Nógrád, 1989. június (45. évfolyam, 127-152. szám)
1989-06-17 / 141. szám
Szerencsés találkozások Beszélgetés Zádori Ferenccel Lehet-e tökéletes a zsűri, születhet-e mindenkinek egyformán tetsző bírálat ? — ezzel a kérdéssel kezdtük beszélgetésünket Zádori Ferenc televíziós operatőrrel, az idei Balázs Béla- díjjal kitüntetettek egyikével. Manapság, amikor lassan szokatlan, ha valaki nem csak elfogadja, de őszintén örülni is tud a hivatalos elismerésnek, okkal vetődik fel ez a téma. Szerinte — és ebben egyetértünk — soha nem volt, de nem is lesz vitathatatlan döntés, a birálók kiválasztása pedig örök vita tárgya lehetne. Bár megsértődni neki is lehetett volna oka, sőt ideje — kereken ötödik éve terjesztették fel a kitüntetésre, és, hogy hogy nem, az ünnepi kézrázás mindig más, nak jutott. De így legalább a főkapun jutottam be! — jegyzi meg vidáman és ezzel áttérünk a folytatásra, életének fontos állomásaira. — Mint a legtöbb operatőr én is fotósként indultam, 1964-ben jelentkeztem egy segédoperatőri tanfo- lyemra a televízióba. Sokéves gyakorlati tapasztalattal a hátam mögött, végeztem el a színművészeti főiskolát, kaptam kézhez az operatőri diplomát. Mindjárt játékfilmmel kezdtem, a Giordanó Brúnó című, 60 perces alkotást Kabay Barna rendezte, és a főszereplő Mensáros László volt. A legnagyszerűbb az egészben, hogy színes film volt — abban az időben óriási dolognak számított! Egyre másra következtek a csodálatos feladatok, lelkesítő találkozások színészekkel, rendezőkkel, művekkel. Szinte minden évben akadt olyan munkám, amiért érdemes ezt a szakmát csinálni ! Igaz, mi mindig úgy kezdünk neki, hogy ez les^ a csúcs, a tökéletes produkció — és hát nem mindig jön össze. — Nekem páratlan szerencsém van: kiváló, tehetséges alkotókkal hozott ösz- sze a jó sorsom, ahogy mondani szokták. Játékfilmeket készítettem Nemere Lászlóval, Málnay Leventével. Bednay Nándorral pedig számtalan szilveszteri műsor anyagát vettük fel. Vele csináltuk a Mennyei hangot, ami Montreaux-ban Arany Rózsa díjat kapott. A dokumentumműfajt Gazdag Gyulával próbáltam meg: a Vésztői köztársaság tv-filmnek indult, végül mozifilm lett belőle. Életem egyik áldott pillanatának tartom a Gothár Péterrel való megismerkedést eddigi legkedvesebb közös gyermekünk Szomorv Hermelinje —, de a műit héten fejeztünk be egy Nyitott könyv-részt, amelyben Örkény-darabokat dolgoztunk fel. Fehér Györggyel opera- filmet forgattunk, és kedves emlék a Sólyom Andrással, Molnár Györggyel végzett munka is. Különösen, hogy az utóbbival készített Varázsló álma Veszprémben fődíjas lett. Talán legtöbben a Szántó Erika rendezte Elysiumot ismerik, a mozik után a televízióban is vetítették. — Elkészült az első koprodukcióm: Franco Girardi olasz rendező engem választott a Senki nem tér vissza című alkotásához. Olaszországban már bemutatták, nem tudom hol kóborol azóta a kópia, remélem, nemsokára a hazai nézők elé kerül. A külföldiekkel folytatott filmezés során tapasztaltam néhány meglepő dolgot, például, hogy néhány szakterületen nálunk gyorsabban és keményebben dolgoznak. Any- nyi lámpát, kiegészítő eszközt kérhettem, amennyi belefért, de plusz emberről, hét végi munkáról, túlóráról szó sem lehetett. Szemben a mi 12 órás munkaidőnkkel, heti 6 napof munkahetünkkel, ott 5 napon át 11 órát forgatnak. Mostanában szokatlan szerepben érzem kiválóan magam: most tanítok először a Színház- és Filmművészeti Főiskolán, és nagyon izgulok a hallgatóimért! Az ő megméretésük az én megméretésem is