Új Nógrád, 1990. április (1. évfolyam, 1-23. szám)
1990-04-21 / 16. szám
IZEFmZJ 1990. ÁPRILIS 21.. SZOMBAT Vaskor István Nyugdíjasokkal - nemcsak nyugdíjasoknak „Nem várunk mi már semmit, csak a postást és a Rigó Tibor Nyugdíjasok, ök az élet delén már túljutott, a munkában többnyire megfáradt emberek. Van, aki öregkorára is jól tartja magát, a másik betegeskedik, szo- morkódik. Nyugdíjaséletek — emberi sorsok. Akikkel naponta találkozunk, utcán, a parkban, üzletekben, a nyugdíjas férfiak és nők. De vajon mit, mennyit tudunk róluk, hétköznapjaikról, gondjaikról? Egyáltalán kellő tisztelettel vagyunk-e az idős emberek iránt? ooóooo A Horpacson élő Macska Menyhért sokat panaszkodhatna, de sosem teszi. 80 esztendős, s öregkorára szakadt a nyakába sok-sok probléma. Beteg lányát és feleségét ő gondozza. Naponta jár bevásárolni, aztán gyógyszerekért. Vácra, Rétságra, Balassagyarmatra — Tudja — így az öreg —. nem akarok én senkire átkot szórni, pedig tehetném. Negyvenöt után elvették a földemet. aztán lassacskán kénytelen voltam eladni a jószágaimat. Egyszoba-konvhás kis házam maradt, ebben élünk ma is harmadmagammal Van egy hízóm. meg néhány tyúk is otthon, de a kertben csak keveset munkálkodhatok. Macska Menyhért jól bírja a ránehezedő feladatokat. Mondja, a sok utazás sem íárasztja. s végre az öregek ingyen utazhatnak. Igaz, fűzi hozzá, egynémely Kovács Andrásné: „Ötezer lórimból, de jói megélünk" Romhányban, az öregek napközi otthonában sok nyugdíjas szabad „perceit" sofőr úgy néz rá, mint kakas a piros kukoricára, de- hát az öregek sorsa már- csak ilyen: tűrniük kell! — Ha szűkösen is, de megélünk — mesél tovább az öreg. — Képzelheti, tavaly hétezer forint volt havonta hármónknak, de abból is kijöttünk. Most tízezer forint van egy hónapban a megélhetésre, s ebből kétezerháromszázat fizetünk ki itt Horpácson, a nevelőotthonnak az ebédünkért. Mindennap elsétálok két adagért, ezt fogyasztjuk hárman. De nem panaszkodom. Elég nekünk... O O O O O O A 81 esztendős Kovács Andrásné, Marika néni 84 éves férjével Rétságon él. Az idős asszony korát meghazudtoló jókedvvel és derűvel válaszol, kíváncsiskodó kérdéseimre. Nem köntör- falaz, őszintén megmondja a magáét. — ötezer forintból, de jól megélünk — mondja. — Igaz, szalámira nem jut, mégsem panaszkodhatok. Szép kertünk van, amire szükségünk van. az megterem benne. Képzelje — emeli fel a hangját Marika néni — az idén nyolcszáz forintért szántották fel. Több volt ez bizony, mint korábban. Aztán témát váltunk. Megtudom, nagy beteg volt néhány éve Kovács Andrásné, de — ahogy ő fogalmaz — „a drága doktor urak Gyarmaton kigyógyították’’. Jól érzi magát, miként férj- ura is jó erőnek örvend. Büszkén meséli a hitves, hogy András bácsit sokan ismerik a környéken: hosz- szú ideig volt a rétsági kemping gondnoka —• nyugdíjazása után — és mindenki tisztelte őt, s azóta is szeretettel gondolnak rá. Macska Menyhért: „45. után elvettek a földemet" — Szóval, megvagyunk fiam — folytatja Marika néni —. Csirkénk, tyúkunk van, tojás szintén. Meg sokat segítenek a gyerekek is. Két lányom és három unokánk a mindenünk. Aztán tudod — mondja búcsúzásul — nem pazarolunk. Keveset költünk, a villanyért is csak 90—100 forintot fizetünk kéthavonta. Megvoltunk eddig is, meg leszünk ezután is. Csak erőt, egészséget adjon hozzá a jóisten! O O O O O O Romhányban, a tsz-iroda épületével szembeni szépülő parkban két. idősebb férfi egyengeti, tisztogatja a gyepesítésre váró földet. A 65 éves Sára István és a 72 esztendős Simon Mihály szinte egymás szavába vágva mondja a magáét. Életükről, hétköznapjaikról, nyugdíjukról és sok mindenről. — Két-, vagy háromszáz forintot kapunk ezért a munkáért naponta a tanácstól — vallják —, de ez a pénz is jól jön a nyugdíj mellett. Rendesek a tanácsiak, mert ha van valamilyen alkalmi munka, nekünk biztosan szólnak, tudják, hogy számíthatnak ránk. A két férfi nem panaszkodik, bár megjegyzik: a pénzből sosem e'.