsúzóul, s megcsillan a szeme. Mihalik Júlia Gordos Ferdinánd: A szeretet keresése (Oly korban élünk, hol a ..hülye” már csak kötőszóként használatos. Ha jelzőt kap sértőbb, mint mikor magában állt.) Beszéd, vita, csak árnyalatnyi dinstinctió. ... együgyűség ami vezérel. Célom: a siker (nem fontos ateistának lenni) öntudatlan párbajok, reflexetüdök Mikor kell megsértődnöm? — a gondolkodás sajnáltat! Ez is siker! Le vagyok határolva! siker!? Csönd van közöttünk! siker? Belülről szúrnak meg. . . Kín. alázat (szemfelhök. torokfájás) ne haragudj! Hálátlan nemzedék Magyar kálváriák (Folytatás az 5. oldalról) reszt alatt. Veronika kendőt nyújt át a véres izzadság felitatására és így tovább. S miután a keresztút a Kálvárián végződött, kezdték az egész utat kálvária járásnak, röviden, kálváriának nevezni. Hazánkban általában a templomok belső falóra helyezett keresztek alatt látható jelenetsort keresztút- nak, a szabadban felállított stációkat a lezáró kereszttel, vagy általában a három kereszttel (amelyeken két oldalt a latrok függenek), kálváriának. A legrégebbi, művészi értékű, fennmaradt kálváriánkat Páli községben láthatjuk. 1696-ban készítették. Ugyancsak nagyon szép barokk munka a gyöngyösi kálvária is. A gödöllőit Grassalkovich Antal herceg építtette 1771- ben Maverhoffer Jánossal. A bajai klasszicista kálváriakápolnát Hild József tervei szerint 1836-ban készítette Bengel János. Novák József és Gfeller Károly. Hosszasan sorolhatnánk a városainkban, falvainkban található, leginkább elhanyagolt állapotban sínylődő kálváriákat. De itt csupán a figyelmet akarjuk rájuk irányítani, hiszen zömük műemlék, mégis a művészettörténeti érdeklődés perifériájára kerültek. Holott ezek ugyanolyan értékei kultúr- történelmünknek is. mint a hasonló korból származó, bár nagyobb léptékű más műalkotások. Csonkaréti Károly Szégyenpír borítja arcomat. ha arra gondolok. hogy a nemes érzések kialvóban vannak az emberi szívekben. Gyermekkorunkban arra tanítottak, hogy a hála érzésének sohasem szabad kialudnia és nincs súlyosabb Ítélet, mintha valakire azt mondják: hálátlan. Egy 55 éves férfival beszélgettem, feketekávét kortyolgatva. Arról társalogtunk, milyen jó dolog az, hogy békében élhetünk, nincs háborús láz, félelem, aggodalom. Délután talán egv kis szunvókálásra is jut már idő. Szeretjük városunkat — mondtuk. De én még hozzátettem: nekem mindig eszembe jutnak azok az elődök, akiknek mindezt köszönhetjük. Immáron 70 éve múlt. hogy iskolatórsaim közül sokan itt véreztek el a városért, hogy a polgárság és katonaság a vasutasokkal kiűzte innen azokat. akik jogtalanul idetolakodtak. S milyen szomorú, hogy még máig sem tudtuk elérni azt. hogy városunk megkapja az őt megillető dicső ,.legbátrabb város” címet. Barátom elmosolyodott. — Legbátrabb város? Ugyan miért? Mikor részletesen megmagyaráztam. hogy miért, akkor ő csak annyit mondott: — Én nem forszíroznám, hol vagyunk ma már tőlük... az régen volt. Nem bírtam lenyelni a feketekávét, felálltam és elköszöntem. Azután elsétáltam a városháza elé, felnéztem a kifordított szövegű márványtáblára, melyre azért még rápingálta az újsütetű modern kor: emlékeztetésül az élőknek és a jövő kor nemzedékeinek. Megengedett, hogy emlékezzünk. ha akarunk. De. hogy róluk beszéljünk is, hogy példájukat iskoláztassuk, hogy megismertessük a történelmet mi is volt akkor? Hogy a megtépázott várostudatot megerősítsük, hogy mindenki itt öntudatosan, pirosló arccal, szenvedélyesen szeresse, hirdesse: ez a város csak a miénk, hogy ezért áldozatot kell vállalni. Egy kávézó asztaltárs szavain keresztül éreztem meg az emberek szavát. Lefényképeztem a közönyt, s most már látom, miért nem lesz —, legalábbis az én életemben — ebből a városból Ci- vitas Fortissima, gyermekkori álmaim „legfőbb városa”. És eszembe jutnak az emléktáblát leleplező államfő szavai is: „Akikről e tábla szólni fog. igaz magyarok voltak, mert hazaszeretetüknek életüket is feláldozták. Hálából' emlékük előtt ma egy nemzet tiszteleg és emléküket egy város zárja mindörökre hálás szívébe"— Hát ez is csak szólam? — tűnődöm. Itt a földön semmi sem igaz? Felcsapódó fellángolás? Aztán vége...? Hát ezért omlott társaink vére? Ma bevonulok sötét szobámba. Ma nem akarok látni embereket. — Kamarás — 1
