Nógrád, 1989. november (45. évfolyam, 259-284. szám)

1989-11-18 / 274. szám

's\V>Xv<sas'%-»V*. í' ^ < ■••.-•. IC« •„. •• >WM< O

g pia ja a Wt' tM ' ' '

■ »- 8 ÿ 'e ■ ~^k a?«, * r W 8% ání

InUUMLUiVI

BOKROS

BIRMAN

DEZSŐ

EMLÉKEZETE

* Most lenné százéves. 1889. november 19-én született Újpesten, sokgyermekes, proletárcsaládból. Felcseperedésének körülményeit Kassák Lajos és József Attila műveiből ismerheti meg a késői utód. Családja kőművesnek szánta, de miután ellenállhatatlanul vonzódott a művészethez, a Modern Iparművészeti Domborművállalathoz került inasnak’ ahol mennyezetrozettákat és más lakásdíszítéseket készített az akkor viharosan fejlődő főváros bérpalotáiba. Itt sajátította el a mintázás fortélyait, a mesterség alapfogásait, majd az iparművészeti iskolában töltött két évet. 1910-ben önálló „dekoratív szobrász- műhelyt” nyitott, de miután se pénze, se tapasztalata, se gyakorlati érzéke és kellő kapcsolata nem volt, egv év után tönkrement.

A kudarc Párizsba űzte továbbtanulni. A századelő művészi Mekkájának nyüzsgésében koldusmódon élt, mint nemzedékének nagyra- törő tagjai; az új művészet megteremtésének lehetősége pótolta a mindennapi szűkös kenyeret. Az új művészet ekkor a szobrászat ■klasszikus hagyományaival szakítva, a látvány, a formák felszíne mögött a szerkezetek összefüggéseit kereste a festő Cézanne nyomán. Üj, időtálló rendet akartak építeni, mely az életet is képes átformálni. Egy év múlva élményekkel megrakodva tért haza. Küzdött az új formáért. Tanulóevei "az első világháború kitöréséig tartottak, de a háborús rettenet csak később, a huszas években nyert élménybeli művészi kifejezést müveiben. A II. világháború szorongatottsága ezt az alapélményt mélyítette eí, így vált a huszadik századi ember sorsüldözöttsé- gének felejthetetlen kifejezőjévé. Szobrai ezért szálnak a mához, bár sokszor az időtlenségbe révülnek kiszolgáltatott, tépett figurái.

1919-ben érkezett el művészete döntő fordulatához. Berlinbe, a baloldali magyar értelmiség legnagyobb emigránsközpontjába utazott. A város az első világháború után az expresz- szionizmus. felfokozott,

lázas, művészeti atmoszférájában élt. 1922-ben jelent meg a bibliai Jóbról készített, szabad asszociációs litográfiái "sorozata, mely a háború utáni évek kiábrándultságát tükrözi mindazzal a felszakadó indulattal, mely akkor az emberekben tombolt. Lázas, szaggatott, körvonalú figurái egy-egy lélekállapot hordozói, némi, groteszk felhanggal, vagy iróniával, élete vége felé, mind több keserűséggel. (Négykézláb álló. Guggoló nő. Don Quijote). A szokatlan, meglepő pózokról, testhelyzetekről, amelyek szobrainak egykori jellegzetességei, így ír: „1915-ben bevonultam. Itt találkoztam először a Négykézláb Emberrel, aki fut, áliat módjára oson. ugrik, az őrjöngve gvilkoló emberrel. Négy- kézlábon állt a világ..." Ebben a groteszk formában látta meg a kiszolgáltatott élőlények védtelenségét, a létezés törékenységét.

Ugyancsak • a húszas években jelent meg művészetében munkáinak másik alaptípusa, a vaskosan reális, az anyaföld biztonságát jelképező, groteszk, tenyeres-talpas női figura (Guggoió nő 1921). Életműve legnagyobb részét a jellem legapróbb vonásait is lemeztelenítő. érzékeny

mintázatú portrék képezik (Jónap Andorné, Újvári Péter, Gáspár Endre, Búkor Béla, Szenes Zuzsa, Bartók.)

A háborús rettegés, a belső feszültség a II. világháborút követő években művekké oldódott benne. Néhány évig sorjáztak szobrai, majd az ötvenes években megszakadtak. Szobrai hangulatukban, témáikkal szembenálltak a korral, amelynek politikai és társadalmi ellentmondásaira mélyen reagált. A Duna- völgyi népek kórusa című. kis mérete ellenére is monumentális és sajnos ma igazán időszerű szoborcsoportja a kor jelképe. Leleplezte a politikai frázisokat. Egy-egy törődött szlovák, magyar, román, szerb szegényembert ábrázolt benne, magába roskad- va, tűnődő kiszolgáltatottsággal, minden egymásra utaló kapcsolat nélkül. A Meditáló öreges keserűségében sajátmagát mintázta meg az akkori idők mélyében rejlő egyéni tragédiák Jelképeként, teljes elesett- ségben. Életének a véletlen vetett véget, 1965. január 24-én villamosbaleset áldozata lett..

