Új Nógrád, 1990. április (1. évfolyam, 1-23. szám)

1990-04-21 / 16. szám

1990. ÁPRILIS 21.. SZOMBAT 7 Visszasírom a diktatúrát? Jánossy Ferenc rajza Hullanak a vörös cs Há­gok, dőlnek a Lenin-szob- rok, változnak a címerek, utcanevek, ünnepek. Ki-ki pártállása és vérmérséklete szerint szemléli a do’got — jómagam kissé zavartan Visszasírom a diktatúrát? Aligha. Ám ez a mostani, felemás helyzet, am't békés átmenetnek neveztek el jobb híján, kissé elcsüggeszt. De hát mitől vagyok én ilyen szomorú? Miért kezdem én szinte egyformán utálni a különböző pártok ismert személyiségeit, álljanak bár baloldalon, középen, vagy jobboldalon? Miért idege­st a méltatlan, dilettáns és demagóg handabandázás, miért küldöm kultúrálatla­nul me'egebb égtájakra a pol'tikai hirdetések behí­zelgő hangú szónokait, mi­ért kapcsolom néha olyan mozdulattal ki a tévét egy- egy politikai vitaműsornál, mintha fegyver ravaszát nyomnám meg? Félek ma­gamtól. Lehet, hogy én va­gyok az, aki éretlen a de­mokráciára. ak t menthetet­lenül e'kábítottak a poszt- sztáVnistn diktatúra jel­szavai? Miért van az, hogy én nem érzem, hogy Európa velünk van? Sőt, hogy még Ázsia sincs velünk? Miért nem tudtam én felhőtlenül örülni a prágai és a buka­resti nagy megtisztulásnak? Miért érzem azt. hogy Ma- gyarorsz' g ismét. immár harmadszor is. olyan euró­pai konstellációba kénys~e- rül. amely megint végzetes lehet? Szégyellem macam, hogy ilyen rosszul viselem a sza­badságot. Persze én már abban is kételkedem, hoay ez lenne az igazi szabad­ság. amire annyit áhítoz­tunk. Miközben e sorokat írom, félszemmel és fél fül­lel egy tévés vitaműsorra f igyelek, mely a március 15-i élő közvetítés elmaradásá­nak okait próbálja tisztáz­ni. Egyszerre felemel ő és le­hangoló a doloa: inazi csa­ta zajlik, becsületes és ar­rogáns arcok. Roknnszenv és ellens-env viask ^d k ben­nem — Romániában ma­gyarokat üldöznek és gy l- kólnak csupzn azért. mert magyarok, itt Budapesten, a képernyőn pedig magya­rok és magyar állampolgá­rok játszanak a szavakkal és a demokráciával. Mire e sorok megjelennek, már vá­lasztott régen az ország — nagy zavarában választott, annyi szent, ahogyan még én sem igazán tudom, me­lyik nem igazán rokonszen­ves pártra voksoljak, hogy végre valóban szabad és független és jómódú pol­gára legyek Európának. De ezek az agresszív függetle­nek, szabadok, demokraták engem nyugtalanítanak Bár­mennyi hirdetést, plakátot, röplapot engedhetnek meg rejtélyes, de egykor bizto­san napvilágra kerülő pénz­ügyi forrásaikból, az biztos, hogy én nem úgy akarok szabad lenni, ahogyan ők, vagy ha ők szabadok lesz­nek, (én biztosan nem. Dőlnek a Lenin-szobrok, nemsokára talán más szob­rok is dőlnek. Én személy szerint félek a szobordön­tésektől, különösen, ha mindez sokkal lényegesebb döntések helyett követke­zik be. Viszolyogva nézem a met­rómegállók kivilágított pla­kátjait, csupa mosolygó, csúnya ember, ök akarnak az én, a mi csapatunk len­ni. Remélem nem sikerül nekik. Remélem, hiába örül­nek előre. De ha ezentúl ök diktálnak? Vissza fogom sírni a diktatúrát? Mire e cikk megjelenik, már tudni fogjuk. Sz. Sz. P. ■yiaiiiiíiiiiiiiiiiiiBí < >‘..i 1 ! ül l!