Nógrád, 1989. június (45. évfolyam, 127-152. szám)

1989-06-17 / 141. szám

Végtisztesség a mártíroknak a nemzeti gyász napján (Folytatás az 1. oldalról.) 1956. és a fordulat jelképé­vé lett Nagy Imre emlékét. Nagy Imre több volt mint politikus; nagyvonalú és bölcs államférfinak bizo­nyult a legválságosabb órák­ban. Munkatársaival együtt, a koalíciós kormányra és a közvélemény józan többsé­giére támaszkodva átvezette az országot a véres konfron­tációból a politikai megol­dás. a békés kibontakozás útjára. Történelmi küldetése teljesítésében az ország tör­vényes miniszterelnökének felbecsülhetetlen segítségé­re voltak a vele mártír­halált ' halt harcostársai. Előttük és az 1956. novem­ber 4. utáni megtorlás min­den áldozata előtt fejezzük most ki egy nemzet tiszte­letét és háláját. Nagy Imre üzenete ma időszerűbb, mint valaha volt. Csak a különbözőkép­pen gondolkodók és cse­lekvők kölcsönös türelme és engedékenysége, az elő­legezett bizalom szellemé­ben ragadhatjuk meg a ki­vételes. biztató lehetőséget, csak így valósíthatjuk meg a tcrténe’mi feladatot, csak így biztosíthatjuk a békés átmenetet egy európai, kor­szerű, szabad és demokrati­kus társadalomba. A múlt tanít és kötelez. Ne maradjunk a szavaknál. Ne ígérgessünk, ne fogad- kozzunk! Hisz 33 esztendeje éppen erről a térről indul­tunk el Nagy Imrével a szó­szegés és árulás áldozatai­ként kálváriájuk utolsó stá­ciójára, miután alig néhány héttel korábban a Rajk-te- metésen ünnepélyes fogada­lom hangzott el, hogy ilyen szörnyűség soha többé nem fordulhat elő. A gyász és a visszaemlé­kezés szívszorító perceiben egy tisztességes politika lé­tezik, az, amely a népből magából szakád, és amelyet fel is vállal a nép. Harminc­két év kellett ahhoz, hogy ezt a napot megéljük. Szólnak a harangok szerte a világon, hirdetik a nagy- nagy magyar gyászt, de egy. ben azt is hirdetik, hogy a magyar nép újra föltámad. — Bízom az egyetemes magyarságban, hogy felül­emelkedik apró érdekeken, hogy megvalósítjuk a ma­gyar társadalmat, összefo­gunk magyar hazánk érde­kében. A későbbiekben Rácz Sán­dor így folytatta : — Ma a világ politikai közvélemé­nye szimpatizál a magyar törekvésekkel. De ebben a véleményben van valami kis fals is: nem a magyar nép jogos politikai igényei­ből táplálkozik. Ezért arra kérem külföldön élő magyar honfitársaimat, hassanak oda, hogy az eredeti, a ma­gyar nép számára megfelelő politikai igényeket támogas­sa a kultúrvilág. Befejezésül annyit: Ez a gyász, ezek a koporsók valamennyiünk­nek azt parancsolják, hogv soha egyetlen nap ne múljon anélkül, hogy ne emlékez­zünk Nagv Imrére, mártír­társaira és a 301-es parcella névtelen hőseire, a pesti srácokra, akik nélkül nincs forradalom és akik nélkül nincs szabadság. Ezután Mécs Imre vele együtt halálra ítélt bajtár­sain,ak nevében szólt. — Nem tudok elfogódott­ság nélkül beszélni; magam is hosszú ideig voltam ha­lálra ítélve, és az üres ko­porsó 90—100 olyan társam­nak az emlékét őrzi. akit személyesen ismertem, aki­vel a poklok tornácán együtt ültünk. Több száz embert teme­Földig hajtőit zászlók a társadalom kész a megbé­kélésre, mert így kívánja az ország érdeke, és mert ezzel fejezi ki tiszteletét Nagy Imre és mártírtársai iránt. De a békés magyar nem fe­lejt, és türelmetlen meg nyugtalan is. Tettekre vár, gyors, határozott cselekvést kíván. Szabad hazát, jogál­lamot, tisztességes megélhe­tést. Olyan demokratikus, szociális, igazságos és törvé­nyes társadalmat, amilyet a felkelt nép 1956 októberében megálmodott, és amely va­lóban az intézményes rend és a béke országa lesz. Ezután Rácz Sándor, a nagy-budapesti munkásta­nács egykori elnöke emléke­zett elhunyt társaira. Az 1956-ban