B. I.

Értékes történeti térképek

Bemutató a Budapest Galéria kiállítóházában

Az Egyetemi Könyvtár első alapjait Oláh Miklós esztergomi érsek vetette meg 1561-ben, amikor a jezsuita rendnek otthont adott Magyarországon. A rend néhány évtizednyi küzdelem után 1586-tól a felvidéki Znióváralján,

1598-tól Vágsellyén, végű! 1615-től Nagyszombatban tartotta kollégiumát és mellette könyvtárát- Az 1632- ben készült első katalógus 1489 tételről ad számot. Az állományt azonban a re- formációval folytatott csatározások mellett tűzvész is pusztította. ezért a XVI. század vége előtt beszerzett kötetek közül alig néhány tucat maradt a jelenkorra. A kollégium 1635-ben egyetemmé vált. és az Egyetemi Könyvtár ez évtől viseli nevét. 1773-ban államosították. 17Í7-ben Budára költözött, majd 1876-ban Pestre abba az épületbe, amelyikben ma is működik.

Az időközben bekövetkezett egyházpolitikai változások jelentős mértékben gazdagították az állományt. Mária Terézia, majd II. József a jezsuita renddel együtt jó néhány más szerzetesrendet is feloszlatott, számos kolostort megszüntetett, és ezek tekintélyes könyvgyűjteményei az Egyetemi Könyvtárba kerültek. Mivel nem egyedileg beszerzett kötetekről volt szó, hanem egységes, az előző évszázadok folyamán szervesen fejlődött tekintélyes gyűjteményekről. mind a mai napig a teljesség adja az állomány meghatározó sajátosságát. Ide került többek között a. magyarországi pálos kartauzi, ka- malduli. trinitárius, bencés, ferences, minorita, kapuciï

nus, klarissza, ágostonos, szervita, premontrei, domonkos, cisztercita, karmelita, piarista rend megszűnt klastromainak kincse, s itt ma is páratlan lehetőségeket kínál a magyar művelődés múltjának kutatásához.

A jelenlegi állomány mintegy 1,5 millió kötet. közte nagy számban középkori kódexek, ősnyomtatványok, régi magyar

könyvek, metszetek. És természetesen térképek is, jóllehet a könyvtár ezek gyűjtésére kifejezetten sohasem törekedett. Javuk a jezsuiták missziós tevékenységének előmozdítására keletkezett, illetve került a

gyűjteménybe. A magyar jezsuiták ugyanis élénken

részt vettek a térítésben. (Orosz László például a paraguayi rendtartomány főnöke volt, és meg is írta a

vidék történetét.) A jezsuiták kezdeményező szerepet játszottak a XVIII. században nekilendülő történeti forráskutatás hazai meghonosításában is, melynek gyümölcsei közül több mint száz kötet, Pray György, Hpvenesi Gábor. Kaprinay István jórészt máig kiadatlan kollekciója az Egyetemi

Könyvtárba került. E;

Z ' áZ

anyag rés

;z felbecsülő

etetlen

értékÿ

hazai térké]

pészeti

munkáké

it foglal ma

gában.

Az Értél

ces történeti

térképék cí

mű, az Eg;

pé térni

Könyvtá]

r anyagából

rendezett kiállításon bemutatott dokumentumok jelentős része mindeddig nem kapott széle, sebb körű ” nyilvánosságot, és nem egy darabbal a szakemberek is most találkoznak előszörK. P.

V

GÁBOR ÁRON

Kj ne ismerné, ki ne dalolta Volna még el e fülbemászó, remek ütemű éneket, a Gábor Áron rézágyúja kezdetűt? Gábor Áron neve gondolatainkban összefonódik a szabadságharccal, az 1848—49-es esztendők dicső erdélyi csatáival.

Már nem volt könnyen hevülő ifjú — 1814. november 21-én (más adatok szerint 24-én vagy 27-én) született Berecken —, amikor az égbe nyúló havas bércek között is fellángolt, a magyar nép szabadságharca, mégis fontolgatás nélkül csatlakozott a sereghez,

A 175. éve született, háromszéki székely Gábor Áron a csíksomlyói gimnáziumban kezdte tanulmányait- Már ekkor érdekelte a gépészet és mindennemű műszaki tudomány. Tüzértiszt akart lenni, beállt hát a császári-királyi hadseregbe. Tiszti iskolára jelentkezett, de kérelmét a katonai hatalmasságok megtagadták, viszont áthelyezték Gyula- fehérvárra egy tűzérezred- hez. ahol alaposan kitanulta az ágyúk kezelését. Innen — nem tudni, miféle segítséggel — Pestre, onnan Bécsbe ment. ahol magánúton hallgatta a tüzértiszti főiskola előadásait, Jegyzeteket készített az ágyúöntésről tanulmányozta az ércek elegvítési arányait, és nagy szakkönyvtárat állított össze magának. Ismét visszakerülvén a hadsereghez. tüzér altisztként szerelt le. s kitanulta az asztalos- mesterséget.

