Nógrád, 1990. február (46. évfolyam, 27-50. szám)

1990-02-24 / 47. szám

MŰVÉSZÉT

1

1 Bölcsőtől a koporsóig

„Egy kenyéren i éltünk”

í A nagy család a hagyományos paraszti társadalomban

A történelemkönyveket f| ki kell cserélni f

Az ilyen és ehhez hasonló megfogalmazások: „egy karra dolgoztunk", „egymásnak vetettük a hátunkat" - jól kifejezik, milyen fontos és biztonságot adó kerete volt a család a hagyományos paraszti életnek.

Ebben a családban mindenkinek pontos helye és munkaköre volt, amit részben teherbírása, másrészt a család előtt , álló feladatok határoztak meg.

De nemcsak gazdasági, hanem morális egység is volt a család. Mindegyik családtag viselkedése kihatott az egész család hírére. Amikor a gal- gamácsai Dudás Juli férje gyerekként diót lopott, a hirtelen felbukkanó gazda első mondata egy kérdés volt: „kinek vagy a fija?” A második pedig egy viszonyítás:

„apád nagyon becsületes ember, fiam, te meg ilyen csibész vagy"? Ez a mondat egy életen át elkísérte, bántotta a címzettet.

A család kifelé véd- és dacszövetségként működött. Ha veszekedés volt, és valaki jött, azonnal elhallgattak. „A bajodat végezd el a szobában, s ne vidd az utcára, hogy az egész családodat megszégyenítsd."

• A hagyományos parasztcsalád feje a gazda volt. „Édesapám parancsa, az szentírás volt a mi családunkban".

Különösen így volt ez a korábban országszerte általánosabb nagy családban. Itt nem volt ritka, hogy négy nemzedék élt és gazdálkodott együtt. A családfő elsőségét a szerteágazó gazdaságot irányító szerepe adta. Ö mondta meg reggelente az egyes családtagoknak, aznap ki hol szánt, vet, fuvarozik, legeltet. Tekintélyét viselkedése is alátámasztotta : keveset beszélt, azt is nyomatékkai, az asztalnál a főhelyen ült.

De a századunkra már faluhelyén is általános kis családban is nagy volt a családfő respektusa. Ö szegte például a kenyeret. „Ha a mezőre mentek kapálni vagy gyűjteni, az ember megindult szó nélkül kifelé a kapun, az asz- szony aztán kapkodott... s lódult. Mentek szó nélkül, elöl az ember, utána az asszony. Az urát nagyon ki kellett szolgálni, Ö készíti a mosdóvizet, odaadja a törülközőt, az ingét, az ételt elébe teszi."

Országszerte ismert a mondás: „A férfi a feje, az aszCsaládi fénykép (Kőröstárkány, Bihar megye)

szony az alja." De azt is hozzáteszik: „Hiába kapar a kakas, ha a tyúk széjjelhányja." Vagyis a jó gazda mellett legalább olyan fontos a jó, beosztó gazdaasszony is.

Míg a férfi képviselte kifelé a család nagyvonalú gesztusait, amit a legjobban a pohár borral kínálás szimbolizál, addig az asszonytól a takarékosságot várták el. Emellett az asszony legfőbb ékességének az engedelmességet tartották. „Úgy teremtette az Isten, az asszony engedelmeskedjék a férfinek, megvan az írva mindenütt."

Ha a családban veszekedés van, abban „nem az ember hibás, mindig az asszony." „Azért van az asszony előtt nagy kötő, hogy azzal mindent betakarjon.” A fiatalabb asszonyok ezen a ponton térnek el legjobban a régi asz- szonyi normáktól: „Anyám mindig azt mondta, tűrjél, tűrjél. De én nem látom értelmét."

A hagyományos parasztcsaládban az egyes tagok értékét munkájuk adta. A gyermek ebben a családban az utolsó helyet foglalta el. „Sutra, pulya!" — zavarták el őket láb alól. A gyermek nem szólhatott bele a felnőttek beszélgetésébe, nem ülhetett az asztalhoz, csak ha már önállóan aratott, kaszált. A nagyobb gyerekek gyakran erejüket meghaladó feladatokat vállaltak, „csakhogy ebből a gyűlölt gyereksorból szabaduljak" — ahogy Veress Péter írja életrajzában.

De nemcsak keménységével nevelt ez a család, hanem mindazzal a szépséggel, melegséggel, amit a szokások, ünnepek, emberi kapcsolatok kerete nyújtott. Mindebben az egyén, mint egy család tagja vett részt.

