Nógrád, 1989. október (45. évfolyam, 232-257. szám)
1989-10-14 / 244. szám
♦ Los Angeles környéke (1930) ♦ Az NSZK Budapesti Kulturális és Tájékoztató Központjának közreműködésével érkezett a Műcsarnokba Erich Salomon fotó- kiállítása. A „modern fotóriport atyjának”, a fényképezés egyik legeredetibb egyéniségének munkásságát bemutató tárlatot a müncheni Goethe intézet és a Berlinische Galerie anyagából állították össze. Salomon fotográfusi fellépése új korszakot jelöl a riportfényképezés történetében. Pedig működése alig másfél évtizedre terjed. Negyvenkét éves korában, szinte véletlenül kezdett fényképezni, és sikere teljében,. az auschwitzi haláltáborban halt meg. Erich Salomon 1886-ban született Berlinben. Zoológiát, műszaki tudományokat, majd jogot tanult. Mint hivatásos fotós, ott volt 192,8-ban a lugainói, a genfi, a párizsi nemzetközi konferencián, csúcstalálkozón. 1929-ben fényképezett az első hágai konferencián, és bejutott a berlini birodalmi kabinetbe és a legfelső bíróságra,, a titkos tárgyalásokra. Aztán Angliában, majd az Egyesült Államokban dolgozott. A politikusban, a művészben az embert láttató, élethű felvételei ma is modernnek hatnak, mert nyoma sincs bennük a megrende- zetfségnek, a mesterkéltségnek. Igazi riportképek, jellemző pillanatfelvételek, amelyek a „szereplők” sze* TÖRTÉNÉSZ KAMERÁVAL Erich Salomon kiállítása a Műcsarnokban mélyiségéről vallanak. Miközben Erich Salomon sem közömbös szemlélője az eseményeknek, hanem részese, érintettje, átélője. Sikere saját hazájában nem tartott sokáig. Hitler és a nemzeti szocialisták hatalomátvétele után a zsidó fényképész nemkívánatos személy lett a politikai tárgyalásokon. 1940-től illegalitásban élt, három évvel későbbi letartóz,látásáig és 1944-es kivégzéséig. (Kádár) Pablo Casals (1933) B Marlene Dietrich Hollywoodból Berlinbe telefonál a lányának (1930) A kultúra nagy sikolyai Ronpp sem tilalmas olvasmány HCllCC többé ! Mint a cukrot, úgy vitték a két világháború között rendkívül népszerű, erotikus témákkal (is) foglalkozó írónő először 1923-ban megjelent regényét. Elolvastam, hiszen annak idején, az egyetemen sokkal inkább Karinthy Frigyes paródiájából, az Így írtok ti lapjairól ismertük őt (Norrah). S, kiderült: nem sokat veszítettem. Erdős Renée ebben a könyvben ügyesen, izgalmasan vázolja ugyan a szerelem, a házasság örök gondját: találkozha- tik-e a test, s a szellem egyazon szerelmi kapcsolatban? S, eleven nőket rajzol, akikben, vagy az egyik, vagy a másik tényező jól működik, s még az esélyét is jelzi finoman, hogy a hősnő, a gazdag és szép Dóra a vonzó és romantikus zeneszerzőnek, Özdy- nak, a párjaként a szerelmi gyönyör „nagy sikolyát” is hallathatná, s ugyanilyen szinten teremthetne vele szellemi kapcsolatot. Ám, közbeszól a mindentudó családtag, Henrik püspök, és útmutatása nyomán Dóra megmarad Illésfy Sándor oldalán, akinek testi közelségétől undorodik ugyan, de vállalja, hogy majd a gyermekszülés közbeni nagy sikollyal kárpótolja magát azért a nagy sikolyért, amelyet a testi kielégülés leírhatatlan öröme csalt volna ki belőle — özdy feleségeként. A nagy sikoly című regénynek ez a mondanivalója sem nem baloldali, sem nem jobboldali, egész egyszerűen: maradi, ásatag. Ember- és így nőellenes. Helyes volt ezek szerint, hogy Erdős Re- née-t tiltották a felszabadulás utáni magyar közönségtől? Csöppet sem! Mert igaza van ugyan Szerb Antalnak abban, hogy a (világ)- irodalom legfőbb tanulsága: az, akit a századok folyamán nagy írónak kiáltottak ki, valóban nagy író; mégsem lehet az embereket megfosztani attól a joguktól, hogy saját maguk fedezzék föl a nekik szóló értékeket. De. mi