Új Nógrád, 1990. április (1. évfolyam, 1-23. szám)
1990-04-21 / 16. szám
6 1990. ÁPRILIS 21., SZOMBAT izEPmu Tavaszi tárlat Végül is az idei salgótarjáni tavaszi tárlat sem nem jobb, sem nem rósz- szabb az utóbbi években megszokottnál, ami azt jelenti, hogy nagyjából ugyanazt az esztétikai minőséget tárja, nagyjából ugyanazon emeberekből álló közönség elé. Ez a minőség megbízható, tehetségek hitelesítik, a kiállítások színvonala hosszabb idő óta egyenletesen magas, tehát aligha vitatható, hogy Nógrád megyében évenként ez a leginkább figyelmet érdemlő kortárs képzőművészeti szemle, amennyiben nincs rajzbiennálé. Mindazonáltal az is tény, hogy mára főként egyetlen nemzedék, a negyvenesek korosztálya uralja a tárlatot, az a generáció, amelynek dominanciája a kortárs magyar képzőművészetben is meghatározónak látszik, tartalmi és esztétikai eklekticizmusával — úgy tetszik — adekvát hozzászólást jelent a korszak közérzetéhez. A nagy öregek és az újabb nemzedékek hiányoznak. (A nógrádi jelenlétről később.) Közben a társadalmi közérzet sem javult, ellenkezőleg, 1990 tavaszára nyilvánvalóvá vált, hogy az elkövetkezendő évek súlyos megpróbáltatásokkal kecsegtetnek az emberek nagy tömegei számára. a választási kampányban elhangzott ígéretek ellenére. A közönség szolid apátiája e kiállítás iránt is érthető. Némi örömre ad okot, hogy a látogatottság azért viszonylag magas lesz, hiszen a középiskolák diákságát tanáraik csoportosan viszik a tárlatra. Ez is évek óta ígv van. Ami az anyagi feltételeket illeti, erre az évre még tanácsi pénzből rendelkezésre bocsátották a megrendezéshez szükséges 300 ezer f irintot és a díjakat. az üzemi mecenatúra viszont éppen csak jelen van, az előző évekhez képest csaknem megszűnt. A gazdálkodók várható anyagi kondícióit tekintve, ez a jövőben még inkább így lesz. Ismeretes az is, hogy Nógrádban ez a kiállítás a politikai reprezentációit is szolgálta. Fölmerülhet a kérdés, hogy miután ez a szerep kicsúszott alóla, mi legyen vele a jövőben? Erre a kérdésre szintén többféle válasz adható. Az egyik szerint, a rajz- biennáléval együtt meg kellene szűnnie. Szerintem ez lenne a legrosszabb döntés. Több szempontból. Egyrészt, a tavaszi tárlat politikai reprezentációs szerepének megszűnése nem válik kárára, ellen- ‘kezőleg, ezáltal szakmaisága erősödhet. Hiszen változatlanul fontos, hogy a művészetek különböző ágazataiban tevékenykedők rendszeres időközönként országosan is megméressenek. Legyen tehát legalább egy tárlat, amelynek fő gondozója a helyi társadalom, a kialakuló önkormányzat. Ha a kiállítás szakmaisága tovább erősödik, még inkább csak a tevékenység alapján kerülhetnek be az anyagok a tárlatra. Ne legyen más szempont, se regionális, se párt, se semmi egyéb. Így elkerülhető a helyi és politikai aránytévesztés, a művészéteken kívüli szempontok érvényesítése. Azt se feledjük, hogy bármely fórumot. így a tavaszi tárlatot is könnyű megszüntetni, de ezzel nem oldódik meg semmi. Maga a művészeti tevékenység ugyanis marad, s előbb- utóbb újabb fórumot követel magának. Idetartozik az. is, hogy a művészeti tevékenységek közül a képzőművészeti csupán rz egvik Vegviik tudomásul. hogy ugyanilyen megmé- rettetési igény van például az irodalomban, a zenében, sőt a tudományos munkában is. Végül is a fórumokat meg lehet szüntetni, a