Nógrád, 1989. október (45. évfolyam, 232-257. szám)
1989-10-14 / 244. szám
A fényképezés születésnapján IRODALOM I ÜZEMET Részlet a kiállításból Fotó: R. Tóth Sándor Robert Capa: A milicista halála Kalotaszegi üzenet — Rajzok Erdélyből címmel meghitt hangulati kiállítás várja az érdeklődőket Sál. gótarjánban, a Balassi Bálint Nógrád Megyei Könyv- tárban. Finta József, állami és Ybl-díjas építész, a Magyar Tudományos Akadémia levelező tagja hozta el rajzait, amelyeket a nyolcvanas években vetett papírra Erdélyben. Az építész, akinek keze nyoma Salgótarján mai városképén is szembeötlően nyomon követhető, hiszen e kép szempontjából meghatározó épületeket tervezett, hosszú idő óta megkülönböztetett figyelmet fordít Erdély építészeti örökségére is. Teszi ezt nem divatból, hanem abból az egyébként ugyancsak régi fölismerésből, hogy ez az építészet, illetve ennek meghatározó, része a magyar építészeti- emlékanyagtól nem választható el, sőt, a nemzeti építészet- történetben kiemelkedő jelenséggel bír. Adott történelmi korszakokban éppen a kontinuitást jelentette az építészetben is mindaz, amit Erdély őriz. Miben nyilvánul meg ezen emlékanyag sajátossága? E helyen csupán néhány utalásra szorítkozhatunk a teljesség igénye nélkül. Mindenekelőtt álljon itt a most ^kiállító építész személyes vallomása. Finta József Tervek, gondok, gondolatok című könyvében írja: „...ha megkérdezné valaki tőlem, melyik a legszebb épület, amelyet valaha is láttam, habozás nélkül a magyarvalkói református templomot nevezném meg. A falu a völgy ágabogában fekszik, meghúzódva öreg gyümölcsös koszorújában — ám a templom uralkodóan ül fent a dombháton. A tér, a templomhajó gyomra is olyan egyszerű és tiszta, mint a kubus. Fehér falak, virágos-reneszánsz fameny- nyezet, mélybarnára érett festésű padok, szószék és karzat.” Az építész élménye a jelen kiállítás rajzait szemlélve is meghatározónak és hitelesnek látszik. E rajzokon többször föltűnik Magyarvalkó és környéke. Kalotaszeg vidéke, a táj és az építészet szerves egysége, mint égetően korszerű építészeti tanulság. Arről nem is beszélve, hogy az építész tanúvallomása, szakmai megalapozottságú véleménynyilvánítás e formában is figyelmeztetés az aktuális veszélyre, nevezetesen, e közös európai örökség tudatos elpusztításának veszélyére. Egész Európa olyan sajátos szögletéről van szó, ahol a történelmi fejlődés következtében meglehetősen egyéni arculatú építészeti érték jött létre, amiért nen>- csak az itt együtt élő népek, köztük a szászok, a magyarok, a románok tartoznak felelősséggel önmaguk és a világ színe előtt. Itt térhetünk rá ezen építészeti kincs egyik további sajátosságára, amelyre annak idején, a század húszas éveiben egy másik építész, író, polihisztor, Kós Károly is messzehang- zóan fölhívta a figyelmet, például Erdély című „kultúrtörténeti vázlaf’-ában, midőn írásban és képben tárta az olvasó elé máig érvényes összegezését. Mint írja: „Ezer esztendő nagy idő, még népek és kultúrák életében is. Ezer esztendő alatt Erdély földjén megtörténik az a gyönyörű csuda, hogy három nép és három kultúra éli életét úgy egymás mellett, illetve egymás között, hogy mindhárom megőrzi — mert megőrizheti — a maga különváló egyéniségét, de amellett közös és minden környező idegen és rokon néptől és kultúrától elütő karaktert is vészén fel... de ezer esztendő alatt Erdély földjén egyik nép és egyik kultúra sem tudta és nem is akarta a másikat a maga képére átformálni. Külső erők néha megpróbálták ezt nagy áldozottal, de kicsi eredménnyel és végső siker nélkül.” Kós Károly ekkor még álmában sem gondolhatott arra, hogy a huszadik század végére mégis végveszélybe kerülhet mindaz, ami évszázadokon át egyszerűen elképzelhetetlennek tűnt föl, eltűnhet a föld színéről az erdélyi építészeti örökség is, városrészek, falvak, templomok, lakóházak, temetők válhatnak semmivé a „közös európai ház” elvének politikai meghirdetése idején. Épülhet-e úgy lakható közös ház, hogy egyik szobája helyett csak a pusztaság