Nógrád, 1989. július (45. évfolyam, 153-178. szám)
1989-07-22 / 171. szám
nograd 1989. JÚLIUS 22.. SZOMBAT A legidősebb magyar író „Mai gondolatkörünk borzasztóan provinciális... " Benamy Sándor múltról, jelenről, jövőről, érdemdús barátokról — Az interjút Bódi Tóth Elemér készítette — Az író és kutyája • Ez az interjú a 90 éves Benamy Sándorral készül, akihez roppant méretű és izgatóan sokoldalú írói, hír. lapírói életműve iránti tisz. teleten kívül személyes ro- konszenv is fűz. Ez alka. lommal is köszönöm, hogy az itthoni „hivatalos iro. dalomkritikát” megelőzve első verseskötetetemröl — személyes ismeretség híján — érdemi elemzést adtál közre például a Tel Aviv.i Üj Keletben és másutt. A születésnap alkalmából — kissé megkésve — szeretet, tel gratulálok és megkér, dezem, hogyan élsz most? Mivel telnek napjaid? — Köszönöm kérdésedet. De hogyan is élhetek, amikor mindenkit, aki közel állt hozzám, elvesztettem. Fiatalon Nagy Karolát, nemrég Ábel Olgát, mindkettő eléggé ismert nevű írónő lett, közben édesanyámat és nővéremet. Jól mondja Ibsen: „Erős volt, asszonyok álltak mögötte.” Hát most már nem állnak, és elgyengültem. Lesújtott rám a bibliai átok: „Maradj te utolsónak azok kö- zül, akiket szerettél.” Nem kívánom senkinek, hogy ezt az állapotot megismerje. Nagy Karola, az erdélyi Baskircsev Mária írta naplójába: „Narkotikum kell. Az élet ellen, a halál ellen. És ez: a munka.” Kora őszszel jelenik meg egy új kis könyvem : „Hülyének néz. nek minket?!’’ Halálról tárgyalnak évek óta a fejünk felett. Rakéta belém, rakéta beléd! A „csökkentés” | semmit sem számít. Hirosimát az első, még „gyengécske” atombomba elpusztította. Ma olyan erősek vannak, hogy fél Európát képes egyetlen egy atombomba eltüntetni. 25 éve bécsi „forduló”! És még mindig semmi megnyugtató. „Szerencsére” a szemem elmesze- sedett, csak a lapok főcímeit olvashatom. Még a versekkel vagyok a legjobban: rövid sorok általában, és beleférnek a nagyítómba. 9 össze]oglalnád-e rövi. den életednek jontosabb eseményeit, meghatározó helyszíneit? Jól tudom, ez aligha lehetséges. — Hát, esemény aztán volt hosszú életemben elég. A román király, I. Ferdi- nánd szalonkocsija közeli sínpáron suhant el, és láthattam, amint a király egy asztalkánál ül és előtte, mint egy iskolásfiú állt a miniszterelnöke, a hatalmas termetű Bratianu Jonel petróleumkirály, nem mert leülni. Király mellé nem ülhetett le senki ! Láttam Erzsébet, a gyönyörű magyar királyné egyszerű vaságya matracát falhoz támasztva Korfu szigetén, ott nyaralt mindig görög tanárával, Rozopulosz Ruzosszal, magas, nyúlánk ifjú volt, a keleti akadémián tanított, én ugyan törököt „hallgattam”. Láttam a bécsi Ko- lowratring 9. számú negyedik emeleti egykori lakásomból Hitlert, amint a közeli Imperial Szállónál megállt kíséretével, sarkán erőteljesen megfordult, karját még egyszer előrelökte és bement szállására. Nagyjából csak végtagjai éltek: lába, karja. Láttam II. Ramszesz fáraó himlőhelyes arcát mumifi- kálva, ő űzte ki a zsidókat Egyiptomból, igy lett Izrael. Voltaire-t és Rousseau-t békésen, holtan egymásmelleit a párizsi pantheonban. Láttam Don Carlost és Fü- löpöt a spanyol, kaszárnyaszerű királyi temetkezőben és szinte hallottam a vágyakozó sóhajt: „Majd nyugszom én az Escoriálban!” A dél-adriai tengeren láttam cápát és medúzát, és Afrikában utaztam tevén. Láttam Velence' közelében Torcellót, amelynek templomi trónszékében