a munkások által megválasztott és a magyar nép által megbízott képvise­let nevében jelentette a ha­lottaknak és mindazoknak, akik a magyar haza földjé­ben el vannak temetve: tisz­telettel, hűséggel, becsülettel megőriztük 1956-os forradal­munk szellemét és továbbra is küzdünk minden apró igazságáért. Az 1956-os ma­gyar forradalom bebizonyí­totta a világnak, hogy csak tünk ma. Miniszterelnököt, honvédelmi minisztert, ál­lamminisztert értelmisé­gieket, sok-sok mun­kást, parasztokat, katonákat és civileket, keresztényeket, zsidókat, ateistákat, kommu­nistáikat, cigányokat és na­gyon egyszerű embereket együtt. Zömmel fiatal gye­rekeiket és fiatal felnőtte­ket, néhány idős emberrel. Temetjük a forradalmárokat, a népharag és a népakarat megtestesítőit, a mártírokat és az áldozatokat, akik sok­féléi jöttek, de a magyar szabadságért harcoltak és vállalt sorsukban váltak eggyé. Temetjük a felkelőket, a „szent suhancokat”, akik szembeszálltak a világ leg­nagyobb hadseregével és egyszer kiszorították Buda­pestről. Akik a rettenetes november 4-e hajnalán a második agresszió csapásait testükkel próbálták felfogni. Temetjük azokat, akik a szívükkel politizáltak, akik jellemesek voltak, akik azok maradtak, aikiik visszaadták az ellopott hazát. Temetünk tisztességgel, nemes egy­szerűséggel, vissaszerze.tt öntudatunk méltóságával. Virággal borított ravatal A megemlékezés napja van ma, amikor a forrada­lom dicső történéseire, el­pusztított barátaink, apáink, nővéreink, testvéreink alak­jára, személyére gondo­lunk. A leLkiismeret-vizsgálát napja van, amikor minden­ki magába néz: hogyan élt 33 évig, hogyan tudott úgy élni — szabadság nélkül? A mai nap a korszakvál­tás határköve, de a remény napja is: ha összefogunk, megteremthetjük azt. ami őseink vágya volt, amit ki­végzett, temetetlen társaink velünk együtt akartak és amiért életüket áldozták — A független, szabad, demok­ratikus Magyarországot! Király Béla, az 1956-os nemzetőrség parancsnoka a szabadságharcosok nevében mondott beszédet. 1958. június 17-én, amikor a hír Amerikába érkezett. Kéthly Annával megfogad­tuk, hogy nem lépjük át az állam határát addig, amíg a magyar népnek meg nem adatik, hogy tiszteletét, há-. Iáját, szeretetét kifejezze Nagy Imre és vértanútársai előtt. Ez a ndp ma elérke­zett. Ha Kéthly Anna élne, bizonyára ő is közöttünk lenne. Amikor temetünk, tanul­junk vértanúinktól! A második világháború alatt a moszkvai rádió ma­gyar adásaiban Nagy Imre szavaiból a nemzet sorsa iránti aggodalom sugárzott Első miniszterelnöksége alatt a „kis magyarok” műveltsé­gének fokozására kívánt is­kolareformokat bevezetni, 1956-ban a nemzeti függet­lenség apostola lett. Tanul­junk Nagy Imrétől: Haza­szeretetei! A fordulat évében tilta­kozott a parasztságnak nyáj­ként kolhozokba terelése, az emberi jogok tömeges meg­sértése, szakszervezeti é^ koalíciós pártok megsemmi­sítése ellen. Erre emlékezve, küldi Varga Béla apostoli protonotárius, a parlament volt elnöke és Kővágó Jó­zsef, Budapest volt polgár- mestere üzenetét és óhaját, hogy a „nemzet hálája kísér­je Nagy Imrét és vártanú- társait.” Első miniszterel­nöksége idején Nagy Imre kinyittatta az internálótá­borok kapuit. Megkezdte a politikai elítéltek rehabili­tálását. Megengedte a föld­műveseknek, hogy elhagyják a termelőszövetkezeteket és visszatérjenek a magángaz­dálkodáshoz, a nehézipar he­lyett a fogyasztási ágazatot támogatta. Nagy Imrét egy világ vá­lasztja el a sztálinistáktól, A sztálinisták bilincset ko­vácsoltak az ideológiából, és azzal verték vasra nemzetün­ket. Számukra az ideológia volt az első és az ember másodlagos. Hazánkat a doktrína áldozati bárányává tették, hogy kiszolgáltathas­sák