egyúttal. Rafinált módon próbálok áttérni a magánéletre, a hobbira, a családra. Nem sok sikerrel, újabb filmcímek, nevek, helyszínek hangzanak el. Annyit sikerül megtudnom, hogy a talán nem is létező szabad idejét t nagylányával tölti, akit kevéssé érdekelnek a forgatások; unalmasnak találja a filmezést. T ermelőszö vetkezeti palóc múzeum Karancslapujtőn Század eleji, vályogból épült házat vásárolt meg a karaneslapuj- töi Karancs Tsz, amelyet múzeumnak rendezett be. A kiállított tárgyakat a termelőszövetkezeti tagok társadalmi munkában gyűjtötték és tették kiállításra alkalmassá. A múzeumban a századfordulótól a század közepéig használatos tárgyakat, köztük sok munkaeszközt helyeztek el. A múzeumnak berendezett palóc ház. A század közepén még korszerűnek számító A nők által művelt háziipar egyik fontos mezőgazdasági gép, a Hoffer traktor. kelléke á szövőszék. Zádori Ferenc, az operatőr R. Á. A tisztaszoba egy részlete. Beszélő tájak A kegyelet márványtáblái Elsőbb is Legend kerül elénk éppen azon a napon, amelyen az újságokban közlemény-felhívás jelent meg: minden magyar település keresse meg azt a méltónak nevezhető helyet, ahova a második világégésben elpusztult helybeliek emlékét őrző márványtáblát teszi. Munkásruhás ember méricskél hagyományos colstokkal valamit a legéndi aprócska főtéren álló első világháborús emlékoszlopon. Kis kert övezi a kőből készített mini méretű obe- liszket, négyzet alakú kert, vágott fűvel, körbe kerítve sarkainál kőlábakkal. Mondom az embernek „felújítják az emlékművet... ?” Nem kell odamennem. Hátulról nézve is tudható, milyen célt szolgál az oszlo- pocska. Ilyeneket emeltek a húszas években, harmin- mincasokiban szinte mindenütt. Mert mindenünnen elmentek a férfiak északnak—keletnek—délnek és nem jöttek vissza. Az ő nevüket őrzi a húszas években országos nagy mozgalomként megépített világ- háborús emlékművek rengeteg hosszú sora. „Üj tábla jön rá” — mondja az ember a munkásruhában, kezében a mérővel. Külön hangsúly is van abban, ahogy közli a tényt. „Helybeli?" Mondja, hogy ő nézsai, de a iegén- diek rendelik a munkát. „A második világháborús elesettekről lesz tábla ide...” így a nézsai mester. A Le- génd-patak pár lépésre innen, rajta kőhíd (vagy beton?), azon még külön is a felírás több helyen 1938. Húszas évek, harmincas évek, nyolcvanas évek. Emlékművek, kicsik és nagyobbacskák, egy máig emlegetett igazán nagyszabású országos program, főként közadakozásból, közfigyelemből felkeltett és alulról építkező emlékezésből létesült tárgyi megnyilvánulásai. Volt idő, nem régen, amikor ezeket, az első világégésből származó emlékhelyeket látványosan vettük körül (húszas, harmincas, negyvenes évek) és volt, amikor ugyanezeket az irredentizmus? a nacionalizmus? a sovinizmus?, de legfőképpen a revans-v isz- szavágó szellem központi elhatározású produktumaiként látványosan el kellett hanyagolnunk. Pedig a községek, városok építőinek, fenntartóinak neve akkor is ott volt a táblán. A rengeteg táblákon mindenütt az országban. Más emlékműveket emeltünk, mert egy korábbinál is rettenetesebb háború eltörpíthette (látszólag) az első világ- háborús katonaemlékeket. A gránátot hajító magyar bakát, a zászlót tartó sebesült honvédet, a társát ölelő és még úgy is harcoló — mindig a hősiesség maradt nekünk úgy tűnik egyedül, a hősiesség, amiben a győzelem kilátástalan — magyar katonát. A kisebb helyek pedig oszlopot emeltek, márványtáblára felvésték apáik, nagyapáik, fivéreik nevét. Soha ennyi kis ember nem kapott