történik akkor, ha emberek tömegei nem jutnak el értékekhez, legalábbis azokhoz az értékekhez, amelyeket tanult szaktekintélyek, kritikusok, irodalomtörténészek minősítettek értékeknek? Ha nagyjából mindegy, hogy milyen betű sodródik hozzájuk, s az aluljáróban, úton-útfélen a krimi, a ponyvaregény köti le figyelmüket, s végképp megrekednek az efféle olvasmánynál? S. ettől már csak egy lépés, hogy a „komoly”, ám ekként mégiscsak élvezetes, sokak számára igenis szórakoztató mű hátrányos helyzetbe kerül. Nem árulják ppnyván, aluljáróban, úton-útfélen, hanem pironkodva húzódik meg könyvesboltok és könyvtárak polcán, akadályozza a forgalmat, nem nyereséges, sőt tönkreteszi a forgalmazóját (az írójáról —, ha él még — nem is beszélve). Mert nálunk lassan ilyen a helyzet. Hallatszódnak már a kultúra „nagy sikolyai”. Azé a kultúráé, amely általában nem oly módon lehet nyereséges, hogy a (művelői és kiadói) pénztárcáját tömi degeszre, hanem a szellemét gyarapítja. Ember- és magyarvoltunkra ébreszt rá minduntalan. Életünk minőségét határozza meg. De, hát manapság a jó kultúra, jó művészet szinte sehol sem üzlet, legalábbis Magyarországon. Fő- és al- illetékes tanácsolja, hogy a mozikban lehessen pattogatott kukoricát fogyasztani, társuljon a filmszínház a vendéglővel. Bölcs gondolat, de még mindig nem derül ki ebből: vajon mit játszanak majd az ilyen típusú, testünknek máris kellemes mozikban? Csak és kizárólag amerikai, vagy amerikai mintájú horror-, kaland-, akciófilmeket? (A pornófilmből — olykor — a kultúrált szeretkezés módozatait is elleshetjük.) Ki fog magyar, vagy külföldi értéket, klasszikus művet vetíteni, csökkentve a profitját? Hiszen az igazi üzlet a horror-, a kaland-, az akció-, a pornófilm (még reklámozzák is őket a televízióban, amely a tönk szélén áll). Az a fajta mozgókép kelendő, amelyen nem szükséges gondolkodnunk, gyönyörködnünk benne, hanem ellazítja idegeinket, vagy más módon csigázza föl érzékeinket, mint a hétköznapi élet a maga gyakori nyomorúságaival, ijesztő eshetőségeivel. És meg kell értenünk azokat is. akik csak az efféle kultúrát közvetítik, hiszen nekik is csak egy életük van, s ebben az egy életben akarnak meggazdagodni, vagy legalábbis jól élni. Híre járja színházi dramaturgnak, aki Thália süllyedő hajójáról, egy pompásan működő ponyvaregénygyár-kft. jachtjára kapaszkodott ki, és havi 30—40 ezer forintnyi fizetését csaknem százezerrel „egészítette ki.” Nem is ez a baj. A baj az, hogy kizárólagossá válik az egyik típusú, a valódi kultúrával alig, vagy egyáltalán nem találkozó kultúraszerűség. Mi hát a teendő? Nem az ilyen-olyan, külső és belső cenzúrák visszaállítása, hanem az alapoknál kezdve, az iskolarendszer segítségével fölépíteni a hiteles kulturáltság szocialista-szociális társadalmát. Amelyben a méltó bér a valódi teljesítményt honorálja, amelyben a valódi értékek kiválasztására, birtokbavételére kapunk ösztönzést belülről, s minden irányból. Amelyben a kulturáltság a mindennapokat is áthatja, s az agresszív, lumpenmagatartás kiszorul viszonyulásainkból. Mept ma még a nagy pénzű faragatlanoké a világ. Ma még —, s így lesz ez jó ideig — egyre kevésbé vagyunk személyünkben is biztonságban, egyre nyíltabban érvényesül az ököljog, ellopják a gépkocsi pótkerekét, holnap tán a többi négyet is akár. Milliók nyomorognak. És in- nen-onnan ordas eszmék uszulnak reánk. IllpcfvnÁ elszalasztott gyönyörsikolyai iiicaijuc he]yett tehát _ egyebek között — a kultúra nagy sikolyai hallatszanak, mind fáradtabban. A patinás filmfolyóirat szerkesztői azt fontolgatják, hogy „le kell menni kutyába”, akár kőnyomatos, szűk terjesztésű lapként vegetálni