Nógrád, 1989. május (45. évfolyam, 101-126. szám)
1989-05-13 / 111. szám
A mindennapi kultúrától a kulturált mindennapokig Kolo Moser: A fény Föld a láthatáron ebrecen adott otthont a közművelődési szakma legrangosabb idei eseményének, a mindennapi kultúráról folytatott háromnapos tudományos konferenciának. A nagyvárossá duzzadó, hajdan volt „protestáns Róma” — híven szellemi örökségéhez —, párbeszédre hívta vendégszeretőn azokat a népművelőket, kutatókat, tervezőket és politikusokat, akik felelősséget éreznek változó társadalmunkban az egyre kallódóbbá váló mindennapokért. A konferencia egész légkörét meghatározta, hogy a jelenlévők kezdettől fogva tisztázták: a mindennapi kultúra problémája nem szűk, ..kulturális reszortfeladat”, hanem a társadalom elmozdulásának kulcskérdése, a felszabaduló ember élettere, a társadalom egészségének, vagy torzulásainak biztos jelzőrendszere. Milyen feltételek, keretek között élünk, hogyan élünk, és nem utolsósorban miért élünk? Sorjáztak a kérdések, forrongott, izzott a válaszok fogalmazásakor a légkör, bizonyítva a kínosan aktuális társadalompolitikai kihívások jelentőségét. Ágh Attila filozófus-politológus bevezető előadásában az „embervagyon” társadalmi értékesülését követte nyomon hazánk elmúlt negyvenéves történetében. Kiindulási pontja szerint negyven évvel ezelőtt starthely - ~et volt Európában, iA verseny tétje: a közvetlen anyagi termelésről hogyan sikerül az áttörés az általa „kulturális termelésnek” nevezett fejlődési pályára. A kutató véleménye szerint ennek a léptékváltásnak az okozója nem Imás, mint a termékekben megjelenő intenzív kultúra, a világméretű versenyben ezek rendeződnek termelési és fogyasztási komplexumokba. Valójában tehát bonyolult, ösze- tett kulturális üzenetek előállítása és fogyasztása föleik kegyetlen tempóban, egere magasabb követelményrendszerrel, ami soha nem látott dinamizmust eredményez a modernizációs váltást sikerrel megvalósító nemzetgazdaságokban. Az ismert folyamat új szempontú megközelítése sajnálatosan kései igazolás az évtizedek óta mostohagyerekként kezelt kulturális szakértők számára, a lassan letűnőben lévő ’voluntarista politikai gyakorlattal és azok megszemélyesítőivel szemben. E gyakorlat következtében Magyarországon az Ielmúlt négyben évben jócskán alulteljesítettünk a világméretű követelményrendszerhez viszonyítva. Az „embervagyon” pazarló tékozlása, az ipari forradalom másutt műemlékké avult mamut- vállalatainak sokmilliárdos infúzióval történő továbbél- tetése térségünkben „modernizációs kannibalizmushoz” vezetett. A folyamat legfőbb jellemzője, hogy a hetvenes évek gazdaságpolitikája „hátrafelé” próbált menekülni a válság elől, ezzel felemésztve mindazon tartalékot, mely a modernizációs váltáshoz szükséges. Az utolsó pillanatban vagyunk, hogy ez a kannibalizmus az infrastruktúra és a természeti környezet veszélyeztetése után az emberi tőke energiáit el ne apassza. 'Társadalmunk tudatha* sadásához hozzátartozik, hogy a lepusztuló embervagyon az elmúlt évtizedekben óriási erőfeszítésekkel, munkaidején túli feladatvállalásokkal — éppen a mindennapi élet gazdagságának föláldozásával — hozott létre egy olyan kettősséget hazánkban, ifielynek egyik pólusán érzékelhető az egyéni egzisztenciák szerény — ám a korábbi generációkhoz képest mégis látványos — elmozdulása, míg a másik oldalon tartóssá vált a népgazdaság csődtömege. Ezt a szakadékot kell a mai politikacsinálóknak valamilyen úton-módon áthidalni. Olyan folyamatok támogatásával, melyek dinamizálni képesek a társadalmi termelést, a kulturális koncentrátumok létrehozását, értékesítését a világpiacon, valamint