tevékenységeket nem. E szemszögből vizsgálva, a régió szellemi — művészeti, irodalma, zenei, tudományos — életéért felelősséget érző, komoly testület számára nem is lehet kérdés a létező, s iaz eltelt évtizedek során minőséget is fölhalmozó fórumok megszüntetése. Éppen ezekben a hetekben, hónapokban kellene fokozottan ügyelni arra, hogy a helyi társadalomban zajló átalakítási folyamatok során ne a kis- szerűség, az egyéni és ki- sebb-nagyobb csoportérdek lopakodjon be ismét a demokrácia leple alatt a művészeti közéletbe is, semmiféle bizottságosdi ürügyén ne nyerhessen teret az agresszív és hangos dilettantizmus! Már csak azért sem, mert hiszen pusztán közigazgatási, hatalmi konstellációkban a szellemi élet kérdéseit nem lehet vizsgálni, különben Európa ürügyén villámgyorsan visszajuthatunk a legbigottabb kon- zervatizmusba, a legsötétebb Ázsiába. Ha kevesebb a pénz. akkor különösen megnő a majdani döntéshozók felelőssége. Ekkor kell meghatározni, hogy mire adják, azaz elaprózzák-e, avagy minőséget jelentő rendezvényekre. fórumokra költik. És itt nem lehet komolv szempont az sem. hogy néi - dául a nógrádiak aránya és szerenlése idén is meglehetősen halovánv a tavaszi tárlaton. Valószínűleg arról van ugyanis szó. hogy éppen e régióban hosszú ideig túldimenzionált vo’t a kénzőművészet Lehet, hogy is nagyobb 'mit a füstié, mint a lángia. Viszont eddi« is — és most >s — létezik e~ a láng. És a kisebb láng is melegíthet. T. E. Bölcsőtől a koporsóig „Az öreget már nem illeti a címer” Az öregedésnek a hagyományos parasztfaluban kiformált módja volt. Mikor az idősödő ember a fizikailag nehéz munkák alól fokozatosan ' felmentődött, mindig talált erejének éppen megfelelő tevékenységet a gazdaságban, amely- lyel szőkébb közösségének hasznot hajtó tagja maradt. Szépen fogalmazza meg ezt a helyzetet egy dél-dunántúli siratóvers. mely a meghalt öreg szülét utolsó tevékenységében búcsúztatja: Meghalt már a szüle, Nincs többé a szüle, Ki mondja már a tyúkoknak. Ne be na, ne be na! A paraszti társadalomban az öregedés nemcsak veszteség, az életből való lassú kiszorulás volt. de bizonyos lehetőségek éppen ehhez az életkorhoz kapcsolódtak. Kezükben maradt sokáig például az irányítás, a hatalom a családon belül. „A sublót-, kamra-, pincezárás valamelyik öregé volt. A pénzt meg a bort kéztől adták" — emlékszik vissza apósa házára egv csongrádi parasztasszony. Ahogy az idős gazda a gazdaság irányítását sokszor Öregek a régi falun öregasszony (Báta, Tolna megye) haláláig nem adta át, az idős gazdasszonv a kamra feletti uralmához ragaszkodott. ö főzött, ő adta ki a nyersanyagokat. A család nálánál fiatalabb nőtagjai csak a keze alá dolgoztak. Éppen ezért sok asszony csak idős fejjel, anyósa halála után tanult meg főzni. Az öregkor nyeresége volt egyfajta szabadság is. amely abból adódott, hogy nem kellett már olyan kínosan vigyázniuk saját és családjuk hírnevére. Ahogy egy tiszaroffi parasztasz- szony megfogalmazta: „Van azér talán haszna is az öregsígnek. Tudja fene, valahogy szabadabb az ember kevesebbre kell vigyázni.” De az öregkor nyeresége volt a transzcendentális szféra elnyerése is. Idejük végre megengedte, hogy érdeklődésük jobban a túl- világi dolgok felé fordulhasson. Ahogy mondták: „Jó neki, élhet Istennek.” „Az öreg gazda reggel elmegy a