Nógrád, 1989. július (45. évfolyam, 153-178. szám)

1989-07-22 / 171. szám

nograd 1989. JÚLIUS 22.. SZOMBAT A legidősebb magyar író „Mai gondolatkörünk borzasztóan provinciális... " Benamy Sándor múltról, jelenről, jövőről, érdemdús barátokról — Az interjút Bódi Tóth Elemér készítette — Az író és kutyája • Ez az interjú a 90 éves Benamy Sándorral készül, akihez roppant méretű és izgatóan sokoldalú írói, hír. lapírói életműve iránti tisz. teleten kívül személyes ro- konszenv is fűz. Ez alka. lommal is köszönöm, hogy az itthoni „hivatalos iro. dalomkritikát” megelőzve első verseskötetetemröl — személyes ismeretség híján — érdemi elemzést adtál közre például a Tel Aviv.i Üj Keletben és másutt. A születésnap alkalmából — kissé megkésve — szeretet, tel gratulálok és megkér, dezem, hogyan élsz most? Mivel telnek napjaid? — Köszönöm kérdésedet. De hogyan is élhetek, ami­kor mindenkit, aki közel állt hozzám, elvesztettem. Fiatalon Nagy Karolát, nemrég Ábel Olgát, mind­kettő eléggé ismert nevű írónő lett, közben édesanyá­mat és nővéremet. Jól mondja Ibsen: „Erős volt, asszonyok álltak mögötte.” Hát most már nem állnak, és elgyengültem. Lesújtott rám a bibliai átok: „Ma­radj te utolsónak azok kö- zül, akiket szerettél.” Nem kívánom senkinek, hogy ezt az állapotot megismerje. Nagy Karola, az erdélyi Baskircsev Mária írta nap­lójába: „Narkotikum kell. Az élet ellen, a halál ellen. És ez: a munka.” Kora ősz­szel jelenik meg egy új kis könyvem : „Hülyének néz. nek minket?!’’ Halálról tár­gyalnak évek óta a fejünk felett. Rakéta belém, raké­ta beléd! A „csökkentés” | semmit sem számít. Hiro­simát az első, még „gyen­gécske” atombomba elpusz­tította. Ma olyan erősek vannak, hogy fél Európát ké­pes egyetlen egy atombomba eltüntetni. 25 éve bécsi „for­duló”! És még mindig sem­mi megnyugtató. „Szeren­csére” a szemem elmesze- sedett, csak a lapok főcí­meit olvashatom. Még a versekkel vagyok a legjob­ban: rövid sorok általában, és beleférnek a nagyítóm­ba. 9 össze]oglalnád-e rövi. den életednek jontosabb eseményeit, meghatározó helyszíneit? Jól tudom, ez aligha lehetséges. — Hát, esemény aztán volt hosszú életemben elég. A román király, I. Ferdi- nánd szalonkocsija közeli sínpáron suhant el, és lát­hattam, amint a király egy asztalkánál ül és előtte, mint egy iskolásfiú állt a minisz­terelnöke, a hatalmas ter­metű Bratianu Jonel pet­róleumkirály, nem mert le­ülni. Király mellé nem ül­hetett le senki ! Láttam Er­zsébet, a gyönyörű magyar királyné egyszerű vaságya matracát falhoz támasztva Korfu szigetén, ott nyaralt mindig görög tanárával, Rozopulosz Ruzosszal, ma­gas, nyúlánk ifjú volt, a keleti akadémián tanított, én ugyan törököt „hallgat­tam”. Láttam a bécsi Ko- lowratring 9. számú negyedik emeleti egykori lakásomból Hitlert, amint a közeli Im­perial Szállónál megállt kí­séretével, sarkán erőteljesen megfordult, karját még egy­szer előrelökte és bement szállására. Nagyjából csak végtagjai éltek: lába, karja. Láttam II. Ramszesz fáraó himlőhelyes arcát mumifi- kálva, ő űzte ki a zsidókat Egyiptomból, igy lett Izra­el. Voltaire-t és Rousseau-t békésen, holtan egymásmel­leit a párizsi pantheonban. Láttam Don Carlost és Fü- löpöt a spanyol, kaszárnya­szerű királyi temetkezőben és szinte hallottam a vágya­kozó sóhajt: „Majd nyug­szom én az Escoriálban!” A dél-adriai tengeren lát­tam cápát és medúzát, és Afrikában utaztam te­vén. Láttam Velence' köze­lében Torcellót, amelynek templomi trónszékében At­tila ült. És