addig, amíg ismét jobb idők nem járnak. Átmenti magát, aki tudja, a jövedelmező álkultúrába, vagy fürjet tenyészt, és fenyegetőzik. Csak azt remélem: Ózdv, a zeneszerző még nem hasogatta aprófává a zongoráját, pedig közeledik a tél. Kőháti Zsolt 7 A znap reggel, amikor ráeszmélt, hogy eljárt felette az idő, megöregedett. és egyedül maradt, úgy érezte, változtatni kellene a helyzeten, viszont tudta, nincs már elég ereje a változtatásra. Tamás azt is bevallotta magának, nem látja a változtatásnak sem a hogyanját, sem a lehetőségét. Pizsamában állt a szoba közepén, s miközben önvizsgálatot tartott, tisztes távolból nézte alvó felesége meggyötört, eldurvult arcvonásait, s nem érzett iránta gyűlöletet, inkább szánta, ahogy önmagát és a gyermekeit is. Tisztában volt vele, hogy a gyermekei szeretik még, s ezt azzal magyarázta, hogy szükségük van rá, az apjukra. Azzal is tisztában volt, legalábbis az előző, egymást sokadszor és kölcsönösen megalázó éjszaka óta, hogy a felesége végképp nem szereti, undorodik az érintésétől is. Büdös vagyok — állapította meg egy állatian furcsa, saját hóna alá szagoló mozdulattal —, sokat dohányzóm. S ahogy felidézte felesége szokását, amint dideregve bebújik az ágyba, homlokáig magára húzza a takarót, s dermedten, mozdulatlanul, visszafojtott lélegzettel fekszik a sötétben, ő meg tétovázik, nem tudja eldönteni, odafekhet-e a feleségéhez, hiszen nincs is mellette hely, keskeny a heverő — egyszerre érzett szánalmat és önsajnálatot. Ahhoz, gondolta, hogy jelét vegye szándékának, beljebb kellene húzódnia, csakhogy ő a saját akaratából nem mozdulna meg, nem nyújtaná ki a kezét, nem mondaná, hogy na, te bolond, gyere ide hozzám. Tamás tegnap este se akarta kitenni magát újabb sértésnek, mégis, ahogy megérintette, s halkan azt mondta neki: beljebb mész? — Júlia összerezzent, felpattant és kiment a fürdőszobába, megmosta a fogát, aztán beült a WC-be újságot olvasni, majd jó sokára hangos zubogással lehúzta a vizet. Kicsi a lakás, gondolta Tamás, ebben nem lehetnek egymás, előtt titkaik, s nem volt benne egészen bizonyos, hogy a kultúra hiánya a szociális .körülményekből kellőképpen levezethető-e. Tény, hogy amire Júlia visszament a szobába, Tamás sötéten és szomorúan a saját ágyában feküdt, szikráztak az idegei, és nem kevés önsajnálattal gondolt a következő napra. Előre szégyellte magát, hogy munkatársai és hivatali ügyfelei előtt nem tudja eltitkolni ingerültségét, dadogni fog, amikor szépen, higgadtan, bizalomkeltő hangsúlyokkal kellene kiejteni minden mondatot, csakhogy ő erre képtelen, rhert nemhogy nem szereti a felesége, már nem is kívánja, de az is meglehet, hogy benne van a hiba, ő vált képtelenné a szeretetre. Tamás úgy gondolta, könnyebb volna az élet, ha minden felelősséget ráhárítana a másikra, ám, ezt igazságtalannak tekingette, s inkább önmagát elemezgette csillapíthatatlan exhdbiocinizmussal. Azt kutatta, hol lehet a forrása nyomorúságos érzéseinek, rákként burjánzó szorongásainak, melyekkel végül olyan tökéletesen egyedül marad, mint halálával a halott, aki igazán nincs kisegítve azzal, hogy némelyek szeretettel emlegetik az ő állítólag szeretetre méltó lényét, miközben egymást képtelenek szeretni. Nem kell hozzá sok idő, állapította meg, az elhunyt sírja felett az élők felkavarják a gyűlölet porát, hogy végre közönyösekké válhassanak iránta. Valamennyien úton vagyunk egy temető felé, de a megérkezésig még. sok-sok halottunkat fogjuk elsiratni hamisan, önsajnálattal, tűnődött Tamás a szoba közepén, átizzadt pizsamában, s egy-egy futó pillantást vetett. alvó felesége arcára. Közben az a mondat pergett az agyában, amit