elismerést hősi halálában, mint a húszas-harmincas években. Ha volt revans* szellem (s miért ne lett volna) akkor azt sikerült a minden családot valamilyen módon érintő gyásszal ötvözni. És a büszkeséggel is. De ebben lezártsága mellett is ott maradt a szónokok ajkáról leolvashatóan (de már a hátramaradottak lelkében, szándékában nem annyira) a folytatás szándéka. Rég volt. Rég volt-e csakugyan? S ha ma, vagy holnap méginkább, amikor a legéndi oszlopot kiegészíti a második háború elesettéinek nevével vésett márványtábla, arra kíváncsi az ember; kik éltek itt, amíg a véráldozatokban máshol a világban meghaltak — elég az oszlophoz menni. Sok a szlovák eredetre utaló név, de nem kevés az sem, amiről látszik, hogy magyar.^ Néhányról meg később derülne ki, hogy változtatott, mert Legénd nemzetiségi község és ezt minden módon őrzi ma is (iskolai nyelvoktatásban például, ha a daloskor szét is ment mostanra). A dolgok természetes mederbe kerülnek. A második háború legéndi hősi ha- lottairól márványba vésve elismerten ki lehet (ki kell) mondani, hogy mártírok voltak. Hagy embertelenségbe kerülve próbáltak helyt állni és eközben életüket vesztették. Van abban is valami jel képszerűen igazságos (vagy igaztalan?), ahogy a háborúkban elesettek végül is, ím, megmaradnak. S a történelmi neveket ugyancsak megőrizni kész kastélyt díszítő kőcímerek hovatovább azért is olvashatatlanok, mert régen nem tudunk már „címerül”. Legéndhez olyan nevek kapcsolhatók, mint Pró- nay, Nyáry — az utóbbi épített itt egy máig szolgáló kastélyt, a hegyen (ma iskola, könyvtár), arról a századelő monográfusa, Borovszky is rosszul írja valamikor 1911-ben, hogy a Prónayak építették volna. Nyáry volt az építője 1750. körül, tervezőjéről nem tudni semmit. Azt aztán kiegészítette jóval később, hozzáépítéssel a Balás család. 0, hát voltak itt „nagy nevek”, mára homályba veszetten. A legelső, akit Legéndi Miklósnak hívtak és bírta az egészet errefelé (magtalan famíliaként kipusztult még a XV. században). A törökből Per- vane Redzseb hűbérbirto- kos, a hely kipusztulása után a Záborszkyak, Rad- ványiak telepítették be és szinte mindig kétszer any- nyian voltak a szlovák származásúak és evangélikusok. mint a magyarok és katolikusok. Ilyenformán, két temploma, sőt egy időben zsinagógája! is volt (van) Legéndnek, hiszen egy időbén több mint száz izraelita felekezetű is lakta. A kisebb, ma is álló kastély, vagy kúria is az itt honos zsidó családé volt, állítólag két fiú visszatért a magyar zsidóság kiirtásának valamelyik pokoli helyszínéről. Ök aztán eladták (ugyancsak állítólag) egy hajóskapitánynak azt a kisebb kastélyt, amit ma is laknak, szépen rendben tartanak. A fenti, nagyobb és híresebb kastély-iskola egy időben a Schrecket famíliáé volt, ezért mondja a helybeli nyelv így valahogy „a Sekker-kas- tély...” De odafent a homlokzaton, az idő és a szél-eső valósággal feloldotta a címert, ami lehet a Nyárya'ké, de éppúgy lehet a Prónay- aké„ s ha mégis az utóbbi — akkor darumadarat ábrázol. Nézsán készül már a legéndi tábla. Márványból, rajta a nevek, szlovákok és magyarok, azoké, akik a Donnál és máshol elestek vagy más módon haltak. Nevük így fennmarad s éppen az övék válik történelmivé a történelmet újraértékelő időkben. Sajgó István bátyámmal ott kötök barátságot az oszlopnál Legénden; alig megyek közelebb az emlékműhöz, máris ott terem, kerékpárján a levágott füvet (minden közfüvet ő vág !) forgatni alkalmas vasvella. Ígérjük, jövünk az avatásra. T. Pataki László