J. K.

Változnak az idők és — erősen módosítva a közismert latin közmondás második felét — velük a tankönyvek is. Igen ám ^ — mondják erre iskolásgyerekek, kis- és nagydiákok szülei —, de ennyire gyorsan, ilyen sokszor?

Ha már a latin mondásoknál tartunk: hallgattassák meg a másik fél is. Ami az adott esetben a Tankönyv- kiadó. Mert köztudomású: az említett szülők, és esetenként a pedagógusok tankönyvekkel kapcsolatos morgásai és rosszallásai elsősorban e vállalatot marasztalják el.

Napjainkban akkorát változtak a körülmények, hogy sürgős szükség van a tananyag-módosításokra. Hiszen furcsa is lenne, ha a külföldről másolt alkotmány magasrendűségéről, meg az MSZMP vezető szerepéről és hasonlókról kellene tanulniuk a nebulóknak és a nagydiákoknak.

— Készülnek az új tantervek — mondja Vilhelm József, a Tankönyvkiadó igazgatója. — A művelődési miniszter már az elmúlt őszre ígérte azokat, az új határidő 1990 tavasza, akkorra valóban készen lesznek. A nemzeti alaptantervekhez pedig kellenek az új, hosszú időre szóló tankönyvek. Olyanok, amelyekből a diákok nemcsak tanulhatnak, hanem meg is értik azokat. Mert az igazságot tartalmazzák.

Megérkeztek az első fecskék. Mármint az iskolákba. A , gimnáziumok negyedik osztályában már az 1989/90-es tanévben új történelemtankönyvből tanulnak a diákok és az első kritikák csupa jót mondanak róla.

— A minisztérium megrendelésére új könyv készül az 1945 utáni magyar történelemről, 300 ezer példányban. Ez a televízióban elhangzott előadás-sorozat foglalja magába, a szerzők a História című folyóirat munkatársai. Januártól ismétlik meg a tv- ben az előadásokat, s mire az ismétlés befejeződik, a tankönyv is készen lesz. Valamennyi közép- és középfokú iskola végzőseinek szól a tankönyv, tehát gimnazistáknak, szakközépiskolásoknak és szakmunkástanulóknak egyaránt.

Fekete Pál kiskunfélegyházi szakfelügyelő és Helvéczi Mátyás dunaharaszti tanár, a szerzője annak a könyvpárnak, amelyet a Tan- könyvkiadó 1990-ben kíván megjelentetni — ha a Művelődési Minisztérium elfogadja. Történelemkönyvek lesznek ezek is, különlegességük pedig abban áll, hogy a tanárok és a diákok választhatnak: az egyikből vagy mindkettőből tanítanak, illetve tanulnak.

— A történelemkönyveket tehát valóban ki kell cserélni — szűrik le a tanulságot a kiadó vezetői —, de szükség van változtatásokra más tantárgyaknál is. így például az irodalomtankönyvek jók, de átolvasásuk során kiderült: túl sok helyet foglal el bennük az októberi szocialista forradalom. Itt talán nem is kell új könyv, a pedagógusok saját belátásuk szerint változtathatnak a kötelező anyagon, kihagyhatnak belőle.

Hogy a politikai gazdaságtan, a közgazdasági és az állampolgári ismeretek tankönyve szintén módosításra vár — azt természetesnek tartja mindenki. A Tan- könyvkiadónál azonban arra is felfigyeltek, hogy a földrajzban, sőt — az énekkönyvekben is vannak olyás- mik, amiket ideje helyesbíteni. Mert — például — munkásmozgalmi dalokból, meg harcias indulókból a mostaninál kevesebb is elegendő.

Mindezekből pedig köny- nyű lenne azt a következtetést levonni, hogy eddig is gyakran változtak a tankönyvek, ezután még sűrűbben fognak. A valóság azonban másképp fest, s ezt a számszerű adatok is alátámasztják. Ugyanis 1300 féle tankönyv van egyidejűleg forgalomban, s ezek közül mindössze százat dolgoztak át 1983 és 1988 között. A magyar irodalomtankönyveket 12 év alatt, összesen egyszer kellett korrigálni.

Gondot jelent, a tankönyvek gyenge minősége. De milyenek lehetnek 6—12 forintért? Ezeket az árakat még 1957-ben állapították meg. Azóta többször emelkedtek a nyomdaköltségek, a papírárak, valamelyest a tankönyviről? szerzői honoráriumai is, a tankönyvárak maradtak változatlanul, mivel róluk kimondatott: nem piaci termékek.

