Nógrád, 1989. november (45. évfolyam, 259-284. szám)
1989-11-18 / 274. szám
A boldogság óhaja Göcsey József kiállítása _______Salgótarjánban G öcsey Jo-sef festőművész művei várják az érdeklődőket a Képcsarnok salgótarjáni Csohány termében, 23 olajkép. A Celldömölkön 1957-ben született művész, aki 1980- ban fejezte be tanulmányait a szegedi tanárképző főiskola rajz és biológia szakán. 1980—86 között a Magyar Képzőművészeti Főiskolán tanult Gerzson Pál növendékeként, 1987-ben Dániában volt ösztöndíjas- Még képzőművészeti főiskolai hallgatóként 600 illusztrációt készített dr. Vajda János Az emberi test anatómiaatlaszához. Egyéni kiállításai 1977-től idehaza és külföldön egyaránt nagy elismerést aratnak, itthon a többi között Szegeden, Budapesten. Celldömölkön. Sármelléken, Veszprémben, Egerben, Hévízen, Szombathelyen. Nagykanizsán, valamint Dániában és több alkalommal Ausztriában, idén például Bécsben is. Göcsey József salgótarjáni kiállítása, ha nem is eddigi munkásságának teljességét, de mindenesetre néhány jellemző vonását elénk tárja. Elsősorban csendéleteket, tájképeket s néhány kitűnő mitologikus képet látunk, jelzésként. Egyik jellemzőként említ- tendő az a tanulság, hogy például a világ — ha úgy tetszik a makrovilág — — ábrázolásakor sem hátrány a mikrovilág törvényeinek ismerete, ami a művész számára új lehetőséget teremt az élet értelmi megközelítésére is- Ezen törvények ismerete és birtokba, vétele elsősorban a stabil művészi világkép kialakításában bír jelentőséggel, az alkotój véleményalkotás ' és kifejezési mód határait tágítja, lehetővé téve — egyebeken túl — az emberi problémák fölvetésének egyéni módozatait. Göcsey József szakmai indulását tekintve a terméA Római Birodalom felbomlása után Európában elfelejtették — vagy talán még meg sem tanulták —, hogyan kell nagy, állandó -kőhidat építeni. A római mérnökök tudományát elsöpörték a kontinensünkre zúduló barbárok. Hosszú évszázadokon át általában hajóhidakat készítettek, miközben lehetetlenné vagy keservessé vált az áruforgalom, kereskedés, a politikai és társadalmi élet. Ennek a helyzetnek a felismerése késztette gróf Széchenyi Istvánt arra. hogy a technikában előrébb tartó nyugati, elsősorban angol példák nyomán felvesse egy Pest és Buda között építendő állandó kő- vagv vashíd gondolatát. Először 1821, január 4-én írt Pest és Buda összekapcsolására létesítendő ilyen hídról. 1830- ban pedig azt írta báró Wesselényi Miklósnak, hogy a híd ügyében Angliába szeretne utazni. 1832. február 13-án a hídépítést támogató barátaival és szakférfiakkal kihallgatáson jelent meg a nádornál, aki biztosította támogatásáról. Másnap megalakították a Budapesti Hídegyesületet. szét- és az emberismeret természettudományos alapjaival is rendelkezik, a tudomány által közvetített vizuális élményekkel is bír, ami kétségkívül azt jelentette számára, hogy ezen az alapon bontakoztathatta ki művészetét. Természetesen, korántsincs arról szó, hogy ez a művészet illusztratív lenne, hanem használja' azokat a vizuális ismereteket, amelyeket a mikrovilág tanulmányozása során szerzett. Mindez a néző számára is jól érzékelhető, ha például virágcsendéleteinek színvilágát és kompozíciós rendjét élvezi. A képek dinamikus színkoncentrációi, mindenekelőtt a vörös és a sárga megannyi árnyalata •valóságos