Nógrád, 1989. május (45. évfolyam, 101-126. szám)

1989-05-06 / 105. szám

Feledy Gyula immár „kiváló” is

Mindig előttem van egy mosolygós kisfiú képe a harmincas és negyvenes évek fordulójáról. A sajó- szentpéteri bányatelepen lakott, s amerre csak járt, mindent lerajzolt. Ugyanez a mosolygós arc és szempár tekint rám most ' is, ötven év múltán, amikor Feledy Gyulára nézek, aki a korábbi két Munkácsy- díj, SZOT-díj, érdemes művészi cím és Kossuth- díj elnyerése után most április 4-étől a Magyar Népköztársaság kiváló taiű- vésze is lett.

Feledy Gyulát több mi.nt fél évszázada ismerem, életpályájának mindvégig tanúja és három és fél évtizede krónikása is lehettem. Emlékszem rá, hogy 1945. után a fényes szelek tárták ki előtte is a lehetőségek kapuját, és ő is elindult, hogy először Budapesten, a képzőművészeti főiskolán, majd Krakkóban, az ottani főiskolán tanuljon, csiszolja tehetségét. A diplomájának megszerzése

után rövid ideig Budapesten volt tanársegéd a főiskolán, majd az ötvenes évek első felében a szülőhelyétől pár kilométerre lévő városba, Miskolcra költözött.

Szinte az első perctől egyik legfontosabb egyénisége a város képzőművészeti életének, s az akkor hozzá rendszeresen látogató barátok, Kondor Béla, Csohány Kálmán és mások, valamint a. helyben lakó Lenkey Zoltán társaságában elindítója lett annak a miskolci grafikai munkásságnak, amely ma mér nemzetközi hírű, s amely az országos grafikai bienná- lé alapjául is szolgál. Az elmúlt év decemberétől Miskolcon önálló intézményként működik Feledy Gyula állandó kiállítása is.

Feledy Gyulát hosszú ideig úgy emlegették, mint a bányászságból jött művészt. Egyszer azt mondta: „A bányatelep mindig kísért, ezektől az élményektől, a bányászkörnyezettől, a szülőktől, a testvérektől nem lehet és nem is akarok elszakadni. Meghatározó tényező életemben, alkotómunkámban. Bárhonnan

indulok, bármilyen módon közelítek a legkülönbözőbb témákhoz, a szentpéteri alsótelep, a gyerekkor, a bányaélményeim mindig belejátszanak, feszítik közlendőmet”.

Ezt akkor mondta, amikor a karancsaljai bányászok mártíruma előtt tisztelegve megalkotta nagyhírű, 25 lapból álló sorozatát. Egyszer azt is kijelentette : „Eszmények foglalkoztatnak elsősorban, nem stíluseszmények. Az alkotás hagyományos vagy új keletű, kötelezően divatos vagy éppen kárhoztatott műhelymódszerei helyett az előbbire fordítok jóval több figyelmet. Ez határozza meg viszonyomat, a művészethez, a műhöz....”

Elkötelezett művész. Ezt nem nyilatkozatokkal, hanem a munkástémákhoz való kapcsolódással bizonyítja.

Tizenegy évvel ezelőtt tüntették ki Kossuth-díjjal. Akkor azt mondta, ésszerűsíteni-, megszűrni kívánja a sokféle kísérletet, valamiféle szintézist kialakítani-, összefoglalni- mindazt, amit addig megismert. Az

azóta eltelt több min-t egy- évtized ennek a tömörítés utáni számadásnak az időszaka. Láncz Sándor a róla írt kismonográfiában Feledy művészetét nagyjából három szakaszra osztja: a korai rajzoktól a Tanácsköztársaság-sorozatig, azaz 1959-ig, majd a Schwei-tzer-portrétól a Ka- rancslejtő-sorozatig, azaz 1960-tól 1973-ig, végül a-z azóta a monográfia írásáig, 1983-ig eltelt időre. Azóta újabb hat év telt el, alighanem egy negyedik alkotót korszak. Erről és az előzőkről is igen gazdagon adott számot az elmúlt évben- két színhelyen megrendezett életmű-kiállítása, amely több mint négyszáz alkotást kínált megismerésre az érdeklődőknek.

