Nógrád, 1989. augusztus (45. évfolyam, 179-205. szám)
1989-08-19 / 195. szám
1989. AUGUSZTUS 19., SZOMBAT NÓGRÁI) á / A kultúráról - ma A címben szereplő időhatározó szélesebb értelmű, semmint az ünnepi alkalomra vonatkozna csupán. Annál is inkább szükséges ezt hangsúlyozni, mert a kultúra nem kötődhet jeles napokhoz, nevezetes évfordulókhoz. Németh László szavai most talán minden korábbinál időszerűbbek: „...a műveltség nem ünneplőruha, amelyet hordani kell. A műveltség a helytállás segédeszköze, a kifejezés szerszáma, a vállalkozás fegyverzete.” Ugyanakkor a tények azt mutatják, hogy a mindennapokban a közvélemény figyelmét a gazdaság súlyos gondjai, az életszínvonal csökkenéséinek drasztikus megnyilvánulásai, a különböző rétegek létviszonyainak irritáló különbségei, s — nem utolsósorban — az ellentmondásos hatású, politikai változások, új jelenségek kötik le és sem idő, sem energia, sem pénz nem jut elegendő a művelődésre. Az emberek jelentékeny hányada nem érdekelt tudása gyarapításában, korszerűsítésében, ennél fogva nem is veszi igénybe az oktatás, a közművelődés — napjainkban sem szegényes, de alacsony hatásfokú — kínálatát. A szabad idő sokak számára >nem az önmegvalósítást, a képességek „újratermeléséhez” szükséges építkezést, szellemi és fizikai rekreációt szolgáló keretet jelenti, hanem a kényszerű jövedelemkiegészítést teszi lehetővé. Az effajta tevékenységgel összefüggő, a mindennapi kultúra új igényeit kielégítő művelődési gyakorlat pedig még mindig nem elég otthonos a hagyományos intézményhálózat falai között. Más kérdés, hogy a művelődési ambíciók egy részét viszont a közép- és felsőfokú iskolarendszer behatárolt befogadóképessége — amely messze elmarad a fejlett országok mögött — a kulturális intézmények objektív és szubjektív korlátái gátolják. Az úgynevezett „maradékelvű” állami támogatás csökkenésével — ami szükségszerű velejárója a joggal bírált paternalista elosztási rendszernek — egyre nyíltabban érvényesül a kultúra árujellege. A kommercializálódás, a piaci viszonyok kiterjesztése pedig kóros szennyeződést okoz a kulturális környezetben — főleg a szórakoztatás területén — és tovább fokozza a szellemi igénytelenséget, illetve azt az értékrendbeli zavart, bizonytalanságot, amelyet a politikai, ideológiai átrendeződés eleve kiváltott. Az átfogó reformmal együttjáró véleménykülönbségek a mind gyakoribb — kenyértöréssel is fenyegető — konfliktusok jól láttatják a politikai kultúra, a vitakészség kérdőjeleit, a problémamegoldó készség hiányosságait, Számos példát lehet hozni a történelmietlen, egyoldalú gondolkodásra, az „enyémtől” eltérő nézetekkel szembeni türelmetlenségre, az emberi szabadságjogokat hirdető, de a mások személyiségét semmibe vevő agresszív, goromba magatartásra. Ügy tűnik, jóval több idő szükséges ahhoz, hogy a demokrácia, mint az érdekek egyeztetésének kulturált magasiskolája ne csak a retorika .szintjén jusson érvényre.' Ismételten kiéleződőben vannak a különböző társadalmi csoportok közötti előítéletek, feszültségek. Több megyei példával is igazolható, hogy a munkásság az átalakulás jelenlegi felemás helyzetéért, nem kívánatos jelenségekért az értelmiséget teszi felelőssé, alig téve különbséget a szocialista modellváltás, a reform szükségességét érzékenyen, idejekorán felismerő — a hivatalostól ugyan esetenként eltérő, de progresszív — vélemények és a polgári rendszerek irányába mutató törekvések között. Az értelmiség soraiban pedig az okoz rosszkedvet, biztalmatlan légkört, hogy