ég. Sára úr és felesége hétezer. Simon Mihály és felesége tizenegyezer forintból él — havonta. Elég is, meg nem is — osztják közös véleményüket, de hozzáfűzik: az otthoni kert, meg évente az egy-két hizlalt disznó azért javít némileg a helyzeten. — Akárhogy is nézzük — mondja Sára István —. amikor egy kenyér, vagy egy tej húsz forintba kerül, bizony spórolósan kell élni. De nemcsak a nyugdíjasoknak, mindenkinek, mert különben aludttejre sem futja. .. — Aíit hozhat a jövő? Mit várnak az új kormánytól, az új Magyarországtól a választások után? Válaszuk újra egybecseng: — Mit várhatna egy nyugdíjas? Hogy viccesen mondjuk: ä postást, meg a halált. .. A politika az úgyis alakul magától, csak nekünk békénk legyen. O O O O O O Özvegy Surányi Jánosné, Tériké néni Nézsán él. Tavaly 3800 forintos nyugdíjból kigazdálkodta mindennapjait. igaz mindennap keményen dolgozott. S most. hogy már hatezer forintot hord neki a postás, nem szakított korábbi életritmusával. — Én mindennap reggel fél hatkor kelek — kezdi mondókáját. — Ellátom az állatokat, a négy malacot, meg a szárnyasokat, aztán irány a kert. Láthatja, milyen nagy ez, itt termelek meg mindent, amire szükségem van. Sajnos a málnám lefagyott, úgyhogy idén nem hoz pénzt a konyhára. Teri néni úgy mondja, bizony ő még spórolni is tud kevéske nyugdíjából. Ruhára alig költ. mindennap főz egy kicsit. Csak a legfontosabb, az alapvető élelmiszereket hordja az üzletből. — öt gyerekem van. s mindegyikükön igvekszek segíteni. Jani fiam itt él a portámon, tán ő kapja tőlem a legtöbbet, de gondoskodásával, szeretetével viszonozza is ezt. Meg öt unokám, a büszkeségeim sem mennek el tőlem üres kézzel, ha meglátogatnak. Ám Surányi néninek a kikapcsolódásra is jut ideje. Igaz. leggyakrabban a szomszédasszonnyal, Mari nénivel beszélik meg a dolgaikat, diskurálnak életükről, de vajon kell-e ennél kellemesebb időtöltés a mindennapi kemény munka után? O O O O O O Amikor Nógrádszakálban megszólítom Bagi Józsefnét, két szomorú szem pillant rám. A 81 éves Juli néni. mint mondja, nehezen lát. hiába minden gyógykezelés. És különben is: van gondja bőven. Magányosan él, férje hat esztendeje hunyt el. — Van négy gyermekem. de ki várhatja el, hogy naponta ide utazzanak hozzám, az isten háta mögé — mondja az idős asszony keserves hanggal. — Három fiam Pesten lakik, iányomék Tarjámban. Még szerencse, hogy ők gyakorta meglátogatnak, és ez ad valamiféle megnyugvást nekem. Bagi Józsefnének nincsen napi segítője. Mindössze egy tyúk a társa, pedig a korábbi években több állata is volt. Most nem bírja, nem bírná az állattartást. Ötezerötszáz forintnyi nyugdíját viszont jól be kell osztania — ha nem akar hiányt szenvedni semmiben. — Minden nagyon drága ma az én pénztárcámnak — mondja. — Hús az ritka vendég nálam, sok tésztát fogyasztok. De ami a legnagyobb bajom, az a magányom. Nincs itt a faluban egv olyan hely, ahol az öregek találkozhatnának, hiányzik egy napközi otthon. Szerencsémre a szomszédban élő fiatalasszony mindig szívesen lát, s ott, nála jól érzem magam, két gyermeke társaságában. Juli néninek szomorú az élete. Férje húsz éven át tartó betegeskedése után. magára maradva most a magány m betegsége. .. O O O O O O Nyugdíjassorsok: más és más életek. Ám az öregség, midegvik esetben közös vonás. S bár e néhány villanás nem adhat teljes képet egy nagy rétegről általában, azt el kell fogadnunk: életük nem könnyű. . . f)zv. S«rányi .Jánosáé: 4 „Öt gyermekem van, mindegyikükön igyekszik segíteni"