még annyi min­dent, melyek közül már a mai utazók is sokat láthat­nak. • Hogyan emlékezel csa­ladodra, gyermek- és ifjú- korod idejére? — Édesapám hároméves koromban meghalt, és az el­ső világháború kirobbaná­sakor az akkori állam volt olyan szíves, hogy az árva­széknél őrzött kis vagyon­kánkat teljes egészében, megkérdezésünk nélkül ha- dikölcsönre „cserélte”. Há­borúvesztetten elúszott, kol­dusok lettünk. Hogy meny­nyit nyomorogtam azután, az elég hátborzongató a „K. L. mérnök naplója” cí­mű könyvemben leírva. Egyébként, amíg telt, kis­fiúként édes, okos mamám ugyanolyan utazószenve­délyű volt, mint én: Abbá­zia, Lido, Grádo, Bártfa, Marienbad, tenger és hegy minden nyáron. Nem volt ez fényűzés. Olcsó árak vol­tak. Kispolgárok töltötték meg a világfürdőket. Saj­nos, azonban a legnagyobb réteg, a munkásság ebből ki­maradt. A parasztság nem is vágyott sehova. Ifjan még láttam az akkor nagyon ün­nepelt költőt, Kiss Józsefet a Bródy Sándor utcai régi parlament épületében. Ver­set mondott, az egyetemi di­ákság megrohanta autog­ramért a kis öreget, Kosz­tolányi ugrott védőleg elé­je: „Józsi bácsi, Józsi bá­csi, agyonnyomják!” Ady Endre megsimogatta kis ko­bakomat a váradi Széche­nyi téri kávékioszk tera­szán, lehettem úgy négy­éves, akkor a Nagyváradi Naplónál dolgozott. • Egyik művedhez, az exp­resszionista próza ereden, dö értékeit csillogtató „Eu. rópától Ázsiáig” című kö­tetedhez Henri Barbusse írt előszót. Hogyan emlékezel rá? — Barbusse-t személyesen nem ismertem. 1924-ben Bécsből levélben kértem tő­le előszót „Európától Ázsiá­ig’’ című könyvemhez. Vál­lalta, de kézzel még odaje­gyezte: „Könyve nem tar­talmazhat semmi olyat, ami támadásul szolgálhat a Szovjetunió ellen.” Nem is tartalmazott. A maiak, kü­lönösképp a maiak, el sem képzelhetik, micsoda ra­jongással tekintett a világ a frissen alakult szovjet rendszerre. Még a finom, lírai Romain Rolland is. Tökéleteset, véglegeset re­méltünk. De Hatvány La­jos rátapintott : „Tökéletes nem létezik. Az emberrel van valami baj.” Barbusse- szel azután egy évtizeden Fehér Dezső (1869—1935), a Nagyváradi Napló alapító főszerkesztője, Ady felfede­zője. ö mutatta be a fiatal költőt Lédának. át, haláláig levelezésben maradtunk. „Valamennyi or­szágnak egyesülnie kell, egyetlen közös országot kell alkotniuk, és nem húzódo­zom kijelenteni, hogy ez az ára a jövő nemzedékek bol­dogulásának.” Én is ezt val­lom, sőt, vallottam már, mi­előtt Barbusse ezt írta ne­kem az „Európától Ázsiá­ig” 1922-ben keletkezett könyvemben. Legközelebb Juhász Gyula állt hozzám már a század elején, a bé­késcsabai Tevannál megje­lent „Üj versek” című kö* tetecskéjével. Ha semmi egyebet nem írt volna, csak azt, hogy „Milyen volt sző­kesége, nem tudom már”, megérdemli a halhatatlan­ságot. Eötvös József „Kár- thausi”-ja, Petelei István^ Gozsdu Elek, Papp Dániel, Csáth Géza novellái voltak kedvenceim. Ezek aztán novellák voltak! Mert a no­vella valójában kis dráma kell legyen, annak minden izgalmával, feszültségével, cselekményével. A legtöbből ez ma hiányzik. A külföl­diek közül nagyon szeret­tem Knut Hamsunt, aki először villamoskalauz volt New Yorkban. Kár, hogy élete végefelé elvesztette politikai és emberi tisztán­látását, akárcsak a hetyke bajszú góbé, Nyíró József. Számomra felejthetetlen az a novellája, ahol, egy szé­kely ember nem bírja költ­séggel hazafuvaroztatni a kolozsvári klinikán meghalt feleségét, hát szépen felöl­tözötten valahogy beülteti szorosan maga mellé a vas­úti