nem felkészültségük, érdemeik, a kultúra közvetítésében betöltött szerepük alapján alakult egzisztenciális helyzetük, nem bontakozott ki« telesen szabadon szakmai hivatástudatuk, politikai arculatuk. S ajátos és egyben sajnálatos ellentmondás, hogy az elmúlt évek során — noha a politikai dokumentumok mindig is fennhangon deklarálták a műveltség, a művelődés, az úgynevezett emberi tényezők kitüntetett szerepét — a kulturális szféra is válságba került. Értelemszerűen a művelődéspolitika sem mentes azoktól a dilemmáktól, amelyekkel a társadalmi élet egyéb területei küszködnek. Reális, kritikus történeti elemzést igényel, hogy milyen konkrét okai voltak annak, hogy a jószándékúnak tetsző politikai akarat ellenére leértékelődött a tudás, a szellemi teljesítmény erkölcsi és anyagi presztízse. A diagnózis azonban nem lehet öncélú, a közeli és a távolabbi prognózis,* érdekében kell a helyzetelemzést elvégezni. Az éppen harminc éven át alkalmazott — nem is eredménytelen — „kézi vezérlésű”, ideológiai meghatározottságú kulturális „szabályozórendszer” ugyanis a jogállamiság, a társadalmi önigazgatás, a politikai pluralizmus, a többszektorú piacgazdaság viszonyai között még alapos módosítás sem tekinthető mértékadónak. A programalkotás feladatát megnehezíti, hogy — csakúgy mint valamennyi más területen — egyszerre kéne a válságot kezelni, levezetni és a művelődéspolitika elveit és gyakorlatát napjaink körülményeihez és követelményeihez igazítani, ha úgy tetszik megreformálni. Ez is magyarázza a mai magyar helyzet különleges mivoltát. A többpártrendszerben a kulturális irányvonalat — amire igen is szükség van — szintén a nemzeti köz- megegyezés, a „szellemi koalíció” mezsgyéjén lehet csak a kormányzatnak kialakítani. Azaz, az MSZMP formálódó új művelődéspolitikai koncepciója mellett figyelembe kell venni más pártok, politikai csoportosulások, ön- szerveződő közösségek és — mindenekelőtt — az egyes emberek érdekeit, elképzeléseit is. A Kritika című folyóirat felkérésére hat politikai szervezet (BAL, FIDESZ, KISZ, MSZDP, MSZMP, SZDSZ) fejtette ki művelődéspolitikai téziseit, a lap júniusi számában! Mi sem természetesebb, hogy a gondolatok — a más-más eszmei alapok következtében — jórészt kizárják^ egymást, vannak viszont összecsengő nézetek is, amelyek alapot jelentenek az együttműködésre. Biztató, hogy a kultúrát a termelő ágazatokkal egyenrangú társadalmi tényezőként, a szellemi szféra feljesztését nemzetgazdasági érdekként értelmezik. Bár a konkrét megoldási javaslatok igencsak eltérőek, abban is egyetérteni látszanak például a programok, hogy a művelődési esélykülönbségek biztosítását, a kulturális hátrányok csökkenését egyik központi kérdéseként kezelik. E vonatkozásban is elsősorban az oktatásügy megújhodását sürgetik. Ugyancsak elkerülhetetlen- • nek tartják a nemzeti jövedelem elosztási eleveinek felülvizsgálatát, a költségvetési támogatás, az állami finanszírozás új ' arányainak kialakítását. Szorgalmazzák a társadalmi és gazdasági szervezetek, valamint a magánerő s kezdeményezések bekapcsolását, a kulturális szolgáltatások folyamatába. Hangsúlyozzák, hogy a túlcentralizált, bürokratikus mechanizmusok helyett a helyi társadalmi ön- rendelkezés új formái érvényesüljenek a kultúra területér, is. Jelenleg a „régi már nem, az új még nem működik” átmeneti helyzet bizonytalansága nyomja rá a bélyegét a kulturális szférára is. Remélhető azonban, hogy — a politikai-gazdasági szükségletekkel, ' változásokkal összhangban — mielőbb