hangsúlyokat és szerkezeteket fejeznek ki (Vörös virágok, Csendélet vörös kerámiával, Pipacsos csendélet. Csendélet sárga virágokkal. Egzotikus csendélet. Őszi füzér stb.). Ugyanakkor a látvány gondolati tartalma az egyéniségből következő lírai megközelítésről is sokat elárul, a természet, és életszeretet humánumát sugallja. Ezek a humán tartalmak a művész tájképeiben is erőteljesen jelen vannak. így például az őszi táj, a Sugárban. a Fehér víz, a Badacsony című művekben. Ezek nemcsak a tájtól. a természettől kapott élmények vizuális feldolgozását jelentik hanem a létezés nagy. kérdéseire való válaszkeresés igényéről is vallanak. Csakúgy, mint a Gráciák vagy a Burokban című képek, amelyekben a művész már-már mitologikus erővel és szándékkal helyezi szembe magát a harmóniát, a benne rejlő szépséget minden embernyűvő kétséggel és kétellyel, mint a művészi igazság dokumentumait. Mi más ez. mint a boldogság óhaja a fölkavarodott világban. T. E. S ekkor kezdődtek a bonyodalmak és nehézségek- A két város ragaszkodott a hajóhídhoz. amelyből szép jövedelmet húztak. Széchenyi ekkor az ügyet a megyék, elsősorban Pest vármegye pártfogásába ajánlotta, hiszen a híd egyesítené a Duna által kettészelt hazát. A megyék mélléálltak, s Széchenyi 1832. »augusztus 16-án útnak indult Angliába hidakat tanulmányozni és hídépítő szakemberekkel tárgyalni. Végül is William Tierney Clark mérnök és az általa épített hammersmithi és shorehami hidak nyerték meg leginkább a tetszését. Hídrajzokat rendelt, és ezekkel 1832. november 24-én érkezett haza. Elkészítette gróf Andrássy Györggyel a Hídjelentést, kérvényt intézett Pest vármegyéhez, amely úgy döntött, hogy kétpilléres, függő lánchíd építtessék a hídon mindenki fizessen, az építési költséget bankügylettel kell megszerezni, és a híd építésével gyakorlott angol mérnököt kell megbízni. Ugyanekkor elhatározták, hogy a hídépítés ügyét az országgyűlés elé viszik. A követek az 1833. június 26-i kerületi Szeretjük mi a halot- tainkat. Talán, mert belül fel-felcsuklik bennünk a szorongás, mennyivel adósaik maradtunk, amíg éltek!. Kimegyünk hát a temetőbe, hatalmas csokrok húzzák a kezünket, koszorúkat viszünk fehér szalagokkal. Néhány percre megállunk a fejfa vagy a sírkő előtt, még valami meghatottság is szorongatja a torkunkat, amíg lángra lobbanjuk a gyertyát, vagy csak nézzük szomorkásán, hogyan égnek mások sírján a tisztelet aprócska fáklyái. Szeretjük mi a halotta- inkut. Legalább egy napon egv esztendőben. Kimegyünk hozzájuk, törődünk velük, s ezen az egv napon idézgetjük emléküket, eszünkbe jutnak szavaik. mozdulataik, tanításaik, kudarcaik. Pedig ők már nem tudnak válaszolni. Most is olyan a temető, mint egy tündérkert. A sírokra virágból fakadt hózápor hullott, csupa-csupa fehér krizantém. A színes krizantémok úgy idegenkednek ebben a fehér virágzáporban. mint a végtelen hómezőkön egy bokor vagy kóró, amikor fehér világban feketén rázza a szél. És mennyi ember. Autóbuszon, kerékpáron, villamoson. kocsival, gyalog indultak el az emberek a temetőbe. Napokig jöttek, hiszen a sors gyakran szór szét bennünket a sírdomb mellől, ahová anyánkat, apánkat eltemették. Ezen a napon útra indulunk mégis. Messziről is. A temetőben, a tömérdek virág között kicsi lócán, szemben egy sírkővel, öregember ül. Kucsmáját levette, letette