Attila ült. És még annyi mindent, melyek közül már a mai utazók is sokat láthatnak. • Hogyan emlékezel csaladodra, gyermek- és ifjú- korod idejére? — Édesapám hároméves koromban meghalt, és az első világháború kirobbanásakor az akkori állam volt olyan szíves, hogy az árvaszéknél őrzött kis vagyonkánkat teljes egészében, megkérdezésünk nélkül ha- dikölcsönre „cserélte”. Háborúvesztetten elúszott, koldusok lettünk. Hogy menynyit nyomorogtam azután, az elég hátborzongató a „K. L. mérnök naplója” című könyvemben leírva. Egyébként, amíg telt, kisfiúként édes, okos mamám ugyanolyan utazószenvedélyű volt, mint én: Abbázia, Lido, Grádo, Bártfa, Marienbad, tenger és hegy minden nyáron. Nem volt ez fényűzés. Olcsó árak voltak. Kispolgárok töltötték meg a világfürdőket. Sajnos, azonban a legnagyobb réteg, a munkásság ebből kimaradt. A parasztság nem is vágyott sehova. Ifjan még láttam az akkor nagyon ünnepelt költőt, Kiss Józsefet a Bródy Sándor utcai régi parlament épületében. Verset mondott, az egyetemi diákság megrohanta autogramért a kis öreget, Kosztolányi ugrott védőleg eléje: „Józsi bácsi, Józsi bácsi, agyonnyomják!” Ady Endre megsimogatta kis kobakomat a váradi Széchenyi téri kávékioszk teraszán, lehettem úgy négyéves, akkor a Nagyváradi Naplónál dolgozott. • Egyik művedhez, az expresszionista próza ereden, dö értékeit csillogtató „Eu. rópától Ázsiáig” című kötetedhez Henri Barbusse írt előszót. Hogyan emlékezel rá? — Barbusse-t személyesen nem ismertem. 1924-ben Bécsből levélben kértem tőle előszót „Európától Ázsiáig’’ című könyvemhez. Vállalta, de kézzel még odajegyezte: „Könyve nem tartalmazhat semmi olyat, ami támadásul szolgálhat a Szovjetunió ellen.” Nem is tartalmazott. A maiak, különösképp a maiak, el sem képzelhetik, micsoda rajongással tekintett a világ a frissen alakult szovjet rendszerre. Még a finom, lírai Romain Rolland is. Tökéleteset, véglegeset reméltünk. De Hatvány Lajos rátapintott : „Tökéletes nem létezik. Az emberrel van valami baj.” Barbusse- szel azután egy évtizeden Fehér Dezső (1869—1935), a Nagyváradi Napló alapító főszerkesztője, Ady felfedezője. ö mutatta be a fiatal költőt Lédának. át, haláláig levelezésben maradtunk. „Valamennyi országnak egyesülnie kell, egyetlen közös országot kell alkotniuk, és nem húzódozom kijelenteni, hogy ez az ára a jövő nemzedékek boldogulásának.” Én is ezt vallom, sőt, vallottam már, mielőtt Barbusse ezt írta nekem az „Európától Ázsiáig” 1922-ben keletkezett könyvemben. Legközelebb Juhász Gyula állt hozzám már a század elején, a békéscsabai Tevannál megjelent „Üj versek” című kö* tetecskéjével. Ha semmi egyebet nem írt volna, csak azt, hogy „Milyen volt szőkesége, nem tudom már”, megérdemli a halhatatlanságot. Eötvös József „Kár- thausi”-ja, Petelei István^ Gozsdu Elek, Papp Dániel, Csáth Géza novellái voltak kedvenceim. Ezek aztán novellák voltak! Mert a novella valójában kis dráma kell legyen, annak minden izgalmával, feszültségével, cselekményével. A legtöbből ez ma hiányzik. A külföldiek közül nagyon szerettem Knut Hamsunt, aki először villamoskalauz volt New Yorkban. Kár, hogy élete végefelé elvesztette politikai és emberi tisztánlátását, akárcsak a hetyke bajszú góbé, Nyíró József. Számomra felejthetetlen az a novellája, ahol, egy székely ember nem bírja költséggel hazafuvaroztatni a kolozsvári klinikán meghalt feleségét, hát szépen felöltözötten valahogy beülteti szorosan