forradalmasítani képesek a mindennapi életet is. Nincs itt másról szó, mint a teljesítményképes tudás megfizetéséről, az integrációra alkalmas nyelvismeret elsajátításáról, valamint a kommunikációs képességekben gazdag személyiségek |élre juttatásáról. Ez a minimális program ahho2, hogy hazánk a dics- ételen helyzetéből ne csúszhasson tovább a „kannibalizmus” valóságos lejtőjére. E súlyos, ám tényekkel nem cáfolható megállapítások után a konferencia három napja az élénk vita és a szenvedélyes párbeszéd jegyében folytatódott. Megerősödtünk abbéli hitünkben, hogy a kultúra nem lehet a társadalmi újraelosztás „Nemecseke”, hiszen a fejlődés motorja marad így megfelelő üzemanyag nélkül. IM iután bebizonyosodott, 1,1 hogy a „mindennapi kultúra” mennyire nem csupán „kulturális részkérdés”, a kultúra fogalmának kutatói tapasztalati tények sokaságát felsorakoztatva éppen a mindennapok kulturális vonatkozásait kérdőjelezték meg, mondván: ezek az időszeletek milliós néprétegek Számára térségünkben csupán a megnyomorított életvitelek megannyi keresztfájaként, az életút-kálváriák sörszagú stációiként léteznek. Ezzel is igazolni próbálták, miszerint a kultúra fogalma nem öncél, de a társadalmi viszonyok minőségét jelző eszköz. Szekcióüléseken fogalmazták meg a szakértők tapasztalataikat és ajánlásaikat a mindennapi élet tárgyi, egészségügyi, esztétikai, viselkedési, történeti vonatkozásairól, e kapcsolatokra általánosan jellemző kulturális sekélyességről, Üj azonosságkereső vélekedések fogalmazódtak meg a népművelők, a művelődési otthoni hálózat változó szerepköréről a politikai reneszánszát élő társadalmunkban. Ez a küldetés az érdekfeltárás, a politikai sokszínűség kulturális szolgálata, az öntevékenységek me- cénálása, valamint az életvitelek tudatos építkezését segítve a mindennapok felszabadításának programja mentén jelölhető ki A jövőben az a művelődés- politika számíthat szavazói támogatásra, amelyik képes lesz e változás szervezésére, szakértői menedzselésére. Amelynek keretében valóban otthonra találnak a művelődési intézményekben a mindennapi életvezetést segítő kezdeményezések, a személyiségfejlődést szolgáló törekvések, amelyik lehetőséget biztosít arra, hogy az adott közművelődési színtér a helyi társadalom fő erővonalait érzékeltető politizáló, közösségekét és személyiséget fölszabadító közeg legyen. Valószínű, hogy ez a program a települések sajátosságaihoz igazodó verseny nyomán valósul [meg a legkülönfélébb politikai, vallási törekvések küzdelmében. Lehet, hogy számtalan előre nem látható következmény teszi érdekesebbé, nehezebbé, gazdagabbá a népművelők, kulturális szakértők munkáját, ám — és ebben is biztosak voltak a konferencia résztvevői — nagyon valószínű, hogy ez a változó szerepkör adhatja meg a szakma igazi társadalmi rangját, az oly hiányzó elismertségét. Persze, ennek érdekében sok a tennivaló — úgy a tornyosuló akadályok elhárításában, mint a szakértők felkészítésében. i példásan szervezett, ta- nulságokban bővelkedő debreceni eszmecsere nem hagyott kétséget a résztvevőkben, hogy e program aktív részeseként van esélyünk arra, hogy művelődési otthonaink ne a mindennapi kultúrát sirató elárvult végvárak, de a kulturált mindennapokat szolgáló közösségi műhelyek legyenek. Németh János István Gazdasági és politikai kapcsolataink erősödésével egyre élénkebb a kulturális érdeklődés nyugati szomszédunk iránt. Rendszeres színházi vendégjátékok, közösen rendezett kiállítások, zenei események színesítik a palettát. Van már Haydnról elnevezett magyar— osztrák szimfonikus zenekarunk, ezekben a napokban zárul a Magyar Nemzeti Galériában az előzőleg Bécsben bemutatott Találkozások című kortárs képzőművészeti kiállítás. Mégis sok a földrajzilag és történelmileg közeli ország képzőművészetében számunkra a felfedeznivaló. (Miként az osztrákok számára is adhat újdonságot a mi művészetünk!) Ezért is adták a hajózásban használatos kifejezést. Föld a láthatáron címet annak a kiállításnak, amely az osztrák kulturális hét nyitányaként nyílt a Műcsarnok összes termeiben. De az Günter Brus: Akciórajz egyhetes kulturális rendezvénysorozatnál jóval tovább, május 28-ig tartják nyitva. Nem kevesebbre vállalkoztak az osztrák rendezők, mint hogy bemutassák a XX. századi osztrák képzőművészet legjellemzőbb megnyilvánulásait. A századelő nagynevű és nagy hatású alkotói, Anton Faistauer, Gustav Klimt, Egon Schiele, Max Oppenheimer, Oskar Kokoschka, Arnold Schönberg — jellegzetes művekkel vannak képviselve. Hangsúlyos a 60-as 70-es évek akcionizmusa, absztrakt törekvései. És bőségesen kapunk ízelítőt a 80-as évek .művészetéből is, amelyben sok a hazaival azonos indíttatás. Festészeté, szobrászaté a fő hangsúly. De jelen vannak az új művészeti médiumok, és a méltán világhírű .osztrák építészet és formatervezés is. hát a Madách-társaság? Igazán nem kívánkozok (ha amúgy esetleg sokan ..oda is osztanak ”) azon ide- genek-bevándorlók közé tartozni, akiket manapság így aposztrofál-emleget az ősgyarmati sokaság „tőlünk védik a várost. .. ” Mégsem tagadhatom meg önmagam. Ki-kireppen belőlem a propagandista galamblélek és akkor lehet, hogy magam is az eredetiektől védem az eredetit, fene bánja. Mert a kezdeti jókedv, hogy íme hát, leltem egy várost és vele közösen valami régi-új lehetőséget, mára jócskán alábbhagyott a sok kihasználatlan alkalmat látva, tapasztalva. De ez sem „igazi” nagy baj ám, az emberben élhet valamiféle város s abban a városban ő maga egészen jól ellehet, mert az ember már ilyen. Salgótarjánban néhányad- magammal nem is rég átéltem a terveknek megmaradt ottani? Madách-társaság teljes zátonyra futását. Szétestünk, mielőtt összeálltunk volna. Ez, hiába volt mindössze néhány évvel ezelőtt —• fényévnyi időnek számít s mára egészen tisztán látható, hogy amolyan felülről indított valami lett volna, ami természetes módon bukott meg rövidesen. Merthogy a felülről indított ügyeknek — legyenek országnyi nagyok s hozzá reformnak is erősek — bármilyen erőltetettség melBeszélö tájak lett ellent tudnak állni egészen lentről és akkor végük. Csak idő kérdése az egész és manapság rohan az idő. Balassagyarmatnak volt már egyszer Madách-társa- sága. Innentől (okulva korábbi rossz tapasztalatokból, amikor a várostörténetet idéztem) Vas Ágnes gyarmati könyvtáros idevágó tanulmányából idézek az egykori társaság történetét illetően. Kénytelen vagyok erre, mert újabb tapasztalatok meg ezt mutatják, hogy a felnövekvő nemzedékekkel egysorban felejtődik el egészen — mi is hát \a Madách- társaság? Milyen lehetőségeket valósított meg a maga idejében, emelve minden módon a helybeli kultúrát tehetséges vezetői, a város értékőrző szellemisége és odaadó polgárai révén is. Na és persze a korabeli politika támogatása mellett. A Nógrádi Hírlap — írja Vas Ágnes — 1919. november végi számából értesülhetett a nagyközönség a Társaság megalakulásáról, s ebben szerepe volt az ugyancsak akkoriban működő nemzeti intézetnek itt helyben. Decemberben már felolvasóestet tartottak és ott említés esett arról, hogy már' 1908-ban! született indítvány egy irodalmi és művészeti társaság (Madách-kör) létrehozására. A társaság elnöke dr. Huszár Aladár főispán volt, a későbbi budapesti polgár- mester, akit, ha jól tévedek, a németek öltek meg, s akinek keménykalapját — ahogy ezt Majdán Béla múzeumi embertől tudom — máig őrzi Pesten egy idős asszony rokona. Hát, éppen Huszár Aladár emlékéért is tehetnénk többet. Már csak azért is, mert a baráti Huszárok közül indulva Madách rokon volt. Hiszen tehetni tehetnénk többet sok mindenkiért is, ahelyett, hogy egymást szapuljuk. De erről még később, így is érti, aki érti s érti, ahogy érti. Dixi. Alelnöknek sokáig lelket- adóan működött egy minden tekintetben példaember. Jeszenszky Kálmán apátplébános, a felekezeti béke szelíderőszakos harcosa. Igazi sugaras egyéniség lehetett, akiből ma hiányok mutatkoznak s talán hiányzott egykor innen maga is, amikor Esztergomba kerülve, helyébe másnak kellett lépni. De az a más is nagy lendülettel dolgozott a város kultúrájának továbbvirágoztatása érdekében. Meg kellett felelni az előd megvonta mércének ugyanis. Ki kérte számon a régiektől ezt a tartást? Az első felolvasóestélyt a megyeháza (ma katonai kollégium) dísztermében tartották s valamit ez is mutat a közönség számát illetően. Huszár Aladár, az elnök, beszédében kiemelte a magyar géniuszt, a harcot a magyartalan irodalommal szemben egyebek mellett. Évi négy-öt tudományos igényű ülés, folyamatos munka a névadó emlékének méltó és helybe- ni! ápolására, a harmincas évektől neves vendégelőadók közreműködése — mindmegannyi értelmes lépés és elszürkülés, elmaradás, az országhoz integrálódás-csatlakozás érdekében. S éppen a „végeken”, amelyek ma ugyanúgy a végeket jelentik, s amelyekben ma éppúgy ott a veszély, bármiről — művészetről, irodalomról, politikáról — legyen is szó a provincializmusba hajlásra. A húszas-harmincas évek Balassagyarmatát esetleg a keresztény, nemzeti ideológia, a magyar kultúrfölé.ny ? érdekében kellett-lehetett öntudatra nevelni. A ma Balassagyarmatát egyszerűen az egészséges tudatosságra, az önmegvalósításra, a várospolitikára lehetne összekovácsolni. Ma még érthetőbb is lenne egy ilyen társaságba tömörült tevékenység. Mert ma több az idegen talán, mint bármikor. Mert ma több a széthúzás, mint gondolnánk vagy amennyi látszik is belőle. Mert ma ideje lenne annak is végre, hogy a sokat emlegetett és más irányban megjelölt árnyék (amiben a város élt állítólag) felfedeződjön magukban a gyarmatiakban. Akik hovatovább nem mondhatják majd örökké, hogy más (város) árnyékában élve nem képesek a cselekvésre. A cselekvések ugyanis tovább már nemigen odázhatók el semmilyen irányba. A Madách-társaságról méltán lehet utólag megállapítani; számos kiemelkedő rendezvénye mellett olyan kultúreget tartott a város fölött, ami az életet sokoldalúan gazdagítva emelte polgárait ennek a városnak magasabbra. Negyvennégyben, a szokásos januári Madách- ülésen dr. Németh Antal, a Nemzeti Színház igazgatója tartott előadást a Tragédiáról, közreműködött Major Tamás... Talán ez volt az utolsó. A háborús események zaja elhajtotta a múzsát, a társaság többé nem adott életjelt magáról. Aztán jöttek a koalíciós harcok, az ötvenesnek mondott évek, nőtt az árnyék, s ma, miközben sokan lehetnek, akik értik — miért kellene a Ma- dách-társaságot éppen Balassagyarmaton újra létrehozni, végül is áll az ügy. Ami nem is vált igazán senki ügyévé. A magukat szellemi mozgalomként említő demokraták is kivették új programjukból, pedig esetleg éppen számukra lehetett volna kiváló terep egy értékorientált politika gyakorlására. S vannak, akik javasolják. De ki veszi fel? A külön működő műhelyek zaja csak ritkán egyesül és akkor felhallik akár az égig. A nagy egész felé vezető szálakat esetlegesen szövik, Gyarmat a végeken, a szándék kevés, az árnyék. .. T. Pataki László