kialakul egy határozott álláspont, amely a demokratikus szocializmus folyamatát erősíti, a kultúra, a művelődés eszközeivel is. És fordítva: a kialakuló új politikai -modell biztosítja a nemzet kulturális értékeinek ápolását, gazdagítását, az alkotás szabadságát, a műveltség közkinccsé tételét. Dr. Csongrády Béla Mi, magyarok hajlamosak vagyunk a melodrámára *- állította rólunk a minap a neves, amerikai közgazdász egyik országos napilapunk hasábjain, A valóságosnál sötétebbnek ítéljük meg a helyzetünket, pedig ha a kormány így és így, akkor a gazdaság is úgy, s már ki is lendültünk a válságból. Optimista kijelentéseit annak rendje és módja szerint meg is indokolta, s a hitelesség kedvéért gyors áttekintést adott a lehetséges módról - a számol» nyelvén. I A sokismeretlenes egyenlet tehát nem is olyan bonyolult, csak érteni kell a megoldásához, és a képességein* két sem vonja senki kétségbe. A véghezviteléhez azonban elengedhetetlen a következetes kitartás, mert a tévedés lehetőségét - a mi esetünkben — ki kell zárni. — „Kell", „elengedhetetlen", „következetes" - kopognak az unos- úntalan ismételt szavak, melyek - ha mégoly jószándék mondatja is - már nem hatnak úgy, mint az írott ma- laszt. Sót! Bármennyire jól neveltek vagyunk, láttukra, hallatukra gyakori reakció a türelmetlenséggel vegyes harag a kifejező kézlegyintés kíséretében... Ez a fajta „szófogadatlanság" a jobbik eset, a rósz* szabb az, ha végleg hátat fordítunk az intelmeknek. — Közben pedig izgünk-mozgunk, mint a visszketeg, akit csak az önuralma tart vissza az illetlen vakarózástól. Egy darabig tűrjük a magunkra kényszerített önmegtartóztatást, aztán - hisz temperamentumos nép vagyunk -, hogy jól odamondjunk a bajhozóknak, írunk egy füstölgő névtelen levelet, vagy könny nélkül elsiratjuk régi nyugalmunkat... Mert - bevallva és bevallatlpn - jó volt vakon hinni és rábízni magunkat valakire. A megcsalatkozásnak pedig csak az egyik oldala, hogy rosszul esett, a másik rója ránk a nagyobb terhet, mert kemény árat fizettet - mindenkivel. S bár mintha oldódna már a dacos némaság, a nyelv ösztönös bénultsága, ha megszólalunk, abban sincs sok köszönet. Az igaz ügy túléli a tévedéseket, csak idő kérdése, hogy feléledjen - szól hozzánk a bölcselet, mire fejcsóválva mondjuk: idő, idő, de mennyi az? Mert sokra nemzedékeknek már nemigen futja, meg aztán csak egyszer élünk. - Mégis: a fejünket rázzuk, hogy nem kell a vigasz. Különben is a mienk tá.tartibb fajta, kevés szóval beéri, de az igaz legyen, és sokkal beszédesebb számára a téte- mény. Az okoskodó magyarázkodás felett rég lejárt az idő. ígéreteknek sem szenvedjük hiányát. — Akkor hót mi a baj? Talán az, hogy nincs azokhoz ajánlólevél? Lehetne-e az a remény: gyermekeink könnyebb boldogulása? Vagy tán ez az érzelmekre való hagyatkozás megengedhetetlen könnyelműség, fondorlat, kelepce? - Sem egyik, sem másik, csupán merész, de remélhetően nem megtagadott és nem elutasított bíztatás. Nap mint nap, számtalan jelét adjuk, hogy egy're nehezebben nélkülözzük... addig is, míg az új, önmagunkba vetett hit alapköveit rakosgatjuk. S közben azt várjuk: o gazdaság jobban tolja a politikai szekerét. Mihalik Júlia Évente több ezren keresik fel. Bánkon a szlovák tájházat, amelyben megőriztek a nemzetiségi lakosság életkörülményeit, szokásait bizonyító eszközöket, bútorokat, sőt még a ruhákat, konyhai és kerti szerszámokat is. Képriportunkban a múzeum szobáit mutatjuk be, ezzel is kedvet ébresztve egy alkalmi kiránduláshoz. —kulcsár—
