Nógrád, 1989. május (45. évfolyam, 101-126. szám)
1989-05-13 / 111. szám
IRODALOM SjfMWMHHWIEMW Enyedi Ildikó huszadik százada Enyedi Ildikó rendező Andorai Péterrel. Az én XX. századom című film egyik jelenetének beállítása közben. Az idei filmszemle kiemelkedő eseménye volt Enyedi Ildikó filmje: Az én XX. századom. Különös film. És az alkotója? Közgazdaságtudományi egyetemre járt, de több minden foglalkoztatta, az írás és a képzőművészet is, az Indigó Csoport tagjaként. Első filmje, még egyetemista korában Fiirt címmel, kísérleti filmként a Balázs Béla Stúdióban készült. Négy év után otthagyta az egyetemet, és jelen.kezett a főiskolára. Fábry Zoltán osztályába járt, Gábor Pál tanársegéd. Illés György és Ragályi Elemér operatőrtanárok tanították. Elkészítette a diplomamunkát, de diplomát nem' kapott azzal a kifogással, hogy átírta a forgatókönyvet. A filmgyárba került. Itt nem. tapasztalta azt az ellenerőt a felsőbbség részéről, ami az egyetemen és a főiskolán annyi szándéknak gátja volt. Eddig elkészült filmjei: Fiirt (kísérleti, 1981. ) a Néző (kísérleti, 1982. ), Rózsalovag (kisjátékfilm, 1983.), Üj könyvek (kisjátékfilm, 1984.), Invázió (kisjátékfilm, 1985.), Vakond (játékfilm. 1986.), Az én XX. századom (játékfilm, 1988.). — Saját sorsommal nem tudom alátámasztani, hogy nehéz filmhez jutni — kezdte a beszélgetést. — Tudok reménytelen küzdelmekről, de én ezekből kimaradtam. Néha ez őszinte gyanakvással tölt el magammal szemben. Filmem sorsa nagyon egyszerűen alakult. Beadtam a szinopszist, megvitatták. elfogadták, és megrendelték a forgatókönyvet, azután megpróbálták elhelyezni valamelyik stúdiónál. Megbíztak a rendezéssel. Ez egy fiatal lilmes- nek óriási lehetőség. Egy sor rossz, méltatlan helyzettől megmenekültem. Nem kellett kilincselnem. A Budapest Stúdiónál — ahova a forgatókönyv végül is került — megbíztak bennem, és hagytak dolgozni, ugyanakkor nem hagytak magamra. Ami erőfeszítést jelentett számomra, az a nyugati partner megkeresése volt. Ebben egészen egyedül voltam. Most már, hogy tudom, mennyire nehéz az ilyesmi, nem biztos, hogy bele mernék fogni. — A történelem mindig is érdekelt. Kelet-Európá- ban ha az ember saját sorsára és lehetőségeire gondol, akkor óhatatlanul a történelemmel is foglalkozik. Ebben a filmben, a címe ellenére, nincsenek történelmi események. Magánéleti történések szerepelnek, és mindaz, amit ez a század hozott. Vágyainkban, gátlásainkban, személyiségünk zavaraiban lenyomatai vagyunk egy áldatlan történelmi kornak. A film arról beszél, hogy az emberi személyiségben végbement torzulások menynyiben felelősek azért, ami a XX. században történt, másrészt miért jelentenek pillanatnyilag is akadályt a továbblépésben a jelen kilátástalan helyzetéből. — Sokáig nem akartam filmrendező lenni, ellenállást keltett bennem minden, ami a film „szakma” jellegére utalt. Ma már nagyon érdekel a szakma. Érdekel, és élvezet valamit jól megcsinálni. — Máthé Tibor operatőrrel, Rigó Mari vágóval, Sipos István hangmérnökkel most dolgoztam először együtt. A munkájuk iránti igényességük állandóan arra figyelmeztetett, hogy önmagámmal szemben is. igényes legyek. A szakmai tudásuk mellett képesek voltak