<i|i Kantor, a festő és színházalapító Június 16-án lesz 75 éves Tadeus Kantor, a világhírű lengyel festő- és színház- művész. Születésnapjára a hírek szerint Magyaror­szágra érkezi k. De ezt megelőzően májusban, ha­zánkba látogat Kantor színháza, a Cricot 2. Most pedig a képzőmű­vész Kantorral ismerked­het meg a magyar közön­ség. A Budapest Galériá­ban száz nagyméretű ve­gyes technikájú kép, raj­zok, festmények és két színházi szcenikai tárgy szerepel az április 29-ig nyitva tartó tárlaton. S ezúttal először látható Ma­gyarországon a világot meg­járt kollekció. Kantor a Krakkó mel­letti Wielopoléban szüle­tett 1915-ben. Művészeté­re nagy hatással volt a lengyel konstruktivisták működése. Kantor korai képei a szürrealizmus ha­tását tükrözik, míg ké­sőbbi alkotásai nonfigura­tív festmények. Ezek a tárgyi valóságot hozzák elénk, jeleneteket, esemé­nyeket- tájakat és avant­gárd színházat idéznek. Színházát. a Cricotot 1955-ben alapította. In- formel és Happening elő­adásaival megelőzte a ha­sonló európai kísérleti színházak ténykedéseit. A 60-as évektől képzőművé­szeti és színházi munkássá­gában ismét új fejezet nyí­lik. Színházi kísérleteinek összegzése az 1975-ben be­mutatott Halott osztály, világsikert aratott. Cricot 2 nevű színháza szinte ván­dorszínházzá vált; Olaszor­szágban. Németországban, Franciaországban, Hollan­diában mutatkozott be si­kerrel. Számos előadása meghívásra külföldön ké­szült: Wielopole, Wielopo- le (1980). Vesszenek a művészek! (1985). Soha nem jövök már ide visz- sza (1988). Egy kép a kiállításról Avantgárd kísérletező színháza és képzőművésze­ti alkotásai világszerte ér­deklődést váltanak ki. fran­Tadeus Kantor portréja cia. olasz, angol, spanyol, japán és más kiadványok, tanulmányok, monográfiák, albumok foglalkoznak sze­mélyével és művészetével. Képzőművészeti, színház­rendezői, -szervezői mun­kásságát számos nemzet­közi díjjal, kitüntetéssel is­merték el. 1979-ben Remb- randt-díjat, négy ízben — 1979, 1982 1985. 1986-ban — a New York-i színikri­tikusok díját, 1988-ban á Légion d'honeur-díjat nyerte el. A budapesti kiállításán rajzai és festményei mel­lett, gazdag video- és film- dokumentum-anyag szá­mol be Kantor alkotói módszeréről, színházi kí­sérleteiről. K. IVT. Most itt lakom egy kis hotelban, szemben ezzel az átok toronnyal. Első emeleti szobám ablaka a Wienerstrassera néz, balra az út szemközti oldalán ez a boltíves torony me­red fölém jobbra a Fischa zöldes vize folydogál. Éppen a híd mellé tűztek le egy táblát, amire ráírták, hogy Fischa- promenade, ezek szerint itt kezdődik a folyóparti sétány, szó se róla, gondozott utacskával, cizellált lámpákkal, kel­lemes padokkal. Sajnos, meg lehet fagyni estefelé, Klárival elszívtunk egy cigarettát az előbb az egyik pádon, de nem­igen volt kedvünk tovább üldögélni a júliusi hűvös alkonyai­ban. Jócskán borzongató szellő lengedezett az ártéri erdő felől, a Fischa itt a közelben ömlik a Dunába. A Milde Sor­te cigaretta virító plakátjait nemsokára foszforeszkáló fény­nyel önti le a sejtelmeskedő hold, valamely álcázóan naiv, látszatra álmatag, csupa tapintat, de éppen ezért errefele mindig pillanatok alatt veszedelmessé válható, megnevez­hetetlen illúzió jegyében Toppantván szét a papíridillt, mint annak idején Wilson és Léon Bourgeois, a fölszabadított né­pek testvéri társadalmáról szőtt képzelgései nevében tették