Nógrád, 1989. december (45. évfolyam, 285-308. szám)
1989-12-23 / 304. szám
4 Lélektől lélekig KARÁCSONY A NÓGRÁD melléklete 1989.2. szám Békesség a földön a jóakaratú embereknek arácsonyra való készüv lődésünket legjobban a Miatyánk egyik kérése fejezi ki : „Jöjjön el a Te országod!” Ez valójában azt jelenti: „Segíts nekem, édes Istenem, hogy a te dolgaiddal foglalkozzam!" Lehet, hogy egy kicsit furcsának tartjuk az ilyen szabad fordítást, de a nagy, Krisztust váró próféta, Izaiás úgy beszél a jövendőbeli Messiás Üdvözítőről, mint Isten küldöttjéről, aki foglalkozik az emberekkel, az emberek problémáival,' életével. Lehet, hogy mi a világot nem ilyennek látjuk, de az is megtörténhet, hogy azt gondoljuk, Isten megfeledkezett a világról. A Szentírás, a Biblia tanúskodik, hogy az emberek Isten sze- retetének és gondoskodásának tárgyát képezik. Ne vádoljuk az Istent! Inkább mi is foglalkozzunk Isten dolgaival! Ahelyett, hogy az élet ügyes-bajos dolgaiban azt kérdeznénk: „Hol van az Isten?’, kérdezzük meg magunkat: „Hol vagyunk mi?” Maga Isten akar segítségére lenni általunk mindazoknak, akiknek szükségünk van ránk. Így valósul meg az Ürjövet. így jön el az Isten Karácsonykor, és mindig, amikor az Isten és a felebaráti szeretet gyakorlásán fáradozunk. A tettek a lényegesek. Karácsonykor az Isten lehajol az emberekhez kisgyermek alakjában. Ezt azért teszi, hogy mi ig hasonló módon cselekedjünk. Egyszer egy tévéinterjúban megkérdezték a Nobel-békedíjas Teréz anyát: „Maga szereti' a szegényeket, és ez így is van rendjén. De mi a véleménye a gazdagságról?” Teréz anya a tőle megszokott módon reagált a feltett kérdésre. Más irányba terelte a kérdező figyelmét: „Uram, Ön nem boldog. Valamiért nyugtalan.” Szavaira egészen meghökkent beszélgető társa. Teré'fc anya azonban nyugodtan folytatta: „önnek hinnie kell!" „De hogyan higgyek?” — kérdezett vissza az illető. „Imádkoznia kell!” „Nem tudok imádkozni” —) hangzott a válasz. „Akkor majd »én imádkozom magáért. Ajánlom azonban, hogy legalább egyszer, ajándékozza meg felebarátait mosollyal! A mosoly ugyanis olyan, mint az érintés: bevisz valamit életünkbe az Isten világából.” I sten nem nagy dolgo' kát kíván tőlünk, nem világit, országot felforgató tetteket vár tőlünk. Miközben magamon változtatok, a világot változtatom meg. Szufi Bajazid meséli önmagáról: „Fiatal koromban forradalmár voltam, és az Istenhez intézett egyetlen imám így hangzott: Uram, adj erőt, hogy megváltoztassam a világot! Amikor életem éveinek derekára értem, és láttam, hogy egyetlen lelket sem változtattam meg, megfordítottam imámat: Adj, Uram, erőt, hogy megváltoztassam azokat, akikkel kapcsolatban állok, családomat, barátaimat, munkatársaimat és az embereket — és elégedett leszek! Most, amikor már öreg vagyok, és napjaim meg vannak számlálva, csak ezt kérem: Urapa, adj erőtj hogy megváltoztassam önmagamat! Ha kezdettől fogva így imádkoztam volna, nem pocsékoltam volna el az életemet.” Jaj, annak az időnek, amelyben nem hallatszanak a pusztába kiáltó szavak: ha azokat elnyomja aí mindennapi zaj, ha megtiltják őket, ha belefúlnak a haladás örvényébe, vagy pedig elnémulnak félelemből, gyávaságból ! Ezek a szavak hívják az embert, még mielőtt elszalasztaná az utolsó lehetőséget, még mielőtt megremegne a talaj, és megindulnának a legszilárdabb hegyek. Ezek a szavak hívják az embert: megtért szívvel, megerősödve ellenálljon a vándorsivatagnak, amely a vesztét okozhatja, amely eltemetheti. Olvasom H. Schaeférnél a következőket: „Várjon itt egv pillanatra kérem! — mondtam a vaknak, akit a vasútállomás egyik csöndes sarkában hagytam. Meg akartam óvni a tudakozó tolóablaka előtti tolongástól. Visszafelé menet már a távolból láttam, ott áll, ahol hagytam, a hullámzó tömegtől óvott helyen. Egy kíváncsi gyermek alaposan szemügyre vette, a csomagokkal megrakott kiskocsi nagy körben kikerülte, egy rikkancs pedig, miután hiába próbált eladni neki egy újságot, sietve otthagyta. A vak nyugodtan állt és várt. Én is megálltam egy pillanatra, és arcát elemeztem. Úgy tűnt, a mellette elsiető léptek, az ismeretlen hangok és zörejek nem jelentenek számára semmit. ö türelmesen várakozott, teli bizalommal, valamilyen! belső ösz- szeszedettséggel. Arcáról nem lehetett leolvasni a kételynek még csak a legapróbb jelét sem, hogy esetleg nem térek vissza. Ehelyett az öröm rajzolódott ki rajta: lesz valaki, aki újra kézen fogja.' Csak egészen lassan tudtam levenni szemem erről az arcról... És akkor hirtelen világossá vált előttem: ilyen kellene, hogy legyen minden ember arca, aki a karácsonyt várta, és a karácsonyban él. Az emberiség