1848 őszén Erdély — Háromszék kivételével — a

császáriak kezébe került. A háromszéki Sepsiszentgyörgyön november 16-án tartott gyűlésükön igen le- hangoltan tanácskoztak arról, hogy mitévők legyenek. Már-már kilátástalannak tartották a további ellenállást, nem utolsósorban azért, mert nem voltak ágyúik, nem volt lőszerük. Ekkor fel- emelkedett Gábor Áron, és szót kért. „Uraim — mondta —, hallom hogy a főtiszt urak szerint meg kell hajolnunk az ellenség előtt, mivel nincs muníció, nincs ágyú. Ha csak ez a baj, úgy én mondom, hogy két hét, alatt lesz ágyú, lesz muníció, amennyi kell! Semmi mást nem kérek, minthogy a fülei vashámorhoz utazhassak azon felhatalmazással, hogy ott dolgozhassak és dolgoztathassak, s ha mához két hétre Sepsiszentgyörgy piacán hat ágyú nem lesz felállítva, s ha azokkal a próbalövésnél célt nem találok, akkor én magam állok tízlépésnyire az ágyú elibg céltáblának.”

Szavait határtalan lelkesedés fogadta, és Háromszék elhatározta magát a védekezésre. S két hét múltán ott állt az ígért hat ágyú a város piacán.

Ezek az ágyúk csak vasból voltak, és a nép a későbbi rézágyúktól megkülönböztetésül — mivel az idő rö- * vidsége miatt nem voltak lecsiszolva — „varas békáknak” nevezte el. Mégis „ezen bozontos hat ágyú az önbizalomnak oly nagy mérvét fejté ki Háromszék népénél — írja Orbán Balázs A Székelyföld leírása című könyvében —, hogy az e perctől fogva legyőzhetetlenné vált.”

Gábor Áron tüstént hozzáfogott a tüzérlegénység kiképzéséhez, s 1848. novem- 30-án Hidvégnél megfutamították a császári sereget, pedig az 4000 főnyi reguláris katonájával, megszámlál, hatatlan szász és román fölkelőjével sokszoros túlerőben volt. E győzelmen fellelkesedve a székelyek leszerelték templomtornyaik harangjait, s felajánlották Gábor Áronnak, öntsön mindannyiból ágyút- Háromszék 125, Marosszék 93, Csík 56. Aranyosszék 25, Udvarhelyszék 14 harangot szolgáltatott be, amelyekből Fülén, Szentkeresztbányán és Kézdivásárhelyt — itt voltak ágyúöntödék —» hatvannál több rézágyút (bronzágyút) készített.

Ám Gábor Áron — már tüzér őrnagyként — nem

csupán ágyúkat öntött, tüzéreket képzett ki, hanem rész vett a csatákban is. Úgy is esett el, harcolva, 1849. július 2-án, a kökösi híd védelmében. Az ütközet előtt megtöltetett egy cinkannát borral, s miután abból (szokása ellenére, mert sohasem ivott) kortyolt egyet, e szavakkal nyújtotta át segédtisztjének; „Igyék hadnagy úr. többet úgysem iszunk mert ma véres napunk lesz”. Ezután felkötötte bálról széles, régi fringiáját, jobbról tiszti díszkardját. „Ezt — mondá a fringiára mutatva — az ■ellennek, a másikat annak, .ki hátrálni mer — írja Orbán Balázs —, majd előre vágtatott.”

Az Uzon és Kökös közötti térségen 36 ágyút sorakoztatott fel, és lőni kezdte az orosz zömöt olyan hevesen, hogy e napon 6000 ágyúgolyó és kartács fogyott el. Gábor Áron, szokásához híven, ezúttal is ott volt, ahol a legjobban tombolt a csata. Már hátrált az ellenség, a honvéd tüzérek megkezdték a futók kartácsolását, amikor jött egy háromfontos ágyúgolyó, amely letépte Gábor Áron bal karját, és szétroncsolta mellGábor Áron szobra Kézdivásárhelyen

kasát. Nyomban meghalt. Tüzérei Eresztevényen temették el. Már a katonai tiszteletadással járó díszsor- tűzhöz. készülitek, amikor sürgősen Sepsiszentgyörgy - höz rendelték őket. „Ott hagyták a felkoszorúzott friss sírhantot — idézzük ismét Orbán Balázst —. rohanva azon csata vészébe melynek egyetlen küzdelmeiben annyi székely hős vérzett el. Míg ők ott harcoltak, azalatt kóbor kozákok felfedezték Gábor Áron sírhantját s lovaikkal egyenesre táncoltatták azt, így akarván bosszút állni annak hamvai felett, kit, míg élt, féltek, s kinek jól ismert nevének hallatára remegtek.’'

Cs. K.

Belgrad, Zimony és 'Pancsova térképe (XVIII.J század)