Feledy Gyula miskolci grafikus. De az egyetemes magyar képzőművészet kiemelkedően értékes személyisége. Legújabb kitüntetésében „kiváló művész,, meghatározás a szó legszorosabb értelmében értendő. S tegyük hozzá: nemcsak művésznek, embernek is kiváló....

Benedek Miklós

KAMÉLEON

POLGÁRTÁRS

Régi ismerősöm, aki véletlenül sem politológus,

soha nem volt köze a mozgalomhoz, sőt, mint a tűztől tartja távol magát a mostanság burjánzó különböző pártalaklilátoktól, tőle felettébb szokatlan közéleti'

séggel, eképpen sommáztia

dolgaink általa vélt állását: „Ez az ország ugyanaz, csak a-z emberek változtak. A politikai erejedés sokakban hívta elő a szürkébb időkben igencsak megfakult kaméleont. Ugyanazt, másként, így hangzik az új kaméleonok ars poetk cája.”

E furcsa, dialektika, amitől a jó öreg Hegel új-ra fejre állna, nem győzött meg igazán. Tartós elvektől időtlen idők óta ment társam, afféle fontolva nem haladó, megszüntetve meg nem őrző, lendületien- magyar, tehát korának gyermeke, azonban felkészült arra, hogy ideológiává kozmetikázott frázisai legfeljebb cinikus heherészést váltanak ki belőlem. Elvégre én is csak egy vagyok azok közül, akik a közöny busóálarca mögött tanultak meg mosolyogni. Ezért aztán, még mielőtt híg bölcselkedéséért valami elégtételt vehettem volna rajta, gyorsan elkezdte sorolni bizonyítékait kaméleon polgártárs létezéséről.

Nem kérdezte tőlem, hogy én- hol és mivel töltöttem március idusát, szavaiból azonban az derült ki, hogy

ő bizony, saját hagyományaihoz hűen, nem vonult fel egyik oldalon sem. Nem fogadta el az alternatívok invitálását, de nem választotta a hivatalosokat sem. Szemlélődött, elvegyült,, amolyan se hús, se hal magyarként, ahogy ezt már hosszú évek óta tette.

Amit azonban az idén tapasztalt, vallotta hangjában némi restelked-éssel, az bizony nagyobb élmény volt számára, mint — mondjuk — a sokat emlegetett, két évvel előbbi „lánchíd! csata”, vagy a tavalyi, tízezres, demokráciát skandáló tömeg látványa. Mert hogy akkor és

ott tiszta volt a képlet. Mindenki tudta-, hol a helye.

Az idei március 15-e ismerősöm szemével azonban maga volt a káosz.

Az iskolaigazgató úr, aki piros betűs nemzeti ünnep ide, hazafiú érzések oda, növendékeit saját érdekükben most is távol tartotta a demonstrációtól, hatalmas kokárdát tűzött sötét öltönykabátja hajtókájára, s úgy járt-kelt ide-oda a „nép okos gyülekezetében” mint egy Pilvax-ifjú. Aztán a rend derék őrei-, akik láthatólag megkönnyebbült lélekkel mondtak le a zord gumibotról, — a bőrkabátjukon díszelgő piros-fenér- zöld kokárda kedvéért.

Na, és akkor mi van, végtére is ez a dolgok rendje, vágtam közbe e szájbarágós „felismeréstől” megcsömörülve. Hát persze, folytatta ő, a dolgok rendje... Hát éppen- ez az. A dolgok rendje mostanság azt jelentig hogy akik korábban betiltották, immáron azok kezdeményezik. Akik dobozba, asztalfiákba száműzték, most az újdonság varázsával fedezik fel, és rajonganak érte. S a ma bősz másként gondolkodói kitüntetik azokat, akiket nem is olyan régen még éppen másképpgon- dolkodásukért bélyegeztek rebellisnek. A kiközösítettéket kiközösítőik rehabilitálják. Ez ám a történelmi elégtétel — csak az a kérdés, kinek.