Ilyen körülmények között természetesnek, tekinthető, hogy a Tankönyvkiadó — legalábbis első hallásra — szép, nagy összeget kap állami dotációként: 1989-ben

például 435 millió forintot. Csak a tankönyvekre, mert a többi kiadvány „eltartja magát”. A dotáció húsz évvel ezelőtt még csak 20 millió forint volt, ám akkor kétezer, most tízezer tonna papírt használtak fel tankönyvekhez — csupán a Tan- könyvkiadónál.

A Tankönyvkiadó monopolhelyzete ugyanis csak látszat. igaz, hogy a tankönyvek túlnyomó többségét adja ki, de nem valamennyit: a kétezer féléből 1300-at. Ám a másik négy kiadó — nem egészen alaptalanul — sérelmezi, hogy a Tankönyvkiadó elveszi az állami dotációt.

— Megkaptuk ezt a minisztertől is — mondja Vilhelm József igazgató. — A mi véleményünk viszont az, hogy ne dotáljanak bennünket, kerüljön annyiba a tankönyv, amennyi a, valóságos ára, a dotációt pedig adja az állam a felhasználóknak, vagyis a tanulók szüleinek tankönyvsegélyként, esetleg ingyen vagy kölcsönzött könyvek formájában. így megszűnhet mindenféle monopólium, bárki adhatna ki tankönyveket, itt is érvényesülhetnek a piaci törvények.

Amihez legföljebb annyit lehet hozzátenni: mi akadálya lehet e józan, megfontolt gondolatok valóra váltásának?

V. E.

Gyimesi csángó család

Reflexiók a 22. Magyar Filmszemléről

Európa szíve?

Hazai és külföldi szakemberek, kritikusok, érdeklődők fokozott figyelemmel kísérték az idei, 22. Magyar Filmszemle kínálatát, eseményeit. Mi lehet ennek magyarázata? Valószínűleg az, hogy 1989. mozgóképei már csaknem a teljes alkotói szabadság jegyében készültek, cenzúra, hivatali beleszólás nélkül. Másrészt pedig: a gyártás anyagi körülményei tovább romlották — átcsoportosítások és újabb források megnyitása ellenére —, s így kérdéses: mit lehet kezdeni a szabadsággal, ha nincs pénz az elképzelések megvalósításához?

Mindezek nyomán a kongresszusi palota előkelő környezetében zajló csaknem egyhetes vetítéssorozat fölöttébb ellentmondásos eredményt produkált. Negyven- három dokumentum-, ismeretterjesztő és játékfilmet nézett végig a közönség, s a Szőts István, klasszikusnak számító filmrendezőnk által vezetett zsűri, melynek idén úgyszólván teljes egészében filmszakember tagjai voltak itthonról és külföldről. (Ez korábban nem így volt, mint ördög a tömjénfüsttől, óvakodtak a szervezők attól, hogy az első számú zsűrinek elismert hozzáértők adják meg a rangját.)

Megegyeztek a vélemények abban, hogy a tavalyi termésből is a dokumentumfilmek voltak az erősebbek. Hogy melyik és miért volt a legjobb, az már élénk, szenvedélyes, nem ritkán igaztalan kimenetelű viták tárgyát alkotta. Számomra például a méltatlanul háttérbe szorult Malenkij robot, a Gulyás fivérek dokumentumfilmje volt a legértékesebb. Kényes tárgyhoz nyúlt: a felszabadulás után Szibériába, munkatáborokba hurcolt — többségükben teljesen vétlen, tehát háborús bűnökkel nem vádolható — magyarok ezreinek sorsát vizsgálta. Oly módon, hogy eközben a fogvatartók nyomorúságaira is fény derült. S a szörnyűségek, a testi-lelki csonkulá- sok mégis a békés jövő közös építésének, a népek megegyezésének időszerűségét sugallták. Gulácsy tiszteletes úr Munkácsról meg is fogalmazta ezt, sőt, az egykori fogoly a filmszemle vendégei előtt, a színpadon is nyo- matékot addtt a megbékélés okos intelmeinek. Megha- tottan beszélt a meghatódó közönséghez. Gulácsy tiszteletes mondta azt Gulyásék filmjében, hogy Magyarország a jelen szakaszban esélyt kapott arra, hogy Európa szívévé váljék. Nos: vajon a 22. Magyar Filmszemle mit mutatott ebben a vonatkozásban? Eldönthető a végső mérleg megvonásakor.