templomba. Délelőtt jön-megy, pipál. . . A fiatal gazda, amint megette a reggelit, kimegy az ólba.” — olvashatjuk a beszámolót a 30-as évek egy • alföldi falujából. Az öregek a régi falun készültek a halálra, életük utolsó nagy teljesítményére. A halált nem tragikus dologként élték meg. A súlyos beteg előtt nemhogy titkolták volna állapotát. hanem éppen a közeli halállal vigasztalták. A szomszédok, komák mondogatták: „Na, most már meghal ke. így vigasztalták.” Még egy hétig látható Bátonyterenyén, a körzeti művelődési ház városi művelődési kisgalériájában, az 1925-ben Pásztón született Csohány Kálmán emlékkiállítása. Az egykori vasúti pályamunkásból, később bányászból főiskolát végzett művész hagyatékából összeállított anyagot az örökösök bocsátották a kiállítás rendezői részére. Az új kisgalériában összeállított anyagot a bátonyterenyei baráti kör tagjai rendezték. Csohány Kálmán nem tudja, de nem is akarja titkolni a zömében rézkarcokból, akvarellekből álló anyagának alapot adó főiskolai mestereinek hatását. Az a legtermészetesebb, hogy mindegyik alkotó saját stílusát hirdeti. De Csohány Kálmán ezen túl soha nem titkolta — igaz, büszke is lehetett rá —, kik voltak a mesterei. Ha végignézzük a névsort, nincs is titkolnivalója a Pásztón eltemetett mesternek: Hlncz Gyula, Koffán Károly, Ék Sándor és Konecsni György egyengették kezét 1947-től, amikor is a kemény fizikai munka után a főiskolára került. — Bábel—Sólymos — Csohányemlékkiállítás Bátonyterenyén IHSiSiSiiSIHii Nem készültem énekesnek Beszélgetés Tóth Jánossal Az Operaház fiatal basszistájának, Tóth Jánosnak lázas kutató szenvedélye a világ sokféleségének megismerésére, s önmaga helyének megtalálására láthatóan áthatotta egész eddigi életét. Biztosan felfigyeltek erre a nyugtalanságra már jó negyedszázaddal ezelőtt annak a veszprémi gimnáziumnak a tanárai is, akik tanúi voltak a fekete hajú, barátságos modorú, nyurga fiatalember egyénisége fejlődésének. És, akik éveken át úgy tudták, a tehetséges fiúból alighanem állatorvos A nyáron jártam egv somogyi idős parasztasszonynál. aki megmutatta nekem. hogy van a szekrényben összekészítve halotti ruhája, pontos utasításokkal ellátva: „Ebben van a halotti lepedő, zsebkendő. Alatta a fehérnemű, harisnya. A kis fekete kosztümömet adjátok rám, és ami azon van. a szeretettbéli kis fejkendőmet a fejemre." Az idősödő emberek szerepe a faluközösség szempontjából is megnőtt. Nagyobb súllyal esett a latba, amit ők mondtak, képviseltek. Épp ezért volt egy veszélyes hatalmuk. különösen az idős asszonyoknak, és pedig a megszólás. „A vénasszonyok itt is ösz- szeülnek a lakodalomban, és megszólják a fiatal párt. Egész arzenálja a kiszólásoknak áll rendelkezésükre.” Mindez különösen addig jelentett nagv hatalmat, amíg a házasságok létrejöttében a fiatalok vonzalmának kisebb szerepe volt, mint az idős rokonasszonyok híreszteléseinek, pletykáinak. Az öregedő ember viselkedése egyre több visszafogottságot. méltóságot illett, hogy tükrözzön. Öltözéke is egyszerűsödött, sötétedett. Megszólták volna, ha külsejére, környezetére túl nagy gondót fordít. Mindez a fiatalság privilégiuma volt. Mezőkövesden például az egyedülmaradt öregasszony leakasztja a falról a színes, mázas cseréptálakat, s félreállítva a polcon tartja őket. ..Az öreget már nem illeti a