a népet a politika far­kasainak. Ezzel szemben Nagy Imre az utilitarianizmus szelle­mében úgy kívánta alkal­mazni a doktrínát, hogy a legtöbb magyarnak a leg­több jót juttathassa. Egyesek azt állítják, hogy 1956-ban az „utca” sodorta Nagy Imrét olyan „szélsősé­gekbe”. amelyekbe egyéb­ként soha nem lett volna hajlandó belemenni. Igaz, hogy reformátor és nem el­sősorban forradalmár volt 1956 miniszterelnöke. Igaz, hogy békésen, vérontás nél­kül kívánta radikális re­formjait megvalósítani. De ismerjük meg végre az igazi Nagy Imrét és jegyezzük meg, hogy azok a reformok, amelyeknek a forradalom alatt az élére állt, ugyan­azok voltak, amelyekért ő már 1947 és 1956 között sík- raszállt, beleértve az egyén szabadságát, a demokráciát, a többpártrendszert és a semlegességet is. Tanuljuk meg Nagy Imrétől, hogy 1956 nem vaktában elköve­tett tévedések sora, hanem a magyar nemzet őszinte akaratmegnyilvánulása volt! Nagy Imre már 1956 jú­niusában kijelentette: „Egyet nem vállalok: meggyőződé­sem elvtelen feladását.” Eh­hez az álláspontjához még a katasztrófa árnyékában is ragaszkodott. Nem árulta el a nemzetet, a vértanúságot vállalta. Nagy Imre a sza­badság eszméjének rettent­hetetlen hőse. Tanuljuk meg Nagy Imrétől az elveinkért való helytállást! Mennél jobban megismer­jük azonban Nagy Imre hu­manitását, annál világosabb lesz, hogy emlékének meg- szentségtelenítése lenne, ha innen, koporsója mellől ujjal mutatnánk a gyilkosaira. Fel kell tárni bűneiket, annak minden részletét, hogy a jövő generációk ebből ta­nulhassanak A felszabadult magyar társadalom azonban törölje el örök időkre a ha­lálos ítéletet, hogy ne kell­jen újra és újra temetni ár­tatlan vértanúinkat. Kínoz­za őket lelkiismeretük — ha van ilyen —, és ítéljen fe­lettük a történelem. Tanul­junk Nagy Imrétől, de tud­junk felejteni is, mert aki nem tanul a történelemből és felejteni sem tud, az megismétli a múlt hibáit és bűneit! Ahogy a közelmúltban Spanyolországban totalitárius rendszerből, Uruguayban pe­dig véres katonai diktatú­rából békésen valósították meg a demokratikus társa­dalmat, éppen úgy hazánk­nak is vér és erőszak nél­kül, békésen kell ismét a szabadság országává len­nie. Ezt követeli vértanúink emléke! Félezer sz-abadságharcos hősi halott és vértanú, Nagy Imre, Gimes Miklós, Lo- sonczy Géza, Mailéter Pál. Szilágyi József, barátaink és baj társaink! Nyugodjatok békében. A szónokok sorában utol­sóként a magyar fiatalok nevében Orbán Viktor (FIDESZ) mondott beszé­det. Azok a fialtatok, akik ma az európai polgári demok­rácia megteremtéséért küz­denek Magyarországon, két okból hajtanak fejet a kom­munista Nagy Imre és tár­sai előtt. Mi azokat az ál­lamférfiakat tiszteljük ben­nük, akik azonosultak a ma­gyar társadalom akaratával. Ők azok az államférfik számunkra, akik életük árán sem ’tagadták meg azt a nemzetet, amely elfogadta őket és bizalmát beléjük helyezte. Mja, 33 évvel a magyar forradalom, és 31 évvel az utolsó felelős magyar minisz­terelnök kivégzése után esé­lyünk van arra, hogy békés úton érjük el mindazt, amit az 56-os forradalmárok vé­res harcokban, ha csak né­hány napra is, de megsze­rezlek a nemzet számára. Nagy Imre, Gimes Miklós, Losonczy Géza, Maléter Pál, Szilágyi József és a név­telen százak a magyar füg­getlenségért és szabadságért áldozták életüket. A magyar fiatalok, akik előtt ezek az eszmék még ma is sérthetet­lenek, meghajtják fejüket emléketek előtt. Orbán Viktor beszédét kö­vetően, fél kettő előtt né­hány perccel befejeződött a Hősök terén a megemléi kezés. A mintegy ötórás gyászszertartáson mintegy 250 ezer ember rótta le ke. gyeletét: a magyar nép bú­csúzott mártírjaitól, elhe­lyezve a