életében, lényegében — főleg a kereszténységben — benne foglaltatik a várakozás a Jövetelre.' A várakozás még akkor sem fejeződött be, amikor elérkezett, akire vártak: a befejeződés helyett a várakozás újra lángra lobbant. Örökkévalóság lelkületében kell, hogy éljünk. Ezért ahhoz, hogy megtaláljuk helyünket már most — a jelenben, a mában — tartalmas, lekötelezett életet kell élnünk az Isten és a felebaráti szeretet gyakorlásában. Kell, hogy készüljünk a karácsony jövetelére, a Krisztussal való találkozásra, mert Szent Ágoston írja: „Figyelek, nehogy Isteni véletlenül elmenjen a házam előtt, és többé ne térjen vissza.” Ha mi Istennek megadjuk, ami neki jár a dicsőséget, nekünk is megadja, amit az angyalok éneke ígér: békesség a földön a jóakaratú embereknek] sak annak lehet bol- dog karácsonya, aki nem önmagát, hanem a másikat keresi. A keresztények Istene erre is példát mutat. Hasonlatosságára teremti az embert, s amikor az nemmel válaszol a Teremtőnek, és elbukik az ember, akkor is megígéri a segítséget megváltó fiában. Isten az, aki mindig és mindenütt, mindenkor megmutatja szeretetét. Ezért mi, emberek, mivel mindig többre vágyunk,' mi is mutassuk meg szeretetünket azáltal, hogy valóban békességben élünk, és gyakoroljuk az irgalmasság testi és lelki cselekedeteit. Csorba József plébános Cserhátszentiván A szécsényi ferences templomban (Rigó T. felvételei) VALLOMÁS A GYERMEKE Nem nehéz írni arról, aki Betlehemben megszületett, ezért a legnehezebb. Előlépnek a közhelyek, a százszor elmondott vallomások, s1 akár a kételkedő megjegyzések. Ahogy már az ember a történelme során elmondta, mióta ezt írják; a históriák: „Krisztus után... ” Mégis akkor a legnehezebb, amikor abban a másik időben gondolkodom: a belső időben, Thomas Mann Varázshegyének szereplőivel. Ellentétek, „túlzások” feloldásának kísérletével, tudás és hit, tudási és türelem hosszú ösvényein. Mért az ember bizony ellentétek tengerében bukdácsol, és olyan ritkán adatik meg a tisztánlátás! Egyik költő barátom azonban néhány sorával megnyugtat: „Ki eshet távolabbra, mint Isten önmagától? Vele vagy. Övé bárhol.” Nem lehet több ennél, amit a betlehemi Gyermekről mondanék is, ha megkérdeznének. ’ A folytonos közeledésben, távolodásban. Mivel a türelem még olyan távoli, hajtanak az évek, hajt a tennivaló, s az akarás- sal-szándékkal annyi gond jár: meg nem értés (félreértés), féltékenység. Hiába: kiszolgálatott az ember önnön természetének. 1989 karácsonyán nekem a megszületett Jézus a megnyugvást jelenti az ellentmondások között. Egy kicsi türelmet, s akkor megsejtését is a legteljesebb Egyszerűségnek. Aki a felvállalt életnek lesz majd1 aranynál íénylőbb jutalma. , „Nyugtalan a szívünk s csak Benned nyugszik meg, Uram" — halljuk már mióta Szent Ágoston Isten-vallomását, és engem, az egykori falusi gyereket ez a keresés az emlékezés forrásvidékéhez vezet: azért izgat az isteni Gyermek, mert zsenge koromban megismerhettem, otthon, a csendes, szerény házban, ahol anyám jmádságra tanított, a hegyre épült templomban, Miklós fceresztnevű, azóta elhunyt hitoktatóm szavaiból es szerzetes tanáraim példáiból. Sose leszel) jó azoknak, akik az általad ismert üzeneteket eldobják, vagy elfelejtették-elfelejtik — figyelmeztetett már akkor a bérmaapám, de olykor azoknak sem, akik jobban ismerik. (IsKierik?) De itt van édesapám biztató szava: Amit elkezdtél, vidd végbe, fiam, becsülettel. Ellentétek vibráló „játékában” próbálom fehérré „varázsolni” a Jászolt, köré szivárványt vonni, s a te- remtetlen misztériumban vakítóbbá tenni a legnagyobb ellentét: öröm és gyötrelem szétszakíthatatlan jegyességét. A legtöbb, hogy köröttem vannak ők: a gyerekeim, a feleségem, az otthon tiszta melege. így köny- nyebb. És: Jézus Krisztus ugyanaz tegnap és ma és mindörökké. Mit adhat egy gyermek? Csupa örömet. Ami az élettel járó harc, csüggedés, megalázás — számíthat valamit? A karácsonyi öröm szolgájává válik, hogy erősebbé tegye, mert amikor azt érzed: Isten nagyon messze esett tőled, akkor érkezik hozzád legközelebb, látod tisztábban a túlparti fények lámpasorait, s a Hang is érthetőbbé válik: Ne zárkózz be a magányos szeretetbe. Az nem a te hazád. Akkor ellene mondasz önimagad- nak. Azt se hidd: szétosztani magad nem más, mint az alacsonyabbhoz igazodni. Az önzetlen függési az igazi szeretet. A készség, hogy lelked ajtaja folyton nyitva áll. Abba a betlehemi barlangba mindenki beléphet: pásztor és király, angyal és jámbor állat, bűnös és tiszta. S az is, akit csak a kíváncsiság hajt. Nem tudhatod. Betlehem mindenkit vár. Kétezer esztendeje. Tóth Sándor az Új Ember szerkesztője >