címer” — mondják. J. K. Tóth János Scarpia szerepében. lesz. A szülői háztól örökölt képzőművészeti érdeklődés mellett ott volt még a zene is... Mert a fiú hegedűsként is szépen haladt a zeneiskolában, ahol tanára természetesen muzsikusnak szánta őt, s, ahol tagja volt a kamarazenekarnak. s a város kórusának... Biztatták itt is, ott is, azután negyedik gimnazista korában úgy gondolta, meg kellene próbálkoznia az énektanulással. Holott ez volt a legveszélyesebb próba... — Szerencsém volt, mert .15—16 éves koromban mutált a hangom — emlékezik Tóth János —, tehát, amikor eszembe jutott ez a „képtelenség", már túlvoltam a veszélyes időszakon. Az énektanulás aztán annyira megfertőzött. hogy érettségi után már csak a zeneakadémia ének tanszakán tudtam elképzelni magam. Ahová természetesen nem vettek fel, csak a harmadik nekifutásra. Közben a Magyar Néphadsereg Művészegyüttesében énekeltem. Egyébként az elmondottakon kívül a sportolás is veszélyesen komolyan érdekelt. Éveken át tornáztam, atletizáltam, különösen a férfiszertorna vonzott. Nagyon mozgékony fiatalember voltam, s a legkevésbé sem készültem énekesnek. De hát a főiskolán, ahol 1980-ban az ének tanszakot, két évvel később pedig az opera tanszakot végeztem. végérvényesen választanom kellett. Üpv érzem. abban, hogy végül operaénekes lettem, komoly szerepe volt tanáraimnak is. — Sokoldalú érdeklődése — úgy vélem — operaművészi munkájában máig érezteti hatását. Nem is csak arra gondolok, hogy legutóbb, Flotow operájának, a Mártának színpadra tanításával az Erkel Színházban operarendezőként is bemutatkozott, hanem az énekesszerepekben nyújtott színészi alakításaira. — Valóban, minden szerepemmel igyekeztem valami többet színpadra vinni, mint amit a hagyományos operaéneklés jelent, és amit talán elvárnak az énekestől. Én az úgynevezett korszerű operajátszás híve vagyok. Ezt követtem a Márta rendezésében is, bár tudom, hogy ez sok vitát vált ki. Természetesen elsősorban operaénekes vagyok, ebben akarom a legjobbat nyújtani. Már főiskolás koromban énekeltem az Erkel Színház Porgy és Bess előadásában, de a legrégebbi szerepeim között van a Bánk bán Tibor- ca is Petúr bánnal felváltva, amelyet Győrben is énekeltem, és még számos kis, epizódszerep. Aztán megkaptam Figarót Mozart operájában, majd Rossini Figaróját, A sevillai borbély címszerepét — ezek már a nagyobb feladataim közé tartoztak. Amilyen Scarpia is volt a Toscában, vagy A bolygó hollandi címszerepe. Egyszer beugrottam Ochs báró szerepébe is A rózsalovagba... — Ha nem bántom meg: ez a szerep még korai önnek... — Nem is vállaltam, csak arra aZ egyetlen estére. Én basszbariton vagyok, i tehát a hangom magasságban is, mélységben is eléggé terjedelmes. Ha korán erőltetem a mélyebb szerepek éneklését — ilyen Ochs báróé is —, akkor könnyen elveszíthetem a kissé magasabb, s az egyéniségemhez talán jobban illő karakterszerepeket. Például Scarpiát, vagy a líraibb Tiborcot. — Ma már tehát az énekművészeten belül sem kísérletezhet olyan könnyedén önmagával, mint korábban... — Valóban nem. Egyelőre a rendezést is csak egyszeri vállalkozásnak tekintem, amit szívesen vállaltam, mert m.egbíztak vele. Talán — ismerve az ambícióimat — nem is véletlenül. Később persze, örömmel rendeznék. Mindenekelőtt azonban még sok kitűnő operaszerep vár rám, éppen rám! Sz. Gy. i