ezt Párizs környékén Közép-Európa gerincével. Menjünk. Majd inkább a szobában pöfékelek tovább, mondtam Klári­nak. Mintha valami nem volna rendben. Pedig nincs semmi baj. Közeleg az este, meglehetősen eseménytelenül, bár nem mondhatnám, hogy a helybeliek netán kirívó tisztelettel viseltetnének — teszem azt — a nyelv ellehetetlenülését érző. a hajdani Bécsből az időbe hullt Ludwig von Wittgenstein iránt, legalábbis, ami a csönd szükségességét hirdető mániáját illeti, amivel egyébként tö­kéletesen egyetértek. Nem elég, hogy hűvös van, föláll a szőr a hátamon, amikor erre a szalmahajú, szép combú lány­ra pillantok, aki már másodszor jön szembe az úton feszes, kurta szoknvácskában, tejfehér csipkeharisnyában. Ráadá­sul jelzi egy nyíl: Flughafen Wien-Schwechat, persze, Fischamend határában van a bécsi nemzetközi repülőtér. Ha nem jelezné is, tudnám, úgyszólván állandóan dübörög a légtér a föl- és leszálló gépektől. Holnap reggel mi is oda megyünk, akit várunk, Űj-Zélandból érkezik a Singapore Airlines menetrendszerű korai járatával. Egy várossá válik lassan a világ, mondják. Másrészt, szkeptikus vagyok én eb­ben a fene nagy metropolisban, a benne élő népek testvé­riesülésének egyre cifrább jeleire gondolva. Annyi baj le­gyen. Adja Isten, érjük meg a holnapot. Aztán itt vannak a fischamendi fiúk az autóikkal, föl-le forgolásznak a Wiener­strassen, egyedül, vagy kamaszlánnyal az oldalukon, fárad­hatatlanul. Mintha a fiamat, Sanyit látnám, no, az autó­márkáktól eltekintve. A hotel bejáratától látom, jön a pú­pos csehszlovákiai kockás ingében — lehet, hogy magyar, csaknem mindegy —, ide-oda pillant, ténfereg a Skodája körül, mint a tojj^s tyúk, éppen az én Skodám mögött par­kol. meglehetősen' céltalannak látszik, lerí róla a tanácsta­Bódi Tóth Elemér: 4 torony alatt lan kelet-európai szegénység. Kezdem átkozottul otthon érezni magamat Fischamendben, csak tudnám, hogy mi­ért. Á kávézóban megint a szalmahajú lány a tejfehér ha­risnyájával. Lehet, hogy éppen ez a kisvárosi, kisnépi pro­vincializmus az, ami egyáltalán nem volna kellemetlen, ha történetesen nem benne élnék, ha botrányai, makacs előíté­letességei a gólyafészkes kémények, vagy az osztrák katoli­cizmus ágyam fölött is díszelgő naiv kerámia dombormű­vei alatt feledtethetnék mindazt, ami történt, és történik mindmáig ezen a fura módon ismerős tájon, teszem azt, Tho­mas Bernhard Heldenplatz című drámája körül, ha elfelejt­hetném a Duna-táji szelídség szivárvánvos csapdáit, midőn úgy érzi az ember, álomból él. Miként két fiatal bécsi zsidó, Albert Misak és Edék Bartz. azaz, haszid hagyomány sze­rint választott művésznevükön Geduldig és Thimann, akik már két évtizede éneklik az elveszejtett világ, a galíciai zsi­dó kisváros, a stetl jiddis dalait, hogy legalább énekükben legyen mégis mindaz, ami nincs, a XX. század közepén el­pusztított szülőföld. Kezdetben azt hitték, megváltoztathat­ták a világot édes-búsan szárnyaló igazi zsidó népzenéjük­kel, ami megtöri az irracionáiis elfogultságokat. Pályájuk csúcsát 1986-ban. Kurt Waldheim elnökké választásakor ér­ték el. Edék úgy emlékezik, akkor kicsit egzotikusak vol­tak, mintha két fekete állt volna a színpadra énekelni. Azok­ban a napokban ők voltak az elsők, akik színpadra léptek zsidó