ásít? Finta József salgótarjáni kiállítása természetesen csak fölvillantja egyiket-másikat Kalotaszeg szögleteiből. Igaz. jellemző képeket. Köztük például Bikáit, a faragott kaput, temetőjének kopjafáit, házak oromzatát, a tájat, amelyben ott áll a ház a bikali szőlőben. Ott áll a tiszta vonalú és terű templom a széljárta domb tetején. Sorsukra a mától és a holnaptól várnak feleletet. Időfelettiségüket most kezdte ki az idő. Ez a kis kamaratárlat a könyvek között csöndes, ám időszerű figyelmeztetés, felelősségével felelősséget ébreszt. T. E. Százötven éves a fényképezés. Az évforduló kerekségén mit se változtat, hogy kísérletek, félsikerek már évekkel, évtizedekkel 1839 előtt is voltak. Sőt, az optikai leképzés alapvető eszközének, a camera obscurá- nak első ismert leírása egyenesen Arisztotelésztől származik. Az első európai camera obscurát még Roger Bacon készítette a XIII. században, Leonardo da Vinci pedig részletes és pontos elemzését adta az optikai leképzés jelenségének. A lencsét meg valószínűleg már a történelmi idők kezdetén is ismerték, Ninivében találtak is gyűjtőlencsének alkalmas üvegdarabokat. A camera obs- curában 1550 körül alkalmaztak először üveglencsét. És már 1840-ben, alig egy évvel a fényképezés feltalálása után a magyar Petz- vál József elkészítette a nagy fényerejű lencse- rendszert, amellyel a portréfényképezés alapjait vetette meg. Daguerre találmányáról, a „nap által rajzolt képről” 1839 augusztusában röppent fel a hír. Ezt a dátumot tekinthetjük a fényképezés születésnapjának. A múlt század húszas éveiben a francia Niepce már közel járt ahhoz, hogy rögzítse a camera obscurá- ban létrejött vetített képet. Honfitársa, Daguerre vele együtt kísérletezett tovább, de később egyedül fedezett fel, egy az eddigiektől eltérő képrögzítő módot, amelyet dagerrotípiánaik nevezett el. De hát mi is volt az a csodás találmány, amelynek nem minden alap nélBalogh Rudolf: Nyomorúság kül tulajdonítanak legalább akkora jelentőséget az emberiség kultúrtörténetében, mint az írás megszületésének? A fotőtörténész szerint: egy gondosan előkészített, simára csiszolt, ezüstözött rézlemez, amely * a Daguerre által leírt öt munkafázis után a felvett személy, vagy tárgy hű tükörképét adta. A szó szerinti értelemben vett tükörképet, mert a tárgy fordított, azaz, tükörképét örökítette meg. Daguerre a gyakorlatban is bemutatta képeinek készítési módját, s mivel a törvény is kötelezővé tette annak pontos leírását, kiadta egy füzetben, amely egy éven belül 39- féle különböző kiadásban és több idegen nyelven — köztük magyarul is — megjelent. Alig 'egy évtizedig tartott a dagerrotípia korszaka. Az angol Fox Talbot fizikus és kémikus, meg az ugyancsak angol Archer fényképész találmányai — a másolható papír —, illetve üveg- negatívos eljárás újabb lendületet adtak a fényképezés elterjedésének. Százötven éves a fényképezés és százötven éves a magyar fotográfia is. Daguerre találmányáról, a „Mindenek fölött legérdekesebb fölfödözésről” már 1839-ben tudósít a Hasznos Mulatságok folyóirat. S az első hazai dagerrotípiát a pesti tudományegyetem mennyiség- tan tanára, Vállas Antal 1840 nyarán mutatta be. S alig egy évvel később nyitotta meg Pesten dagerro- típ-műtermét Marastoni Jakab festőművész. Számos festő követte: Doctor Albert, Borsos József, Barabás Miklós tért át a fotografá- lásra. A „fényirodák” száma a múlt század nyolcvanas éveiben már elérte a háromszázat. Megjelent az első magyar fényképészeti folyóirat, a Veress Ferenc szerkesztette Fényképészeti Lapok. A továbbiakban már csak néhány nevet, néhány irányzatot említhetünk. A századforduló utáni realista fényképezés, az úgynevezett magyaros stílus művésze volt Balogh Rudolf, Szöllő- sy Kálmán, Vadas Ernő. A harmincas éveket a társadalomkritikai fotográfiát gyakorló szociofotó uralja. A Kassák és az általa szerkesztett Munka című folyóirat köré szerveződött Bass Tibor, Schubert Ernő, Tabák Lajos, meg a falukutató, népi írók szociográfu- si munkásságához közel álló