Nógrád, 1989. május (45. évfolyam, 101-126. szám)
1989-05-06 / 105. szám
4 NOGRAD 1989. MÁJUS 6., SZOMBAT Kié a kastély? Vendégszemmel a sziráki szállóról A nyolcvanas évtized kö" zepére újította fel a Ma- gyár Szén hidrogén-ipari Ku- tató-Feljesztő Intézet a szá- ráki Teleki!—Dégenfeld barokk műemléki kastélyt Szirákon. Azióta Hotel Kastély néven szállodaként üzemel. Különböző országos, és nemzetközi tudományos, szakmai konferenciákat, sportversenyekét és -találkozókat rendeznek itt, a hagyományos tevékenységi tormákon túlmenően. Járt már a kastélyban a nagy múltú Teleki család egyik Amerikába szakadt tagja, a második világháború elején. öngyilkosságba menekült magyar miniszterek nők, gróf Teleki Pál unokája, Paul Teleki is. A virginiai pénzember nyitott szemmel járt, s elismeréssel irta a vendégkönyvbe: „A másodszori kellemes itt-tartózkodást a kiállítás még növelte.” A beírások között nézelődve további érdekes bejegyzésekre bukkantunk. Folyosói részlet. (Rigó Tibor felv.) „Szinte sajnálom, hogy már férjhez mentem. Olyan izgalmas volt hallgatni is, hogy ebben a kastélyban micsoda korabeli esküvőket szoktak rendezni” — írja egy hölgy, nem kevés nosztalgiával. Remélhetőleg, élete párja elmélázó tekintete mellett, nehogy az megsértődjön, és felajánlja a hölgy szabadságát, hogy új választással betölthesse vágyait. Attila és Ildikó egyszerűbb lélek. Nem cifrázzák beírásukat, hiszen érzelmeik. gondolataik is olyany- nyira letisztultak. Nevük előtt ennyi az írás: „Nagyon buli!” Persze a jámbor olvasó csak azt nem tudja, mi: a szálló, a szoba, az ágy, a környék, a bokrok alja, a füves pázsit, vagy mindegyik egyszerre? Mert a Hotel Kastély tényleg „nagyon buli”. Háromcsillagos, öt apartmanja, kettő kétágyas, fürdőszobás szobája, a szárny- épületben hét kétágyas, fürdőszobás szobája van. A helyiségekben színes televízió, rádió, telefon, mini bár. Az egykori magtárból átalakított fogadóban 2—3 ágyas szobák 26 személy számára nyújtanak szálláslehetőséget. Az építtetők — Királyfalvi Roth Tamás és felesége, Wattay Borbála — aligha gondolták, hogy 1748- bani elkészült házuk országvilág előtt nyitott lesz majdan. Nem követték a kora^ beli építészeti divatot, a francia díszudvaros kastély- mintát, hanem a korábbi hazai hagyományok folytatói, így az épület a négy sarokbástyás reneszánsz várkastély utódjának tekinthető. „Nagyon szeretnék itt lakni, mint a kastély új úrnője” — sóhajt fel egy honfitársnőnk. - Hasztalan, a kastély már foglalt. A szállóban kis és nagy tanácskozótermek, könyvtár, szauna, szolárium, étterem, csárda, borozó, drinkbár. Körben őspark, műanyag borítású teniszpályával. Van lóistálló, akadály- és tereppálya, fedett, a nemzetközi előírásoknak megfelelő légfegyveres lőtér, kitűnő vadászterep. „Gyönyörű, jó lenne,, ha az enyém lenne” — tájékoztat bennünket ismét egyik honfi'társnőnk. Ugyan miért kívánós a hölgy? Csak nem azért, mert... Ej, a nők különben is kívánó- sak, ilyen a természetük. Nono, nem' kell félteni a férfiakat sem. B. Tibor és B. Viktor is megkívánta a „csodát”, bár igaz, vágyakozásuk racionálisabb. Íme: „Szuper ez a kastély. Ha sok pénzünk lesz, a miénk lesz!” Hát ez az ! Egy szoba ára — kétszemélyes, fürdőszobás —, 2100, az apartman — kedvezménnyel — 2800, a turistaszálló szobája — reggelivel, közös zuhanyzóval, — 700 forint éjszakánként. Miközben a Központi Statisztikai Hivatal megyei igazgatójának közelmúltban megjelent cikkében olvasom: 1987-ben a lakosság ötödé élt a társadalmi minimum szintje alatt, kilenc százaléknak a létminimumnál kevesebb voit a jövedelme. Az említett évben az előhbi minimum 3410 forintra rúgott fejenként, az utóbbi 2810-re. „Nagyobb buli!” (ok) A díszterem falán Ovidius Metamorphosisának egy egy epizódja látható. KATONASORS? Ordódi János két élete Többféle indítékom is van arra, hogy ezt a megindító történetet közreadjam. Mind között a legnyomatékosabb