maga mellé. Látván, hogy a szomszéd síron motoszkálok a ge- reblyévél, odaszól : — Olvassa már el, lelkem. Odalépek, olvasom a sír betűit. Gondolom, nehezen lát már, segíteni kell neki. S kedves valaki feküdhet a kő alatt. — L. Istvánná, 1896—1969. — Megállók — A felesége volt? ülésen adták elő indítványukat, kérvén a rendeket, tegyék magukévá az eszmét. Az országgyűlés ezután kiküldötteket rendelt a hídépítés összes körülméyiyei- nek kivizsgálására. Ezzel, mint Kossuth Lajos az Országgyűlési Tudósításokban megjegyezte, az ügy ,,a magános merészlet köréből országos üggyé” emelkedett. Széchenyi ezután, még decemberben, ismét, kiutazott Angliába s közben megkezdődtek az országgyűlésen a "híd ügyében az üzenetváltások a rendek és a főrendek között (az alsó és a felső tábla között). A főrendek ötödik válaszát 1836. április 22-én olvasták fel a pozsonyi országgyűlés alsó tábláján aztán felterjesztették a törvénytervezet szövegét a királyhoz, aki az országgyűlés újabb feliratára- 1836. május 2-án szentesítette. Az „Egy állandó hídnak Buda és Pest közötti — Az volt. Fiatalabb volt, mint én, mégis itthagyott. Olvasom tovább: — L. István 1890—19... — Ennyi csak. A második számban két szám helye üres... Felnézek, előbb magam elé, aztán a bácsira. — És ez a bácsi helye? — Az enyém. Kuncogni kezd az öregúr. Kuncog öregesen és félelmetesen. Valami groteszk és megmagyarázhatatlan feszültség támad közöttünk. — Az ám! Látja-e, kinn vagyok a temetőben. Kinn vagyok. Itt a nevem, ni! örül neki. Szemmel láthatóan örül. Vajon mire gondol? Én arra, hogy ez az öregember megtréfálta az élőket és a holtakat. Tudom én, szokás az ilyesmi, mások is elkészíttetik előre örökös nyughelyüket, gondoskodnak magukról, hogy emlékezetük legalább így megmaradjon néhány évig. De még soha nem találkoztam olyan emberrel, alji eljött volna megnézni halottak napján saját nyughelyét,' elolvasgatta volna kőbe vésett nevét, és levett kucsmával áldozott volna előtte. — Idehűzódik a bácsi is. Jön a feleségéhez — próépítéséről” szóló törvénycikk 1836-ban született meg. A híd tervezésével W- Tierney Clarkét, az építés vezetésévél Adam Clarkét bízták meg. Ez utóbbi mérnök itt le is telepedett, és megma- gyarosodott. A négy oroszlánt Marschalkó János faragta. A hidat kereken másfél évszázaddal ezelőtt kezdték építeni. 1849. november 20- án fejezték be, s másnap adták át a forgalomnak. További története kőbe vésve, aranyba metszve olvasható a két hídfő oroszlánok vigyázta kőtábláin. Budapest Főváros Tanácsa az idén ünnepi külsőségek között emlékezik meg e nagyszerű mű 150. (az építés kezdete), 140. (a híd első megnyitása), és 40. (az újjáépítés utáni második megnyitás) születésnapján azokról, akik létrehozásán fáradoztak. . / Cs. K. bálom elütni más irányba •a furcsa helyzetet. — Jövök. Bár hozzá már nemigen. — Megint kuncog. — Nagy bozontos bajusza mozog a fogatlían száj föltt. Arca csupa ránc, fején sínes haj, de nem is fényes a feje. bőre, inkább aszott és száraz, mint az eső nélkül elhervadó falevelek. — Hát csak hozzá — Oda. De már nem simogatom. Szólni se tudok. Valami riaszt. Micsoda furcsa helyzet, egy kilencvennyolc esztendős öregember felesége végső és saját maga tervezett nyughelye előtt így beszél halottak napján a temetőben. Ül csak, szinte mozdulatlanul, de megszólít