Kálmán Kata, Kárász Judit, Müller Miklós, Sugár Kata tevékenysége sorolható e körbe. Az évforduló jó alkalom a magyar fotográfia, a magyar fotóművészet múlltjá- rjpk, jelenének felidézésére. Kiállítások sora kapcsolódik az eseményhez országszerte. Az első bemutatót még tavaly rendezte meg a Magyar Munkásmozgalmi Múzeum nemzeti történeti fényképtára a félmilliós gyűjtemény legszebb, legérdekesebb fotóival illusztrálva az első száz évet. Most pedig egyszerre kilenc helyszínen 12 fotótárlat nyílt hazai köz- és magángyűjtemények anyagából. Láthatunk dagerrotí- piákat, első világháborús amatőr felvételeket, régi és mai szociofotókat, avantgárd fényképeket és lapokat családi albumokból. Ismert fotóművészek — Escher Károly, Balogh Rudolf, Lengyel Lajos fotói mellett a nem kevésbé értékes, ám javarészt csak a szakemberek által ismert Müllner János, Kőris Kálmán, az erdélyi Veress Ferenc, Pécsi József munkássága ia feltárul. S talán ez az évforduló alkalom arra is, hogy végre megszülessen egy ónálló magyar fotómúzeum. Mert anyag, gyűjtenivaló, dokumentum van bőven... Kádár Márta A tévében Mezei Máriá-emlékműsor Azt szerette, ha Macsinak szólítják. Akik szerették, így nevezték. Sokan voltak. Megérdemelte, hogy szeressék. Különös élet, különös pálya, különös ember: ez volt Mezei Mária. Nem Mezey, ahogyan ügyeletes „végzet asszonya” korsza kában írták a nevét, ő dr. Mezei Pál és Igó Mariska leánya volt, az egyetlen Mezei Mária 1946-ban gyermek. Akinek születéséért az édesanya az életét adta. Korai és késői szerelmek, sikerületlen és boldog házasságok, pályamódosítások kísérték végig életén az egykori szegedi bölcsész- hallgatót. Hogy bölcsészből színész lett, saját elhatározásából, erős akarattal tette. Ha pályája során méltatlan és megalázó helyzetekbe került, mások szándékából történt, erős akarattal viselte. Nézegetem Vallomástöredékek című könyvének képeit. Szép volt, érdekes volt, ezerarcú. Volt a „franciás Mezey”, volt „a Bujdosó lány", volt operettszínésznő, sanzonénekesnő, előadóművész. Sokat segített másokon, rajta keve- • sen segítettek. De az élet, amikor rámérte súlyos betegségét, egyúttal kárpótolta is olyan társsal, aki gyengédséggel, szerelemmel segített elviselnie a nehéz éveket. Rózsahegyi Kálmán növendéke volt, majd az Országos Színész Egyesület iskolájában vizsgázott. Vidéki színpadokon kezdte a pályát, 1935-ben került Budapestre. Belvárosi, Víg, Fővárosi Operett, Vidám Színpad, Madách, Petőfi, Nemzeti Színház — könnyed vígjátékok és drámai jellemek ábrázolása. ünnepelt díva, aki emberségből is jelesen vizsgázott. A háború utolsó szakaszában nem tudta elviselni, ami körülötte történik. Nem tudott játszani, betegségére hivatkozott, elmenekült a ’hegyek köörömmel üdvözölte a fel- szabadulást. Aztán nehéz évek következtek. Jellegzetesen polgári színésznek könyvelték el, meghurcolták. Volt, amikor lokálénekesként kereste meg a kenyerét. 1936 óta filmezett. A háború előtti régi filmekben fel-feltűnik ma is a képernyőn. Aztán jött a Budapesti tavasz önző úriasszonya, az Édes Anna cselédnyúzó úrnője: felejthetetlen alakítások. A televízió is felfedezte magának, a 60-as években több tévéfilmben, -sorozatban láthattuk. Közben betegsége egyre jobban elhatalmasodott. Az utolsó éveket ágyhoz láncolva töltötte, oxigénpalack kötötte az élethez. Megkapta az érdemes művész és a Kiváló művész címet, de imádott színpadjára már nem térhetett vissza. Ebből a remeteségből egyszer lehetett kiragadni. 1980-ban Vitray Tamás a veszprémi tévéfesztivál gálaestjére elhozta a nagybeteg művésznőt, aki elmondta Babits Mihály Zsoltár gyermekhangra című költeményét. Akik akár csak a képernyő előtt ülve részesei lehettek ezeknek a pillanatoknak, sohasem felejtik el a borzongatóan szép élményt. Aztán elment, csendben, ahogyan utolsó éveit élte. Most, október 16-án volna 80 éves. A televízió 1-es programjában ezen a napon 20.05 perckor emlékeznek meg róla, mindazok örömére, akik szerették, tisztelték és szívből meggyászolták. E. M.