arra, hogy ne csak saját szakterületük szempontjait figyeljék. A másik igazán nagy élmény, amit e film készítése közben tapasztaltam, hogy milyen sokan dolgoznak ma is a szakmában, akik sokszor szinte elemi érdekeik ellenére szeretik munkájukat, pedig anyagilag és erkölcsileg is a nagyon keveset kapják. Volt például egy idős férfiszabó, aki először nem akarta elvállalni a főszereplő ruháinak elkészítését, mert rettentően későn, ráadásul közvetlenül karácsony előtt kértük fel rá. De volt a ruhák között egy olyanfajta frakk, amilyet ő még sohasem készített. ezért elvállalta, és az Ünnepeket végigdolgozta a fűtetlen szabóműhelyben. Sokat tanultam a munkatársaimtól, és remélem, ha legközelebb együtt dolgozunk, elégedettebbek lesznek velem. — Mondotta befejezésül Enyedi Ildikó. Józsa Ágnes MÁTYÁS FERENC: A Parlamentben Ott áll csizmásán, fehér ingben, fekete gyűrött öltözetben, mint Veres Péter negyvenötben, s mint kit a történelem véletlen itt hagyott, pisszenni se mer, körüljáratja ,szemeit, mint akit öröm hiteget a gótikus arany teremben, — áll tisztelettel, mint az ukrán mezőn századosa előtt, ki lóhátról korholta őt a visszavonuló seregben, s mint rozsdás kapa az állami föld fészer-múzeuma előtt a csendben, de helyét nem találja, csak hitvesét látja fekete képkeretben, asszonya tükör, egy pillanatig itt tündököl, — ha élne, itt állna mellette —, áll félszegségben, rozzant inakkal hetvenévesen trombózis után, tüdötágulással, földszínű paraszt az új nemzetben, s olyan ártatlan kedvesen, mint egy középkori ikon-Krisztus hét sebével a festett kereszten, — túlélte halálát sokszorosan, az internáló táborok mélyén a szabadságban is belerokkant, s ynost nézi, amint mellére tűzik a Munka Érdemrend kitüntetést a Parlamentben, — áll, történelmünk \névtelen személyeként az ünneplő övöm fénye mellett, fekete öltözetben, meg se rezzen, mint Himnusz alatt a gyermek, mosolyogni szeretne, mert így könnyebb, de mosolyát elnyelik a könnyek, mint esőt a homok a tanyasi végtelenben. G. NAGY 1L1ÁN: Talán Talán elmúlt az idő hogy minden vers helyett egy másik verset kellene írnod Az igazság titkosírásait tovább nem rejtjelezheted Talán elmúlt a cenzorok kora s kimondható hogy aki verseket tilt magát a népet tiltja Hiába minden ámítás jelentések titkos iratok hogy mi zajlik zárt ajtók mögött a kocsmákban megtudhatod Már gyermekeinkre támad a csalás szemükben a Ihit remeg Talán eljött az idő hogy a hazával hazárdírozók végre veszítsenek OLÁH ZOLTÁN: Álkonyodó Hajnal a szem; csönderezet, lehelet lép földegeket. Est sóhaja fűzfalevél, szempillámon fonnyad a fény. Máló idő, múlik minden, könnyből tengert töpreng Isten. Szálló madár üres űrben, hulló láng egy sehol tűzben. Kő szava szél, mindent túlél, őszül az ősz, télül a tél. Ránchoz az arc; hű a halál, porból holddá pillantottál. SÁRÁNDl JÓZSEF: Kapocs SURMINAK, NEM HÜLLŐ SZERETETTEL. Akarhatnék Nálad jobbat kitalálni? Szépséged talán tudná más nő is imitálni. Éltess! — amíg lehet, Egyem — Veled vagyok. Szeretlek — Fényeddel takarod a napot. ETESI DEÁK LÁSZLÓ: Már Nem akarok már világgá menni, szűk, dohos albérletekben kitombolni az indulatokat, amik feszítették egykor szívemet, s agyamat. Nem akarok már éjszaka a körúton bandukolni, fázósan, magányosan, zsebredugott kézzel. Nem csábít már az éjszakai neonvilág, a nyüzsgés, a sóvár fillérezés. Húszévesen mindez vonzott még, s nagy árat fizettem vonzalmaimért. A rendőr váratlanul Él bukkant elő. Az anyósülésről kíváncsian figyeltem barátomat. Nem nyugtalankodott a volánnál. Lejjebb vette az autórádió hangszóróiból dörömbölő zenét, bekapcsolta az irányjelzőt, félreállt, egy gombnyomással lehúzta a bal oldali ablakot. Az alábbi párbeszédnek lehettem tanúja: — Szép jó estét kívánok az uraknak ! — így a közeg. — önnek is, biztos úr. — Mi járatban ? — Megmutatom a környéket a barátomnak. — Volt alkalma eközben esetleg a sebességmérő órára is figyelnie? — Attól tartok, a látnivalók ismertetése túlságosan is lekötötte a figyelmemet. — És mit gondol mégis, mennyivel autózhatott? Barátom válasza inkább kérdés : — Hatvan? Netán hetven? — Nos, azt hiszen, némiképp alábecsüli autójának teljesítményét. . . — Szó sincs róla. biztos úr. Csupán nem figyeltem. — Hogy ne akadályozzam sokáig városnéző sétájukat: megérne önnek ez az apró figyelmetlenség egy százast? — Magától értedődöen — felelte a barátom még mindig mosolyogva, majd a tárcájához nyúlt, és egy ropogós bankjegyet nyújtott ki az ablakon. — Sőt, még ahhoz sem ragaszkodom, hogy nyugta kitöltésével növelje adminisztrációs terheit. — Ez már csak egy pillanat lesz — mentegetőzött a rendőr, majd gyorsan kitöltött valami papírfélét, és benyújtotta az ablakon: —■ Sajnálom, ha sokáig fenntartottam az urakat. További kellemes időtöltést kívánok. — Minden jót önnek is, biztos úr. Barátom indított, és gurultunk tovább. Nem szitkozódott, nem vált idegessé. Sőt, valami jó érzés töltött el engem is a kölcsönösen udvarias viselkedés láttán. Szinte észre sem vettem, hogy most megbüntettek bennünket. Nem, mert emberi hang kísérte a jelenetet. Ettől szinte jó magánérzetem támadt, bár tudom, hogy ilyen szót a magyar aligha ismer. Az említett esetnek Bécs- ben lehettem fül- és szemtanúja. Ahol az emberek jó magánérzete határozza meg a legendásan kedélyes osztrák közérzetet. S nekem erről mindig itthoni közérzetünk jut eszembe. A türelmetlenság és a hirtelen felfortyanás. A véges és hamar elfogyó udvariasság. A gyanakvás és a bár- dolatlanság. A tapintatlanság és a közömbösség. Az idegesség és a gyűlölet. Utazzon csak az ember túlzsúfolt buszon, villamoson, metrókocsiban, lépjen be egy üzletbe, szólítsák ügyei hivatalba, támadjon vitája szolgáltatókkal. Aligha kétséges, hogy nyugodtan, megkönnyebbülten, jó érzéssel esik túl a közérzet effajta megpróbáltatásain. A riasztó társadalmi jelenségre a művészetek is felfigyeltek. Közállapotaink hőmérőjén, a legutóbbi filmszemlén is hogy felszaladt a higanyszál! Egy kritikus így nevezte el: a rossz közérzet fesztiválja. Azért, mert a huszadjára megrendezett szemle egészéből „hiányzott a humor, a derű, a kellemes, a jó közérzet keltésének leghalványabb szándéka is.” Ezt a kiemelkedő kulturális eseményt az idén — Kardos G. György meghatározásával — „a rossz közérzet sematizmusa” lengte be. Botorság volna persze azt vélni, hogy ez a rossz közérzet a filmesek kedvtelen MAGÁNÉRZET ÉS KÖZÉRZET