gyermekkorában oly sokszor hallott az anyjától: Tamás — nem olyan mint más! Ugyanakkor az apjára gondolt, akitől az életét kapta, s nem tudta pontosan, hogy ez igaz_e, hiszen az életét az anyjától kapta, és azt sem tudta, valóban sze- rették-e, s hogyan szerették egymást, hogyan bírták ,ki együtt öt évtizeden keresztül. Nem ismerte anyja és apja szerelmét, csak azt tudta, hogy „vagyok”, s hogy testvére is „van”, s azért „lehet” ő is meg a testvére is, mert van apja és anyja. De apja már csak volt. Csak volt? Június 16-án meghalt. Amikor a gyászkocsi hazahozta, Tamás éppen füvet kaszált az udvaron. Várva, mégis váratlanul bukkant fel anyja háza előtt a fekete autó, benne a koporsóval, s neki be kellett ülnie az autóba, hogy megmutassa a temetőbe vezető utat. Nem törődhetett síró, jajveszékelő, gyászba öltözött, egyedül maradt anyjával, nem vigasztalhatta. Cselekedni kellett, menni a ravatalozóba. Egyedül volt, egyedül intézte a temetkezési ügyeket, de egyedül volt a fivére is. Nem jöhetett haza, éppen vizsgáztatott az egyetemen, nem törődhetett a temetéssel, ahogy saját bánatával sem. Az autó pilanatok alatt végigrobogott a falun Tamással, az ismeretlen gyászhuszárral és a gépkocsi- vezetővel, meg a koporsóban fekvő apjával. Annyi volt az a fekete suhanás a temetőig, amennyi az élet. Nem volt idő sem szeretetre, sem vigaszra. Nem volt idő megértésre sem. Amikor a gyászkocsi befordult a falu végi temetőbe, Tamás egy futó. pillantással felmérte, hogy az előző napokban kétszer-háromszor is hiába kérte a részeg tanácselnököt, hordják el a szemetet az akácos elől, arról a parcelláról, ahol a sírásók megáshatják a sírt, s vetesse ki azt a hatalmas tőkét a földből, mert „nincs más hely a temetőben, ahová apánkat eltemethetnénk”. Nem alkalmas az idő a gyűlöletre sem, gomolygott Tamás fejében a gondolat, s a kulcssal, amit Temető Mariskától kapott — menynyit kellett futkosni ezután is! — kinyitotta az ajtót. Körülbelül 35—40 fok meleg volt árnyékban is, de Tamás nem érzékelte a for- róságot, ahogy nem érzékelte a hideget, pedig megdöbbent, hogy milyen hideg van a hullaházban, de hát nem volt ideje megdöbbenni sem, nem tudott hirtelen- nevet adni annak a sarokban halkan zúgó- zümmögő, kattogó, hideget árasztó monstrumnak, amit közönséges néven tepsinek, más néven hűtőnek neveznek. A gyászhuszár meg a gépkocsivezető nagy csat- tanással és ördögi gyorsasággal húzott elő a hűtőből egy hatalmas, szürke, deres, valóban tepsire emlékeztető vaslapot, melynek egyik végét egy bakra állították, másik' végét meg a hűtő szélén hagyták, s ráemelték a koporsót. Ahogy a helyére akarták tolni, elakadt valamiben, s lebillent róla a szemfedő. — Ne! — fojtott el egy akaratlan kiáltást Tamás, amikor megpillantotta apja nyugodt, de kicsit megsárgult arcát az idegen nejlonban. Ez képtelenség, villant át rajta, s nem volt benne teljesen biztos, hogy akkor felfogta-e: arra való a műanyag, hogy szét ne ' hulljanak a csontok. T amás elhessegette magától a képet, tett egy-két akaratlan mozdulatot, már-már kinyújtotta kezét, hogy megsimogaissa felesége homlokát, de azon- nyomban visszahőkölt, s egész testében megremegett, félt, hogy felriad az alvó, s mint annyiszor, most is ellöki magától a kezet. Meg- szégyenülten és borzongva álldogált, hallotta a görgők csörömpölését, a hűtő ajtajának csapódását, s látta is, amint a koporsót betolják abba az iszonyú monstrumba. Ügy érezte, át kellene menni fiai szobájába, megnézni őket, nem csúszott-e le róluk a takaró, de nem mozdult, ugyanúgy nem tudott moccanni, ahogy abban a hullaházban, mikor a szemfedő megbillent a koporsón. 1 Benke László: I A KULCS !