S mindeközben az új kor kaméleonjai n-em értik, hogy azok miért nem kérnek a kitüntetésből és a feldolgozásból. Hát, hogy is van ez?

Minek a kákán is csomót keresni, intettem le a dilemmáival küszködőt, s javasoltam neki, hogy a honi társadalmi állapotok helyzetelemzése helyett foglalkozzon behatóbban az etológiával.

Tanulmányozza továbbra is a kaméleonokat, de meg ne próbálja megérteni- őket. Feltéve persze, ha nem akar közéjük tartozni.

T. J.

Beszélő tájak

Ünnepfélén Sárospatakon

Az első csalódás akkor ért, amikor megérkezve a vonattal (hatvani átszállás, százharminc nógrádi diákkal) Sárospatakon a kezdeti, azonnali látvány és a valóság nem fedte egymást.

Még mozgott a szerelvény, s akkor ezt láttam- hallottam : fehér „karinges” diákcsoport áll valamiféle transzparenssel a kezében és énekel. „Dallal fogadnak minket a pataki diákok..." mondtam azoknak a fiataloknak, akik a közelemben szedelődzködtek, s ez mi tagadás, némi megilletődött- séget varázsolt az arcokra... Hogy ilyen is lehet, hogy ilyen is van, ilyen „irdatlan” távolságra Salgótarjántól, Balassagyarmattól, Pász. tótól, ahonnan jöttünk a XV. országos diáknapok művészeti versenyeire.

A felnőtt soha ne mondjon olyasmit, amiről azonnal -kiderülhet, hogy nem igaz. A felnőtt, ha beszél, nem tévedhet, s, ha mégis —, illik kivágnia magát. Ott, akkor nem volt kiút. Az ének megafonból jött, a fehér karingesek nem pataki diákok voltak, hanem mezőtúri gimnazisták, akik saját reklámcéllal álltak fel nagy félkörben, hogy midőn minden diák földet ér — elkiabálják magukat a túri önérzetet erősítve, másokat felrázva, hogy ,,jó lesz vigyázni, itt vagyunk, s majd kiáltozunk mi nektek...’’ A

pataki diákok már kint az állomás előtt fogadtak léniasorban állva és a túriakkal szemben éppenhogy fekete talárban. Emlékeztetve kit-kit erre-arra, régi sárospataki diákviseletre, másokat Z-re, a fekete lovasra, megint másokat egészen érthetetlen módon a csuhára!, s ezt éppen a diáktanács taláros vezetőjétől hallottuk az utolsó napon megrendezett diákgálán és díjkiosztáson. A diáktanács, amely átvette a város kulcsát és a ,,demokratikus hatalmat gyakorolta", jó tucatnyi tagból állt és a már fent vázolt fekete talárt viselte minden percben. Itt a látvány és a környezet látszólag harmonizált, mert hol máshol illene jobban a régi diákos viselet a barokkos utcákba, kis terekbe, ha nem Sárospatakon?! De aztán ez is látszatnak bizonyult. A százharminc nógrádi küldött, akiknek nagyobbik része, mintegy száztíz diák, saját önmegvalósító produkciója révén választódott ki erre a pataki feladatra — végig nem tudta meg: miként és kik kép. viselik ezen az országos rendezvényen? Valahogy félrecsúszott a talár. Valahogy olyanná vált a diáktanács, mintha maga lenne diákság, mintha feljebb állna, mint azok a nagy tömegek — ezernél többen valánk Patakon —, akiket képviselni lett volna hivataluk. De aztán meg is kérdezte valaki a vége felé: „ugyan milyen szempontok szerint lett ez vagy az a pataki diáktanács tagja...? Válasz nem nagyon jött rá.