magánérzetéből összegződik. A baj okai sokkal inkább a celluloidszalagra vett társadalmi körülményekben, tehát a mai magyar valóságban keresendők. Válságtünetekről. intézményrendszeri működési zavarokról, a felelősségi rendszer újragondolásának szükségességéről, az állampolgári tudat értékkuszaságáról és a társadalmi nyilvánosságot taglaló vitákról gyakran hallani manapság a reformmal, a kibontakozással kapcsolatban. Mégsem ezek jutnak az ember eszébe, ha kocconáskor út- széli hangot üt meg a vele ordítozó másik autó vezetőjével, ha türelmét vesztve kiabálni kezd a szabályokba temetkező gépies hivatalnokkal, ha pénzét védelmezve vitázik a maszek kereskedővel vagy kisiparossal, ha másodállásokkal kizsigerelt maratoni napját veszekedve fejezi be családja körében. A rossz magánérzet oka-e a rossz közérzetnek — vagy fordítva ? Bajaink felszámolásához egyik sem vezet közelebb. Sőt, a megkeseredétt, kedvetlen, ingerült ember sem* szőkébb, sem tágabb társadalmi környezetére nincs jó hatással. Felgyülemlő feszültségeink, sokasodó gondjaink közepette jómagam mind gyakrabban gondolok arra az osztrák rendőrre. De jó lenne néha, ha csak egy kicsit is, de megbüntetne ! Juhani Nagy János Szentmihályi Szabó Péter: Hol az a stafétabot ? Az én ifjúkoromban, a hatvanas-hetvenes években még gyakran emlegették a stafétabotot, melyet majd egyszer, ha kiérdemeljük, átadnak nekünk. Ilyenkor mindig vigyorogtunk kicsit, zavartan és hitetlenül, mert az akkori vezetők ilyen különös metaforákkal éltek, de azért hittük is: egyszer tényleg eljön a mi időnk, magunk dönthetünk saját sorsunkról, és talán jobban is csináljuk a minden poszton megbízhatóknál, a rengő tokájú, suk-sük nyelven beszélő, papírról is nehezen szátagoló szónokoknál. A mi nemzedékünk, leszámítva néhány akarnokot, aki tehetségét megbízhatósággal pótolta, nem óhajtott vezető lenni ebben a stafétabotot meg mindenféle jövőbeli jót ígérgető rendszerben. Ezekben az években, s még később is, az orwelli gondolatrendőrség éberen működött, de többnyire kesztyűs kézzel bánt velünk. Az acélkarmok csak ritkán szúrták át a bársonykesztyűt. De azért tudtuk: mindig készenlétben állnak a karmok, melyek elhárítják az imperializmus aknamunkáját, a diverzánsok cselvetéseit, a másként gondolkodás bűnös eretnekségeit. Sokszor mi magunk voltunk saját legéberebb gondolatrendőreink, s ami-' kor a politikusok leintették az írókat, tudósokat, akkor úgy véltük, ez velük született előjoguk. Náluk volt az a bűvös stafétabot, vagy talán varázspálca, mellyel rámutattak a kékre, és azt mondták: zöld. És mi megpróbáltuk elhinni, hogy a szinvakoké a jövő. A nagy, össznépi helybenjárás korszaka volt ez, csak a stafétabot vándorolt ide-oda rejtelmes és logikátlan módon. Versenyt hirdettek, de közismert volt a végeredmény, hát senki sem futott. Aztán ez a sporthasonlat is jobblétre szenderült, azt a bizonyos stafétabotot talán eltemették a régi harcosokkal. Most már tudjuk, hogy soha nem is létezett stafétabot. Ezért hát a mostani fiatalok már ennek illúzióját sem kaphatják meg. Vagy ha mégis megvan ez a kultikus tárgy, hát ugyancsak égetheti az örökösök kezét. Kapkodjon utána, aki megirigyelte a kényelmes helyben futást.