Félreértés, idegenkedés is fogadta Zolnay Pál szép filmjét, az AIDS áldozatairól szóló Védteleneket. Pedig a színes képkockák fehér gyolcsai, gézfüggönyei a kórházi hangulat, a betegség állandó jelzése mellett a társadalomtól való — szükségszerű, de az érintettek számára mégis tragikus — elszigetelődést is érzékeltették. ■ Megismerkedhettünk egy férfival, aki gyönyörű hobbikertet hagyott hátra, s utóbb maga is egyik pompás fája tövébe temetkezett. Láthattunk sikeres, tán addig sokaktól irigyelt házaspárt, mely rettenetes véletlen — fertőzött vér átöm- lesztése — folytán kapta meg a gyógyíthatatlan kórt. Volt, akiben megütközést

keltett, hogy a film egyik szereplője .a színpadon is megjelent, pedig talán e férfi életének legszebb, egyszersmind alighanem utolsó élménye lehetett a nézők szolidáris, meleg tapsa, mely- lyel köszöntötték őt, aki vállalta: szomorú sorsának példájából legalább mások okulhassanak.

Hasonló helyzetek eltérő következményeit figyelhettük meg. Láthattunk bírót, aki a kiderítendő igazság érdekében szinte pszichológussá, görcsoldó tréfamesterré vált a fiatal vádlottak tárgyalásán, láthattunk olyat, aki előre sugalmazott súlyos — nem ritkán halálos — ítéletek sorát hozta egykor, mígnem 1956 telén megsokallta azt a lelki terhet, és elment fizikai munkásnak. Csak éppen mindez nem hangzott hitelesen a szájából, nem támasztották alá a gesztusai, nem éreztük a belső gátak fölszakadását.

A játékfilmek között nem egy a korábbi rejtjelezés, célozgatás, látszólagos sokértelműség hatáselemeivel operált. Ez az, ami 1990-től többé nem lehet indokolt. Nagyszabású történelmi tablón ábrázolta Elek Judit az antiszemitizmus — a másság, a kisebbség elleni gyilkos gyűlölet — sajnos, ma sem elhanyagolható veszedelmét, ám nem eléggé izgalmasan, újszerűén (Tuta- josok). Túltengett a mai bűnözés ábrázolása; ezzel kapcsolatban méltán vetődött föl egyik eszmecserén: az émberalatti viszonyok bemutatása, a gyilkolás megjelenítése egy ponton már közömbössé tesz, sőt: elfogadtat negatív mintákat. Kiemelem ebből a sorból a fiatal Sopsits Árpád jelentkezését a Céllövölde című filmmel. A megtörtént bűneset nyorpán készült fekete-fehér mozidarab (kékesre, olykor zöldesre színezett tekercsekről van szó) párhuzamosan ábrázolja a nyomozást (Nagy Feró alakítja kitűnően a rendőrtisztet) s az apagyilkosság előzményeit, lezajlását, a faragatlan- ság, kulturálatlanság sajnálatosan magyar körülményeit (Kovács Lajos játssza az apát, szívszorító esendő- séggel és lebírhatatlan ellenszenvet támasztva). Sopsits hisz a bemutatás pszichológiai, logikai megalapozásának erejében. A filmművészet teljes fegyvertárából válogat, s az egész: friss, eredeti, sehol sem utánzásszerű.

Füstbombának nevezte valaki azt az akciót, ahogyan a fiatal filmesek hangos szóval helyet követeltek maguknak a filméletben. Igaz is meg nem is ez a megállapítás. Mert a veszély, amelyre az ifjú „trónkövetelők” fölhívták a figyelmet, valódi: a szakma régi vezetése — mint általában az országban — az új rendszerben is meg akarja őrizni a hatalmát, különféle hazai és ^ülföldi eredetű, némely vonásában gyanús gazdasági konstrukciók segítségével. Igaz továbbá, hogy e fiatalok — mint Szőts István zsűrielnök mondta kedves szellemességgel — „oroszlánkörmöket viselnek lyukas zoknijukban”. Tehetségesek, ami a formai tudást, a szakmai alapokat illeti. De életismeretük még vajmi csekély, s a világról való gondolkodásuk is kiegyensúlyozatlan, ami persze érthető, bár csöppet sem megnyugtató. A földgolyón mindenütt drága dolog a mozgóképkészítés, még az olcsó, video forradalma idején is, s az élemedettebb nemzedékek általában foggal- körömmel ragaszkodnak a megszerzett pozíciókhoz; ez is indokolja a mostanihoz hasonló „lázadásokat”.

Ami pedig végül Európa szívét illeti, a szemle látnivalói alapján most még a kevésbé nemes szerveknél tartunk.

Kőháti Zsolt