Nógrád, 1989. május (45. évfolyam, 101-126. szám)

1989-05-06 / 105. szám

1989. MÁJUS 6., SZOMBAT NOGRAD 5 Lélekharang j '„Amióta' a kis kápolnánk harangjának a szive el­veszett, vele veszett , a szeretet is” — véli a 83 esztendős Jakab József és élete párja a Mátra alján megbúvó Rákóczi-telepen. Az egykori Károlyi Mi­hály birtokon a század­előn a bánya építette vá­jároknak, a szénjal mel­lett dolgozóknak a koló­nialakásokat, amelyek­ben még ma is békésen tűrik napjaiakat az idő­sek. A fiatalok? Koráb­ban bementek a szomszé­dos településekre, újab­ban felfedezték nyugodt hangulatát. Orvosuk, üz­letük, papjuk mellé most a társadalmi munkában összehozott ifjúsági klub­juk is a városia­sodást jelzi. Tenni akar itt a közösségért mindenki, de a tanácsi támogatást azért várják: jó lenne a járdákat rend­behozni, a vízelvezető ár­kokat kikotorni, a teme­tőbe lélekharangot állí­tani! Az egymásra figye­lést persze nem a harang­szóra lehet csak elkezde­ni! Ez itt már Bátonyte- renye „elővárosa”! Kulcsár József képriportja Ificnvoroklfónf ensem Ehetett ijesztgeni a po­■»iwSICl GRUCm kollal: elhittem, megéltem a fe­nyegetettséget, ha rossz leszek, majd éghetek a pokol tű* zébeni. Jobbik esetben, ha bocsánatot nyerhetnek bűneim a puflgatóriumban, a tisztítótűzben lehet majd megtisztul" ni... Jellemző módon az fel sem merült bennem, hogy jó gyerekként mennyországba juthatok. Olyannyira képtele­nül nehéznek tartottam megtartani a vallási törvényeket! Látva a saját gyarlóságomat, mindennapi bűneim sorjázá- sát, azt mondtam magamnak, ha valaki segítene nekem, ta­lán megúszhatnám a büntetést a tisztítótűzzel... Ha lenne valaki, aki egyrészt példa lenne előttem, másrészt sűrűn fi­gyelmeztetne, ha a bűnök mezsgyéjén kacérkodom az el­követéssel is... Tizenkét éves koromban, a faluban, ahol éltem, volt egy kispap, egy káplán, bizonyos Balogh István nevű. Nagyon szigorú ember volt. Politikai szempontból nem volt „bé­kepap”: sőt keményen megdorgálta a szószékről a hatal­olyan nagyszerű véglegességben, és mitől maradt meg ben­ne, olyan időkben is, amikor körülötte vajgy sunyin hall­gattak vagy tapsoltak az emberek? Üzenem Balogh Istvánnak, ha él és jár-kel valahol kis eldugott zempléni falvak parókiái és templomai között, vesse le aiz öregség nyűgeit, és kérjen maga elé mikrofo­nokat, beszéljen a világnak a szigorú erkölcs és a tolaren- cia összefüggéseiről. Beszéljen a változás, a megváltozás lehetőségeiről, feltételeiről! Beszéljen arról, hogyan kell kinyújtsa egymás felé a kezét két ember, aki korábban más-más barikádon harcolt. Mert bizony kedves Balogh István tisztelendő úr, a vál­tozások purgatóriumában élünk 1989-ben. Megtisztulni őszintén akarunk, és persze, hogy a tűztől a szenvedéstől is arrébb szeretnénk már lenni. Kedves tisztelendő úr! Megjelenünk-e még emlékezeté­ben, a kopaszra nyírt parasztgyerekek, alvégiek? Mahol­nap magunk is ötvenévesek leszünk. Nem vittük sokra, de galaissúsággal változnak a viszonyok, onnan nézve anar­chiával fenyegető túlzott sebességgel! Innen nézve a re­formretorika na|gyotmon dásain, új színem túl alig válto­zik valami^ onnan, nézve mást se hallani, mint a felgyor­sult változások törlődő tényeit... Akárhogyan is van: a valóságos folyamatokban való részvétel feltétele az kell legyen, hogy tanuljunk meg egy olyan új politikai kultúrát, amely eszköze az értelmes pár- beszédnek. A dialógusnak, amelyben nem a hangerő, hanem a gon­dolatok, javaslatok életvalósága, újszerűsége kell legyen az emlékezetes, a meggyőző! Ne lehessen dolgokról általában (és felelőtlenül) nyilatkozni!, hónapokon, éveken át, ha a részleteket illőéten1 nincs használható megoldásunk! Akar­junk mindenáron hitelesek, pontosak lenni, és lényegi kér­désekben ne tűrjük el az „obstrukciós” magatartásokat. Akkor se, ha a pénzügyi kormányzat halogatja vélük a cselekvést, akkor se, ha ipari vagy tömegkommunikációs mával visszaélő párttitkárt, tanácselnököt 1952-ben és 1955- ben is. Mennydörgött az egyke ellen, buta babonák ellen, hívei körében is. Egyszer szemem láttára kiszaladt a pa­rókia elé az udvarról, ölébe kapott egy cigánygyereket, aki hasra esett az út mély porában, és térdéből sugárban öm­lött a vér, bevitte a szobájába, letisztogatta, bekötözte a sebet, s egy könyvet nyomott a fiú kezébe, hogy ha rá­ér, majd olvassa el. A könyv címe is megragadt az emlé­kezetemben, mert a gyerek ott rögtön felajánlotta nekem: egy forintért az enyém lehet a színes borítású ajándék „Bankrablóból Krisztus bizonyságtevője”. De mert nem volt egy