maga mellé a vasúti fülkébe, megtámasztja, előre ne bukjék, úgy utazik szegény haza. Még jegyet is váltott neki. Franciául olvastam Bethlen István folyóiratában, a „Revue Hongroise”-ban. Upton Sinsclair volt még jó emberem, több könyvét fordítottam, és egyik második kiadásához rövid előszót küldött: „Minden író élete célja, hogy néhány hű olvasót szerezzen.” Georg Kaiser, Hasenclever, Ernst Toller, a „weimariak”, ezek a nevek a mostani embereknek semmit sem mondanak. Sem Ivan Goll: „Vigasztalan bolygok Európán keresztül — Egy halott fecskével kabátzsebemben.” Bolyonghatnánk így ma is, mf is. 9 Gazdag — és gyakran keserves — tapasztalataid birtokában hogyan vélekedsz Közép, és Kelet-Eu- rópa mai állapotáról? Van~e reális lehetőség arra, hogy gazdasági, társadalmi és er. kölcsi süllyedése az elkövetkezendő nemzedékek szá- mára már ne legyen oly nyomasztóan ismerős? — Csak azon az úton, amit Barbusse is megjelölt. Lehet az középutas, polgári és szociális, egyéni és közös elemű rendszer, csak becsület, jóindulat, szív és szabadság legyen benne. Mai gondolatkörünk borzasztóan provinciális. Olyan dolgoknak tulajdonítunk jelentőséget, aminek az ember legbensejéhez semmi köze: ország, határ, nyelv, uram- bocsá’ „faj”! Higgyék meg: minden ember egyforma, és ha a magyarság legnagyobb kincsét, „Az ember tragédiájáét német, angol, francia és orosz nyelven stagg- jone-társulatokkal végigvinnék a világon, mindenütt mindenkit lenyűgözne. Ez a mi legnagyobb valutaszerzési lehetőségünk. Külön Madách Minisztériumot! 9 Ha már ez került szóba, miben látod az irodalom szerepét a világban a mos. tani időkben? — Claude Farrere, a világhírű francia író a „Csata” című felejthetetlen regény és film szerzője — ebNagy Karola (1906—1933) írónő, a magyar Baskircsev Mária (Ne nézz utánam, Tünemény suhant át Erdély felett). A szolnoki Szigligeti Színház múlt év novemberében mutatta be „C. kisasszony szenvedélye” című színművét. ben lépett fel először Charles Boyer Annabellával és magyar rendezővel, a Debrecenből elszármazott Farkas Sándorral —, azt mondta nekem 1922-ben Kons. tantinápolyban : „Az irodalomnak és a politikának semmi köze egymáshoz. Az irodalom egyetlen feladata, hogy szórakoztassa a közönséget.” Én ehhez hozzátenném, amit Hunyady Sándor mondott: „Az igazi író mindig szegényember- párti.” Igazságtalanságok ellen mindig küzdeni kell. A háború előtti (falukutatók) és a háború utáni magyar írók zöme ezt mindig megtette és megteszi. Tegye is meg! 9 Van-e üzeneted — persze hatalmas életműveden kívül — a jövőnek? Mi az, amit' legfontosabbnak tartasz a jövő számára, amit a jelen értékvesztése köze. pette oly sokan borúsan látnak? — Üzenetem a maiaknak az elmondottakban van. Kergessenek ki agyukból valamennyi „kizárólagos”, elválasztó fogalmat: államot — lásd a jelenlegi Romániát —, feszítő mellű hazát, felvagy lebecsült anyanyelvet. Szűnjék meg a felesleges „diplomácia”, a sok tárgyalási „forduló”, mert ennek az egész témakörnek semmi reális értéke. Egy földműves, aki a gabonát elveti, egy asztalos egy forgácscsal, egy orvos, ha pulzust tapint, többet tesz az emberiség javára, mint a világ oly sűrű és üresjáratú diplomatafej-összedugdo. sása. Fotó: archív, montázs: R. Tóth Sándor Abel Olga, középen, Sztálinvárost épííi, 1952. (Művei: Egy újságírónő magánjegyzetei, Tanulságos utak három kontinensen.) Érdemdús barátok, Benamy Sándor ■ személyes megjegyzéseivel