fülkébe, megtámasztja, előre ne bukjék, úgy utazik szegény haza. Még jegyet is váltott neki. Franciául ol­vastam Bethlen István fo­lyóiratában, a „Revue Hongroise”-ban. Upton Sinsclair volt még jó em­berem, több könyvét for­dítottam, és egyik második kiadásához rövid előszót küldött: „Minden író élete célja, hogy néhány hű ol­vasót szerezzen.” Georg Kaiser, Hasenclever, Ernst Toller, a „weimariak”, ezek a nevek a mostani embe­reknek semmit sem mon­danak. Sem Ivan Goll: „Vi­gasztalan bolygok Európán keresztül — Egy halott fecs­kével kabátzsebemben.” Bo­lyonghatnánk így ma is, mf is. 9 Gazdag — és gyakran keserves — tapasztalataid birtokában hogyan véle­kedsz Közép, és Kelet-Eu- rópa mai állapotáról? Van~e reális lehetőség arra, hogy gazdasági, társadalmi és er. kölcsi süllyedése az elkö­vetkezendő nemzedékek szá- mára már ne legyen oly nyomasztóan ismerős? — Csak azon az úton, amit Barbusse is megjelölt. Lehet az középutas, polgári és szociális, egyéni és közös elemű rendszer, csak becsü­let, jóindulat, szív és sza­badság legyen benne. Mai gondolatkörünk borzasztó­an provinciális. Olyan dol­goknak tulajdonítunk jelen­tőséget, aminek az ember legbensejéhez semmi köze: ország, határ, nyelv, uram- bocsá’ „faj”! Higgyék meg: minden ember egyforma, és ha a magyarság legnagyobb kincsét, „Az ember tragé­diájáét német, angol, fran­cia és orosz nyelven stagg- jone-társulatokkal végig­vinnék a világon, mindenütt mindenkit lenyűgözne. Ez a mi legnagyobb valutaszer­zési lehetőségünk. Külön Madách Minisztériumot! 9 Ha már ez került szóba, miben látod az irodalom szerepét a világban a mos. tani időkben? — Claude Farrere, a vi­lághírű francia író a „Csa­ta” című felejthetetlen re­gény és film szerzője — eb­Nagy Karola (1906—1933) írónő, a magyar Baskir­csev Mária (Ne nézz utá­nam, Tünemény suhant át Erdély felett). A szolnoki Szigligeti Színház múlt év novemberében mutatta be „C. kisasszony szenvedélye” című színművét. ben lépett fel először Charles Boyer Annabellával és magyar rendezővel, a Deb­recenből elszármazott Far­kas Sándorral —, azt mond­ta nekem 1922-ben Kons. tantinápolyban : „Az iroda­lomnak és a politikának semmi köze egymáshoz. Az irodalom egyetlen fel­adata, hogy szórakoztassa a közönséget.” Én ehhez hoz­zátenném, amit Hunyady Sándor mondott: „Az igazi író mindig szegényember- párti.” Igazságtalanságok ellen mindig küzdeni kell. A háború előtti (falukuta­tók) és a háború utáni ma­gyar írók zöme ezt mindig megtette és megteszi. Tegye is meg! 9 Van-e üzeneted — per­sze hatalmas életműveden kívül — a jövőnek? Mi az, amit' legfontosabbnak tar­tasz a jövő számára, amit a jelen értékvesztése köze. pette oly sokan borúsan lát­nak? — Üzenetem a maiaknak az elmondottakban van. Kergessenek ki agyukból va­lamennyi „kizárólagos”, el­választó fogalmat: államot — lásd a jelenlegi Romániát —, feszítő mellű hazát, fel­vagy lebecsült anyanyelvet. Szűnjék meg a felesleges „diplomácia”, a sok tárgya­lási „forduló”, mert ennek az egész témakörnek sem­mi reális értéke. Egy föld­műves, aki a gabonát elve­ti, egy asztalos egy forgács­csal, egy orvos, ha pulzust tapint, többet tesz az em­beriség javára, mint a vi­lág oly sűrű és üresjáratú diplomatafej-összedugdo. sása. Fotó: archív, montázs: R. Tóth Sándor Abel Olga, középen, Sztálinvárost épííi, 1952. (Művei: Egy újságírónő magánjegyzetei, Tanulságos utak három kon­tinensen.) Érdemdús barátok, Benamy Sándor ■ személyes megjegy­zéseivel

Next

/
Thumbnails
Contents