másokat is, akik a temetői sétány csöndjében vezetik áthítatulkat. — Az élőket, hallod — szól utánam, amikor elhúzódok mellőle — az élőket, azokat megsimogatom Azokat kell simogatni. Hogy nem válaszolok, kifelé fordul megint a sétány felé, az ott járóknak is megismétli. — Igaz-e gyermekem, az élő asszonyokat kell simogatni? Nem válaszol senki. Ránéznek elmennek mellette szótlanul. Azt hiszem először, túlságosan ránehezedett már az öreg gondolataira az idő, nemigen tudja már szegény, mit is beszél. Még sajnálom is, ahogyan lehajloik a igerebélvévei vissza a sírhanthoz. De az öreg megint megszólal. — Azok már odalenn megrothadtak. Nincs már húsuk Csak a csontjuk van. Csak a csontjuk. Már nem kuncog. Néz a sírra. Űristen! Ez az öregember egyszerűen fél a haláltól. gyűlöli a halált, ezért próbál viccelni vele! Most döbben belém a dolgok értelme igazán. Kilencvennyolc esztendős ember. Bizonyára tudja, hogy alig van már hátra számára valami a földi életből. És ami van is, milyen már az? Milyen? Élet, Ha keserves, ha szomorú, ha fájdalmakkal terhes, ha magányos, de élet. Valami hihetetlen és emberfölötti ragaszkodás él ebben az öregemberben, ragaszkodik ahhoz, hogy itt jár-kel, még a föld fölött, leül a padra. És ragaszkodik ahhoz, hogy ő még em- ,ber, ki fiatal, kemény húsú, élő asszonyokat szeretne simogatni, és nem akar arra gondolni, arra a másikra, élete társára, aki csupa csont már odalent. Félelmetes és lenyűgöző. Kijön a temetőbe a sírkő elé, amelyre rávésette a nevét és születése évét, s ameiy alá majd ő is bebú- vik, ha lecsukja végleg a szemeit. És itt a sírkő előtt, szembeszegül a halállal, kineveti. Kuncog rajta. Kuncog, magán is, ahogyan nézi saját nevét a márványtáblán. Nézem ezt az öregembert, és nem tudom, sírjak-e, nevessek-e. Kinevessem-e gyarlóságáért, vagy sirassam benne az örök hitű, örökké élni akaró ember múlandóságát. Mert múlandó ő isv a név és az évszámok idézik már a biztos elmúlást, örüijek-e annak, hogy egy öregember eny- nyira ragaszkodik az életéhez, vagy nézzek-e rá rosz- szallóan, amiért megzavarta furcsa szavaival a temető ünnepi áhítatát? — Olvassa csak el! Megint szól. Nem tudom, odalépjek-e, maradjak-e. Aztán mégis odalépek. — Hát már elolvastam. — Nem baj. Olvassa még- egyszer. Olvasom. Ű. István 1890—19... Több szám nincs. — Itt vagyok én. Látja-e? — Látom De szerencsére még itt van a bácsi. A pádon. Itt ül és beszélget velem. — Az a. Ennyit mond. És nem tudom, mire gondol. Megfordulok, lehajlok a gereb- lyéhez. Csönd van. Mire felnézek, a bácsi nincs sehol. Azt hihetném, nem is volt ott. De a pad valóság, valóság a sírkő. Rajta az évszám is ott van, a név is. Aztán meglátom a bácsit, tipeg magába roskad- ton, viszi válla in az esztendőket. Meg a szívében talán azt, hogy eljött barátkozni a halállal. És eljött azért is, hogy a szemébe nevessen egv kicsit. KISS BENEDEK: KÖVET RUGDALVA Vadlúd magánya kiált az égen, ködszerű permet arcom vágja. Szögmeredek utat mér a léptem, kígyótekercs út szinuszát mérem, combomba szalad a fullánkja. Sajogj csak, jáb! hegyről le, hegynek föl kaptatok mégis követ rugdalva. S virág sincs még bár, magos kedvemnek lombja reng, s benne pirul egy alma. Magános merászletböl országos üggyé Á Lánchíd születésnapjára A Lánchíd éjjeli kivilágításban Bényei József: Számok a kőben