forintom,, ingyen is megkaptam a könyvet, és fel voltam háborodva az eseten. Először is, miért nem ne­kem ajándékoz iilÿen könyvet ez a pap, nékem, aki, szere­tek olvasni... Másrészt, mit kötözgeti annak a gyereknek a térdét, akiről nagyon jól tudja, hogy a parókia kertjének minden szép gyümölcsét éppen ez a fiúcska lopja el alvégi barátaival... Csak jóval1 később értettem meg, hogy ez a kispap, ez a káplán akármiilyen szigorú prédikátor is volt, erősen hitt abban, hogy az ember megváltozhat, magváltoztatható, s talán jóra is fogható, hibái, bűnei ellenére. Akkor és jóval később ezt a papot mindenünnen elüldöz­ték a harcosságáért, úgymond, politikai izgatásaiért: de mondhattak nekem akármit róla, én tudtam, amit tudtam: jó ember, tisztességes ember! Ki tudja, él-e még? Ki tud­ja, vam-e még ereje porból felemelni vérző rossz gyereke­ket? Mindenesetre, manapság, mikor a sok kínlódással, konfliktussal változó társadalmunkról gondolkodom, gyak­ran eszembe jut az a falusi káplán. Igazságkeresése, har­cos. szigorúsága, munkabírása, emberszeretete, hite a változás lehetőségében vajon miféle neveléstől alakult ki ma többen is úgy hisszük, hogy a sok korlátozástól, ve­réstől nem hülyékké nőttünk fel, hanem keménnyé, követ­kezetessé, szívóssá lettünk, attól függetlenül, hogy akik kordéban tartottak minket, komplet hülyék voltak, vagy szánalomra, bocsánatra érdemes tévedők... Talán csak egy kicsit négy-öt évtizedet megélni, és csak akkor mondani ki, nem akarok tovább jó-rosez tanú l'enni, de cselekedni fogok, és beleavatkozok most már a dolgok menetébe? De hát minta kéne! Minta arra, hogy az új és új helyzetben, hogyan cselekedjünk. Mert vagyok, lehetek én. felkészült igazságkereső, de nincs bennem tü­relem! Biztos, hogy tudok dolgozni, ha kell, kettő helyett is, de öntelltté tesz ez a munkabírás, nem becsülöm eléggé mások teljesítményeit, nem segítem eléggé aiz emberek po­zitív változásait, sőt gőgös legyintéssel intézem el őket, kutyából nem lesz szolonna, mondom, és nem hiszek a jőra változásban... De lehetnék megint más képletben, csupa jóság, ember­szeretet mintája, hogy ha hiányzó szaktudással, lassúvíz- mentaliitással nem követelek szigorú teljesítményeket, progresszív magatartásokat magam körül! Egészen biz­tos, hogy nem vagyok egyedül ezekkel a gyötrő magatar- tásdilemmákkail: hogyan tudnánk segíteni magunkat, má­sokat az értelmes változásban? Hőgy ne nagyítsunk fel rossz, kis emberi hibákat a nagypolitikai cselekvések színtereire! Ne abból álljon a politikai cselekvés, hogy cívódunk, gesz­tikulálunk haraggal ! Keressük, nagyítjuk más szemében a szálkát, miközben kölcsönösen feledni látszunk a magunk gerendáit! Képtelenek vagyunk értelmes önkritikára, a változások mérlegelésére. Pedig tudomásul kell venni, hogy a ma meglévő emberi sokféleségünkkel a változások minő­sítése, időben, térben igen sokféle lehet: innen nézve csá'* lobbik, avagy isten háta mögötti kiskirályok védelmezik hadállásaikat. Én egyik legfontosabb lényegi kérdésnek tartom azt, hogy ebben az országban a nemzet továbbépül,ésére gye­rekek szülessenek, hogy a gyerekeket jó iskolában, jó ta­nárokkal oktassuk, neveljük. Ezen a területen minden el­lenérdekeltség megmaradása számomra obstrukciós maga­tartás, hetek, hónapok összefüggésében is, nemhogy éveken át húzódó „vitakérdésre” való leminősítésbeni S linVaitilYPn lényeS‘ kérdés az egészség, az egész- uyf ailllf Cli ségesség problémája, különösen itt Nógrádban, ahol a közismert tények az aillkohölfogyasztásr rőü, a táppénzes napok arányáról, a válások számáról igen elgondolkodtatóak! Ahogy a szerelem, a pozitív érzelmek, az életünk motorjai, ahogy ezer és ezer búvópatakkal át­szövik sorsunkat, előresodornak, úgy-amúgy életek, em­beri sorsok pusztulnak le előttünk, úgy bármi áron is állít­suk meg azonnal a kedveződén folyamatokat, akadályoz­zuk meg a nagyobb bajt, a nemzedékeket átfogó genetikai érvényű károsodásokat ! Az elvesztegetett időt nem lehet pótolni! S, hogy ne vesztegessük tovább az időt, munkások, fiatalok, értelmiségiek, szívesen vállaljuk el egy értelmes konszenzus kialakítását! Kedves Balogh István tisztelendő űr! Ha él és dolgozik valahol a zempléni hegyek között, prédikáljon egysaer erről a híveinek! Egy új ország fel­építéséhez fogjuk össze az erőinket! Én meg, ha emlék­szem még egyáltalán a gyerekkori régi imáira, azért fo­hászkodom : a modernizálás senkinek ne legyen rémálom, ebben az országban... Egyszer végre a változás igazán emberarcú legyen! Erdői István

Next

/
Thumbnails
Contents