„Harminc éve rendez diáknapokat Sárospatak..." mondta érthető önérzettel az előzetes bejárás alkalmával a helyi KISZ-es rendezők egyike, de talán így utólag látható, hogy a mértékkel csínján kellene bánnia. Ha ugyan lesz két év múlva is diáknap itt, vagy ott, amit sokan vonnak már most kétségbe — látva a pénztelenséget, az ifjúsági szerve. zet teljesnek mondható kiszolgáltatottságát, hiszen a megyék állják a költségeket, és így a keretek annak mértékében alakulnak, ahogy a pénzt amazok állni tudják, vagy akarják. Nógrád még nem járt Patakon. Egerben van otthon, ha az

QDN kerül szóba. Onnan kétszer egymás után fesztiváldíjat hozott, s azt megelőzően — tanúk erre a korabeli diákok és a sport- csarnok közönsége — igaz- talanul nem nyerte el ugyanazt a díjat. De már ennyi ember-diák talán nem is való Patakra! Nemigen tudott mit kezdeni velük a város (infrastrukturálisan sem), amikor leszakadt az ég és három nap zuhogott az eső szélviharokkal keverten. De az első estét és éjjelt nehezen feledheti, aki maga is átélte.

Az persze érthető, hogy szinte az ország minden tájáról oda érkezett az a si. serahad, amelyik a zavarosban halászik és oda tódul, ahol a fiatalok nagy számban megjelennek. Ilyenkor előkerülnek mindazok is, akik helyből várják ugyanezen fiatalokat. Ide-oda löty- tyenő tömeg, földrészeg „vendégfiatalok”, hajlékot kereső kalandorok?, földhöz csapódó sörösüvegek, igazi kocsmahangulat uralta este a Makovecz megálmodta vá. rosközponti tájat.... Reggelre elterjedt, hogy egy fiatalt agyonverve találtak a parkiban. Az igazság annyi,

hogy valakit (nem diákot állítólag) valóban leütöttek az első éjjel, amikor még az időjárás engedte, hogy az idecsapódók hálózsákban, sőt, felvert sátorban aludjanak, hogy lerészegedett diáklánycsapat járja rikoltoz- va a várost egy szál fiúval a közepén, aki minden nad- rágostól „segítséget” kért, tisztán jópofaságból. A talárosok ilyenkor üléseztek.

A helyzetet talán az is jellemzi, hogy a nógrádi felnőtt kísérők hazafelé, (de szinte mindennap reggelén) indíttatva érezték magukat arra, hogy megállapítsák : „nem volt semmi gond a mieinkkel...’’, vagyis másokkal volt, lehetett. Szívesen írnék magam is például a nógrádiak sikeréről, szerkesztett fesztiválprogramjuk vastapsos fogadtatásáról a más megyék fiataljai által. így volt, így esett, így lehetett volna a legjobb a saját kategóriájában, esetleg Párizs Jutka énekes Balassagyarmatról, a Miracu- lum kamarakórus a Bolyaiból, Szűcs Zoltán a break- mezőnyből magasan kipörögve (persze, fejen forogva), az ugyancsak Bolyaiból érkezett parodista kultúr- sznobok, akik megalkották a szellemi Vakolatot, bebizonyítva, hogy nemcsak a durva egyértelműség és nyers marhaság lehet átütő erejű.

Vagy a balassis színjátszók, Fűrész István tanár úr vezetésével-rendezésé- ben a Sziszifusz és a halál emlékezetes produkcióval a híres pataki kollégium színpados dísztermében — sajnos, majdhogynem közönség nélkül. De főként értékelő diáktanácsi zsűri nélkül!, ami önmagában felháborító, vagy, ami ennél is több — elkeserítő. Egy év munkájára, egy jó csapat szellemi- tehetségbeli értékeire nem volt kíváncsi a na'gy ha' gyományokkal rendelkező és méltán önérzetes pataki diáktanács... De mit csinált vajon annak érdekében, hogy ne így legyen, hogy ne vesszen kárba ennyi jó erő, a mi tanácstagunk, aki beiv ne ült amúgy a zsűriben...? Nem jött válasz erre sem sehonnan... A közönség vas- tapsa a nógrádi műsor közben mindenütt és a finálén leírhatatlan. A díjakat a tanács (diák) osztotta saját feje szerint. Ami lehet helyes, demokratikus, de a valódi tehetségnek ott nem sok babér jutott.

S közben „lezúgott” a május elseje is teljes csendben Patakon.

T. Pataki László