megemlékezés ko­szorúit és virágait. A tisz­teletadás végeztével fel­csendült Erkel Earenc Ünne­pi nyitánya. A koporsókat és velük együtt a mérhetet­len mennyiségű koszorút, vi­rágokat autókra rakták, s a menet elindult a temető felé. A koporsókat és a kegyelet virágait szállító au­tókat a hozzátartozók és a vendégek kísérték a Rákos- keresztúri temetőbe. Néhány perccel múlt dél­után 3 óra, amikor megér­kezett a Rákoskeresztúri új köztemetőbe a Nagy Imre és mártírtársai földi maradvá­nyait kísérő gyászmenet. Az 1956 utáni megtorlások ál­dozatainak végső nyughe­lyére — a sírkert 300-as és 301-es parcellájába — már csak a hozzátartozók, az egykori sorstársak szűk kö., re kísérhette el a mártíro­kat. A temetőben a család­tagok, a harcostársak, a ba­rátok koszorúinak elhelye­zése után olvasták fel a kivégzettek névsorát, majd a végső tiszteletadást köve­tően örök nyugalomra he­lyezték Nagy Imrét és már­tírtársait. A koszorúzők sorában részt vett több ismert sze­mélyiségtől rövid nyilatkozatot kértek az MTI mun­katársai. Németh Miklós, a Minisztertanács elnöke: — Az oly sok megpróbáltatást, fájdalmat okozó tör­ténelmi eseményt helyére kell tenni, közös megegye­zéssel mielőbb le keil zárni, hogy az erőt és a figyel­met a néppel együtt és a nép javára, a jelenre és még inkább a jövőre fordíthassuk. Június 16-a ezt szimbolizálja és ezt kell' jelentse mindnyájunknak, akik felelősen gondolkodunk Magyarország jövőjéről. Szólt arról is, hogy ha sok is a hasonlóság a Nagy Imre-kormány szándékai és a mai törekvések kö­zött, mint például a pluralizmus, a többpártrendszer,, azonban nem lehet eltekinteni a 30—40 évvel ezelőtti és a mostani Magyarország belső és külső körülmé­nyei közötti különbségektől. A hasonlóságok, az azo­nos törekvések mögött egy evolúciós fejlődést kell látni, egy megváltozott világot és új feltételrendszert. Németh Miklós, mint mondta, hisz abban, hogy a mai vezetés a néppel összefogva, a politikai és a gazdasági reformok útján haladva egy szebb és boldogabb Ma­gyarország jövőjét alapozza meg. Pozsgay Imre államminiszter: — Kézfogás ez a mai nap, lényege a nemzeti meg­békélés és a tempós, új lendületű munka megkez­dése. Ez a nagyszerű esemény arra is alkalmas, hogy személyes elkötelezettségemet újra megerősít­sem. s örülök, hogy a mai kormány osztja az 1956- ta! kapcsolatos nézeteimet. Ma jobbak a feltételek és biztatóbbak a körülmények, mint 56-ban a plu­ralista társadalom megvalósításához, ami akkor tra­gédiába, mondhatnám katasztrófába fulladt. Megvan az esély arra, hogy a diktatórikus szocializmusról demokratikus társadalmi rendszerre térhessen át bé­kés úton az orszáig. Ha eddig erre másutt nem volt példa, akkor ennek nálunk kell először megtörténnie. Bettino Craxi, az Olasz Szocialista Párt elnöke: — Nagyon örülök, hogy részt vehetek az esemé­nyen, nagy barátsággal gondolok a magyar népre, tudom, hogy a mai nap rendkívül fontos az önök számára. Paskai László bíboros, prímás-érsek: — Ugyanazzal az érzéssel jöttem el, mint az egész magyar nép. Imádságos lelkülettel. őszinte együtt­érzéssel, a megholtakkal, a megbékélésnek, a meg­bocsátásnak és a jövő építésének a reményében. Schöner Alfréd főrabbi: — Megrendülve, s egyben reménykedve érkeztem. Megrendülve, mert a forradalom bukása után lassan másfél emberöltőnyi idő telt el, hogy a mártírok, azok az emberek, akik Isten adományát, életüket ad­ták egy nép függetlenségéért és szabadságáért a megérdemelt piedesztálra kerülhettek. Reményked­ve, mert nagy lehetőséget érzek az újrakezdéshez, a hívő ember hitével bízom a valódi kibontakozásban, abban, hogy a nagy történelmi lehetőséget nem hagy­juk ki.

Next

/
Thumbnails
Contents