a he- mingwayi értelemben vett emberpár- tiság, s ez a tény: van egy fiam, aki remélem eléggé eleven és rakoncátlan ahhoz, hogy ne ismétlődhessen meg vele az, ami János életét beárnyékolja. Még ma is alig hiszem el: itt van előttem egy 21 éves dejtári fiatalember, Ordódi János utóbbi néhány évének „elbeszélése”, amely jegyzetpapírok, orvosi értesítések szövegéből magnószalagra rögzített, elharapott félmondatokból, ijedt hangú megjegyzésekből áll össze. A vallomásszerű, kurta szavak rosszat sejtetnek. Hasonlóan érezhetett a riportalany is, amikor 1987. augusztusát, a bevonulását megelőzően a sorozóbizottság gyors mustráját állta, s ez a furcsa, megmagyarázhatatlannak tűnő érzelem kezdett eluralkodni rajta a seregben... Az anyját ismertem meg először, aki a fia melletti óvó kardoskodása parancsának engedelmeskedve kereste fel szerkesztőségünket. Zaklatottan beszélt a Jánost ért, vélt igazságtalanságról1: — Szobafestőként tevékenykedett a NÁÉV-nál, amíg meg nem járt a katonaságnál. Szerződést kötött velük öt évre, ami most telik le, de azt közölték, nem kaphatja meg az ifjúsági takarékbetétet — kesereg az asszony. — Pedig nagy szükségünk lenne a pénzre, mert a gyerek idegeivel valami baj történt az alakulatnál, nem tud dolgozni. Az uramnak rokkantnyugdíjasként ötezret kézbesít a postás. Gábor, a kisebb fiam háromezret hoz haza. Nekem most nincs munkám, mert leépítés volt a vendéglátónál. Nyugtatgatom. A biztatásra zavartan, majd kifejezéstelenül néz, minit aki váratlanul feladta a csatát. Panasza nyomába eredek, s rossz szájízzel viszem a hírt Dejtárra. A szerződése a nyáron teline le, ám a papírforma szerint csakugyan nem veheti fed az összeget. A vállalat keresőképtelensége miatt megindította a leszázaléko- lásit, s 1988 szeptemberében megszűnt a munkaviszonya. o A faluban a fiúról érdeklődöm, akt — mióta leszerelt — olykor furcsákat kérdez, s néha ,„nem nyomon beszél”, időnként pedig feltűnően csendes. — Nem ilyennek ismertük, ki tudja mi lett vele, — mondja tűnődve Szabó Andrásné és Teplánszki Fe- rencné. — Régebben sportolt, rendszeresen betért a klubba is a vele egyívásúak- kal. Fábián János, a pedagógus azon fáradozik, hogy „megtaláljam” a hajdani Ordódi Jánost, aki — mintha az iskolásévek biztonsága után vágyódna — gyakran keresi a javakorabeli férfi társaságát — Nem tartozott a minta- gyerekek közé. Inkább magatartás-problémák jelentkeztek nála, de nevelhető emberke volt. Az értelmi képességei közepesek. A ragaszkodása? Nos, hát, a többiekéhez hasonló. Segíteni jött? — kérdezi a tanár úr búcsúzóul, s biztatásában „Bátorság kis1 lány...” elismeréssel vegyes kétkedés bujkál. o Ordódiék bizalommal fogadnak. Az anya fia helyett is „nyilatkozik”. Ügy látom, amióta Jánost három hónapi katonáskodás után idegi panaszokkal leszerelteték, erőteljes védekezésre „rendezkedett” be. — Harckocsit vezettem volna, de végül semmi nem lett ebből, mert mindjárt az elején jöttek a rosszullé- tek — kezdi akadozva a fiatalember. — Aztán mind gyakrabban jelentkeztek, gyakorlatozás, evés közben. Egyszer, azt válaszoltam, szimulálok, rpert kérdőre vontak. Féltem tőlük... — Az eskü után is rosszul lett, fájt a feje, hányingere volt — vág közbe anyja, mire ő engedelmesen elhallgat. — Mikor látogattuk, legtöbbször a gyengélkedőn, vagy kórházban találtuk. Feküdt a Honvédkórház- ban, az Országos Ideg- és Elmegyógyászati Intézetben, s jelenleg az újabb felülvizsgálat eredményét várják. Az eset: — bekerül egy átlagosnál gyengébb ideg- rendszerű, sérülékenyebb személyiségű fiatalember a seregbe, s a zártság, a „terhelés”, a kintiek körében is ismert „froclizás” idegrendszeri panaszokat okoz — nem tipikus, de nem is megy ritkaságszámba, — állítják az ideggyógyászok: dr. Antal Ilona, a balassagyarmati városi kórház ideggyógyászatának főorvosa és dr. Kocsis Edit, a salgótarjáni ideggondozó intézet vezető főorvosa. — A későbbiek folyamán, esetleg más körülmények is kiválthattak volna ilyen, vagy hasonló tüneteket. o Ha nem egyedi a történet, miért kell effajta próbát kiállni a fiatal srácoknak? Megvárni, míg markánsabbá válnak a figyelmeztető jelek: a szokatlan reagálás, az öngyilkossági kísérlet. Nincs más szűrő? — Lehet, hogy elhallgatta a betegségét a sorozó orvosok előtt. Ebben látja a bajok forrását Herczeg Béla, a megyei területvédie]- mi és hadkiegészítési parancsnokság alosztályvezetője. Munkatársainak — leszerelése óta, a rövid keresőképes időszakokban —1 egyszer az érthetetlen agresszivitása, máskor pedig csendessége, megtörtsége tűnt fel. S bár előfordulhat, hogy a katonaság előtti élete már magában hordozta a jelen gondjait, mégsem zárhatjuk le ilyen „nagyvonalakban” e szomorú históriát. Ez a fiú fél a világtól. S bár tapogatózva építgeti a maga biztonságát, ki tudja: megtalálja- e még ? Mihalik Júlia Pihen a Hegedüs-tánccaoport Jó néhány évvel ezelőtt Hegedűs Károly tanár úr „berobbant” a nógrádköves- di művelődési ház parányi irodájába és határozottan kijelentette, tánccsoportot akar indítani. Szaniszló Katalin, az intézmény igazgatója higgadtan közölte, hogy sajnos, tiszteletdíjra nincs pénze. Hegedűs Károly t nem érdekelte a tiszteletdij, a tánc iránti szeretete erősebb volt mindennél. — A nővérem, Hajnalka csalt el táncolni a csopoit,- ba — mondja Tóth Balázs nyolcadikos diák. — Ennek már több mint négy éve. Az első időben félszegen botladoztam, azt hittem, soha nem tanulom meg a lépéseket. Emlékszem, egy somogyi ugrós kanásztánccal kezdtem. Hetente két alkalommal próbáltunk, fellépések előtt naponta gyakoroltunk. Szabad időnk jó részét tánccal töltöttük, pedig nagyon szerettünk focizni is. Nem volt könnyű feladat a ruhák beszerzése sem. Huszonnégy lány és tizenkét fiú ruháit kellett megvásároló'. Ezt úgy oldották meg, hogy a művelődési ház költségvetéséből megvették az anyagot, a szülők pedig megvarrták. Hegedűs Károly mellett sokat segített az együttes működésében Szaniszló Katalin, a művelődési ház vezetője. Az ifjú táncosnemzedék a kemény gyakorlásokat jól tűrte, az izomlázat örömmel vállalta. A komoly szakmai munka gyümölcse nem sokáig váratott magára. — Azokon a művésze*í találkozókon, ahol felléptünk, mindig hatalmas tapsot kaptunk — folytatja Tóth Balázs. — Szép sorban szaporodtak az oklevelek. Jól együtt volt a csapat, én is sokat fejlődtem. Megtanultam a verbunkost, a párost, a karikázót és a „kalapos” táncot. Felejthetetlen marad számomra a rárósi és a nyírjesi tánctábor. 1980- ban még picik voltunk, a gyakorlások közben nagyokat játszottunk. A következő évben Balassagyarmaton, a nyírjesi táborban hat napig „állt a bál”. Ott minden vetélkedőt mi nyertünk. Meg is dicsért bennünket Mlinár Pali bácsi. Aztán, ahogy teltek az évek, a tánccsoportból többen továbbtanultak, elhagyták Nógrádkövesdet. Hegedűs tanár úr sem volt már. Alábbhagyott a kezdeti lendület, s mint oly’ sok közösséget az utóbbi időben, őket is megcsapta a széthullás szele. Néhányan még alkalomszerűen egy-egy rendezvényre összeállnak, táncolnak, felidézik a régi hangulatot. Ügy mondják errefelé, hogy pihentetik a dolgot, —, nem végleg akasztották szögre a csizmát. — Ha lehetőségem van, táncolok — fűzi tovább a mondatokat Tóth Balázs. — Elmegyek Balassagyarmatra a táncházba is. Ott mindig nézegetem a szép csizmákat. Régtől akarok venni egy igazit, de kevés rá a pénzem, alkudni meg nem lehet. Kinőttem a régi ingemet, anyu most varr egy másikat! Nagyon szeretek táncolni. Tóth Balázs az ajtóból visszafordul, és csendesen mondja, még azt tessék leírni, a tánc segített, hogy felnőtt legyek, benőtt a fejem lágya. Igaz ugyan, a könyvtárban már hat olvasójegyet hagytam el az idén, nem is ad újat Kati néni. Az ifjú táncos ősztől a balassagyarmati Balassi Bálint Gimnázium tanulója lesz. Ott pedig működik egy tánccsoport. A dám Tamás