dalaikkal. Azóta tudják, másokkal együtt, hogy nem képesek megváltoztatni ők sem a jelen világot, énekükkel, de azt is: ha nem indulsz el, soha nem érkezel meg. Köz­ben a templomtér is elcsöndesül, a hatalmas méretű katoli­kus barokk templomot bezárták éjszakára. Főkapujára tű­zött hirdetés izraeli kibucba invitál, nyolc nap 11 780 schil- lingbe kerül. A kapu fölött felirat: Heiliger Michael bitte fúruns! Olyan ez az este, mint egy század eleji finom bécsi tárca, amilyeneket már régen nem írnak, hiszen kacifántosabb lett az újságnyelv is a joggal csípős nyelvű, lázongó Karl Kraus, a hepehupás Osztrák—Magyar Monarchia óta, amely mintha akkor sem lett volna, amikor volt. Szobámban fölbontok egy schwechati dobozos sört, a toronyra pillantok. 1051-ben épült III. Henrik alatt, a többi között újjáépült 1896-ban, I. Fe­renc József idejében, 1943-ban lerombolták, 1963-tól 1965­ig ismét fölújították, úgyszólván mindig törték-zúzták, épí­tették. hagyjuk. A hágai konvenció a kulturális vagyon ré­szének nyilvánította, fölszólítva a leendő hadviselőket, hogy háborús konfliktus idején is kíméljék. Ennyit legalább el­értünk. A többit maid meglátjuk. Szolgált határtoronvként. postakocsik álltak tövében, halászok tornya. Aranyozott hal csillog a csúcsán most is. Már fölkapcsolták a díszkivilágí­tást, négy oldalán szépen kipingált, római számjegyű to­ronyóra méri és kongatással jelzi az időt. Szállnak fölötte a madarak éjszakai nyugvóhelyükre, szállnak a repülőgépek, zsúfolt a légtér, csak a hold áll mozdulatlanul, de tudni­való, az is száll velünk, a földdel együtt. Minden bizonnyal egyetlen állandóság létezik, annak hiánya. Cikázik a hisz­tériás muslinca a reflektorfényben, madár nyüzsög, fészke- lődik a Fischa-parti nyárfasor élő zöld falában, lézeng a púpos csehszlovákiai — lehet, hogy magyar, csaknem mind­egy — a Skodája körül, korzózik a szalmahajú lány izgató- an tejfehér harisnyájában, bőgnek az autók és a Yamaha motorok, és áll ez az átok torony önmaga közönyében, áll az épített világ. És tartja magát szemközt egy régi kajla kémény, a hullá­mos tetőgerincű, mohos zsindelyű hosszúkás házon, ami a toronyhoz, támaszkodik, így annak díszkivilágításából neki is jut. Büszkén ragyog a fényben a sötétülő ég alatt, mint­ha róla lenne szó. érte gyújtották volna föl a fényeket. Fa­tális tévedés, a mindig toronvárnvékban levők sajátja. Eszembe jut egy csacska vers. amit tizenkilenc évesen írtam az ilyesféle kéményekről, amikor ezt még nem is láttam. A címe is Kémények. „Hej, kémények, költők, merengők, lobognak rajtunk égi kendők, földi füstökben leveszendők, szemünkbe nap sütöget. Bámulunk nappal és csak éjjel merengünk minden semmiségen, lepi a korom csontjainkat, szemünkbe hold sütöget. Hej, kémények, költők és mások, nem lehetünk sohase mások, vagyunk, míg le nem bontanak, ránk nap, hold égbolt sütöget.” Sütöget a hold, átkozottul otthon érzem magamat Fischa­mendben. Másnap korán reggel a szomszédos repülőtéren vagyunk, úgyszólván minden gép késik, csak a Singapore Airlines já­rata érkezik 6.35 helyett 6.15-kor. Már villog is a jelzőtáb­la, a gép leszállt. Időben érkeztünk ahhoz, hogy ne kerül­jük el egymást. Jönnek ki az utasok. (Horizont, 1989)

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents