Nógrád, 1988. december (44. évfolyam, 286-311. szám)
1988-12-24 / 306. szám
A Szovjet Irodalom decemberi számából Farkas András festőművész Nógrád megye nagy rajzolója. Noha a természetben a vonal nem létezik, az őskor óta van vonalas rajz, sziklákról, barlangok faláról ad hírt magáról az idők távolából a rajzoló ember. S mert hajdani ősünk is a látott és a megélt valóságból merített, mégha hiedelmeiről adott is hírt, tudjuk, hogyan élt, mit gondolt, milyen világ fogta körül, miként látta a napot, hogyan űzte a vadat, milyen fegyverek, ha úgy tetszik, miféle technológiák birtokában volt. Ha nem lett volna benne — mai kifejezéssel élve — szakmai becsület, kevesebbet tudnánk elődeink életéről, s mert kevesebb lenne a múlt, kevesebb lenne a jelen is. Farkas András egy szál rajzait nézegetem. Farkas András rajzai címmel nemrég látott napvilágot az az album, amelyet a balassagyarmati honismereti kör adott ki a Rebmann Rókusné által adományozott Horváth Endre kiadványi alapból, amely a művész 38 tollrajzát, illusztrációit, lavírozott tus- és diópác lapjait tartalmazza. A balassagyarmati album anyagát Kovalcsik András válogatta, aki az Figyelemre méltó vállalkozás található a Szovjet Irodalom decemberi számában. Egy szovjet kritikai folyóirat, a Li- tyeraturnoje Obozrenyije arculatával kívánja megismertetni az olvasókat. Ennek megfelelően a kritikai folyóirat utóbbi években megjelent legjobb cikkeiből válogat. Néhány különösen érdekes cikk: Kerekasztal- beszélgetés írók, újságírók, közgazdászok, demográfusok részvételével az irodalomnak a társadalomtudományokra gyakorolt hatásáról. Egy tanulmány a mai szovjet prózairodalom törekvéseiről számol be a szocialista országok kritikusainak szemszögéből. Ugyancsak tanulmány olvasható az idei állami díjas — rövidesen magyarul is olvasható — Du- gyincev Fehérruhások című regényéről. Interjúk, önvallomások sora írói ars poeticákkal ismertet meg. A nyilatkozók között Fazil Isz- kander, Bulat Okudzsava, Graham Greene, Andrej Platonov neve található. Trifonov legutóbbi, Eltűnés című regényének ismertetése mellett hirt kapunk egy érdekes Tyendrjakov-regényről is. Az író abból a fikcióból indul ki, mi lenne, ha számítógépen újra lehetne alkotni a történelmet. vész. Ezek a tájportrék jelentik grafikai munkásságának másik vonulatát. Ezekből döbbenhetünk rá egy-egy pillanatra, mi lehet a virágzó cseresznyefák, a folydogáló Ipoly, a szarkafészek üzenete. Innen tudjuk, hogy például a gótika a természetben is jelen van. Amíg van természet. Amíg van ember, aki felelősséget érez érte. Végül, de nem utolsósorban a harmadik vonulatról kell szólni, a világ- irodalomról, illetve az irodalom ihletésében született illusztrációkról. A művész számára úgyszólván az egész világirodalom téma, miként az egész művészet- történet is. Például Cézanne, vagy Gauguin és Van Gogh. Aztán Cervantes, Gorkij, Villon, Madách, Babits, hogy csak az albumban látott illusztrációk alapján említsünk néhányat. A tollrajzokat szemlélve időnként az az érzése az embernek, hogy nem is a művész rajzolja őket. Talán észre sem veszi, amikor megindul a kezében a toll, olyan magától értetődően fut a papíron. Ilyenkor már nem lehet nem rajzolni. És Farkas András rajzol, mert eljött a papírra álmodás ideje. Ezekkel az érzésekkel forgatom én is ezt az albumot, s közben arra gondolok, talán még megállítható vagy legalábbis csökkenthető a lélek kiüresedésének veszedelmes folyamata, az énhiányos emberek elszaporodása körülöttünk. Amíg van, aki emlékezik a fogalmakra: részvét, szeretet, szerelem, emberi méltóság. gá vált folyókanyarulat, mintha megállt volna az idő fölöttük. Amíg erejük engedi, szomszédolnak, amúgy is többnyire csak egymásra számíthatnak, fokhagymát tisztogatnak, ellátják a jószágot, amíg erejük engedi. Idegen tőlük a panaszkodás, gyengeségüket, esettségüket, egzisztenciális megalázottságukat, szegénységüket inkább szégyenük, semmint fölhánytorgatják. Még vérűben van az élet nagy törvénye, emberé a munka. Addig élnek, amíg van mit tenniük, függetlenül a „külső” világ figyelmétől. Tele vagyunk „holtágakkal”, kevés figyelem jut rájuk, a pénzhajszába kényszerült mindennapok során oly gyakran elkerüli őket tekintetünk. Elkerüli a tájakat is, amelyek mára már pusztuló, s főként rejtett szépségeit „jegyzi föl”, lapjaira a műdalra emlékezve tűnik föl. „Édesanyám, be szépen felneveltél” — írta egyik tolira jza sarkába a művész. A parasztmadonna öléből magyar huszárrá lett ifjú üli meg csillagos lovát, midőn elmasíroz az időbe, hogy neve — ha megkopottan is — fönnmaradjon valamelyik első világháborús emlékművön. Az idő sodra után még sebesebbé vált, maga után hagyva például azokat a falusi öregeket, akik mára többnyire szívszorító magányban élik az életet, végzik a megszokott és fenntartó munkát, miközben körülöttük alapvetően megváltozott a világ, az anyagi gyarapodás következtében maga a falu is. Ezek a nemzedékek azonban többnyire kimaradtak ebből, őket manapság kisnyugdíjasokként emlegetik. Kicsit olyanná lettek ők, mint valami nagy folyamszabályozás után a holtágelőszóban megjegyzi: „Farkas András művészetének lényege: azonosulás a palóc tájjal, az emberrel. Szándékosan és makacsul ragaszkodik ahhoz, hogy a népművészettől eltanult és a művészettörténet igazi értékeit mindig jellemző tiszta hang és szerkezet legyen munkásságának „zsinórmértéke”. Ez a paraszti miliő számára adott volt, 1920-bc.n Abaújszinán született, földművescsalád hetedik gyermekeként. Kassán érettségizett, a Képzőművészeti Főiskolát 1944-ben fejezte be. Katonáskodás, sebesülés után előbb Nagykállón, később Balassagyarmaton tanított, ahol azóta is él. Az albumban közölt rajzok egyik tematikai vonulata tehát valójában paraszttörténelem. Nem az eseménytörténet jelenik meg a lapokon, hanem inkább a következmény. Utalás is inkább csak a népDelelés (lavírozott tus) lócok szerelme (lavírozott tus) jényeket keretbe gyűjtő ablaka előtt ülve és időnként tisztán jókedvből szőve. „Ezt a hármat itt a falon... ezeket sem megrendelésre... amikor jókedvem volt hozzá...” A soha sem kopó színek, a zöldek például a borzagtól, a vidám sárgák a dáliától, a mindenféle barnák a zölddió burkától... Ha kinézek az alsótoldi Antal-porta udvari ablakán, egy szép formájú öreg gyümölcsfa ágait látom és mögötte a szomszéd ház kőből rakott és éppen ezért művészien rusztikus ablaktalan hátoldalát és a tarka-öreg cserépfedélt. Ez a kép öröknek tűnik. Ezt így akár meg is lehetne festeni vagy szőni azon a századelős szátván-szö- vőszéken, ami idebent a műhelynek, társalgónak, hálónak egyként jól szolgáló galériás szoba ablakából látható. A szátva éppen láncfonalainak irányában áll az ablakkal merőlegesen, tehát, amikor Szöl- lősi Mária fel-felnéz — ezt a képet látja. Régebben egy kis színes diakocka volt ragasztva a szátvára mégpedig úgy, hogy a szemből jövő fény mindig átvilágítsa. Antal Gergő kisko- ri, pufók-vidám képe vidította bármely pillanatban az anyai szemet a szátva lassúcska zakatolása közben. Beszélő tárgyak Az ember nem hiába sző... oda át kell tolni. Szőllősi Mária egyetlen nagyméretű falikárpitját, azt, ami cserháti dombokat és egyetlen nagy kiterjesztett szárnyú madarat ábrázol (a pásztói pártbizottságon látható) mégis ezen szőtte... „A szátva bírna akármeny- nyit...” Akármilyen nagy szőnyeget megszőne rajta ez az egészen kicsi asszony. kint ugyanúgy tartja végső méreteit, s vele szomszédságban a százesztendős rakott kőfal, cseréptető. Az öröknek tűnő pontokon tehát nincs változás, holott, ha a világ igazságosan lenne berendezve, a gondokkal együtt kellene erősödnie mindennek, ami a súlyokat tartja, cipeli vagy elviseli. A szátva Szécsényben készült valamikor a század elején, kicsi, törékeny alkotmány, a legkisebb talán, ami ebből a fajtából létezik. Befért akármelyik kamrába, ahol a nagylány is meghúzódott egy rég volt világban. Annyi tudható róla, hogy Józsa Istvánná Böske néni Szécsényben ezen szőtte lánykorában a kelengyéjét és éppen hogy e célból készítette neki valamelyik ügyes kezű gazdaember rokona, talán a nagybátyja. Hetven centiméter „széles” anyagot lehet rajta szőni, de a vetélő, keresztszálat továbbító, az, amit kézzel-madzaggal rángatnak ide-oda, erről hiányzik. Ezen a vetélőt, vagy az azt helyettesítő gyapjúgombolyagot, a „babát” innenlehet tréfásan együtt is mondani, amiként a főiskolán tanító Pogány Frici bácsi mindig mondta is, de úgy is helytáll önmagáért a mondás). Ezek a szőnyegek, falikárpitok nem tagadják sem az anyagukat (gyapjú, nemes anyag), sem „a természet adományaival” a legrégebbi módokat alkalmazva elnyert örök színüket, sem a közvetlen palóc környezetet, amelyet persze kötelező nagy áttételekkel örökít meg a művész. A kor bennük van, mert korszerűek, a hely szinte világít belőlük, a művész önmagához hűen csendes és így együtt adja elő mindezt. De egy harsogó, művi korban? Ilyen kis szát- ván, ilyen tiszta de elfeledett háttérrel, ilyen halk- szavúan, ennyire távol a nagyszőnyeg-utaktól, a szmirnát, perzsát ismerő világtól? „Mindkettőnknek régi vágya, hogy a fiata- labbja között egyszer egy jó műhelyt csináljunk...” Ahol rangja lenne a rajznak (Szőllősi legkedvesebb elfoglaltságai között éppen ez áll első helyen, ha a hivatás kerül szóba), ahol rangja lenne újra a jó anyagoknak, a tisztességgel végzett alkotó munkának éppen azok körében, akik éppen ebből kapnak a legkevesebbet! Egy műhely az öröklétnek. Az örök igazságoknak, emberségnek, hivatásnak, anyag- és mindenféle igazságnak. „A szátva elbírna akármeny- nyit...” Az ember még többet. Az embernél semmi sincs, ami többet kibír, ha ha hisz, hihet önmagában. A cépok a szátván az a két vékony lécecske, ami egyben a lelke is mindennek. A cépok emeli ugyanis a láncfonalat fel és le a szátva végében. „Olyan vékony a lábad, mint a cépok...” mondogatták kislánykorában Máriának is. Az öreg-szép szátva főként cseresznyefából készült és olyan fényes patinája van, amiért egy régiségkereskedő Londonban külön is fizetne. Ezt a fényt ugyanis milliárd kéztapintás, ujjszorí- tás, milliárd-erös akarat és hit tette rá a szátva mozgatható részeire. S aztán a másik legfontosabb a borda, a„nyist" (nyüst), ahogy a palóc mondja mindenfelé, vagyishát mondta, amíg mondta, amíg volt miért, kinek, míg voltak zakatoló szátvák a homályos kamrákban és cé- pokvékonyka lányok... Itt Toldon messze esünk a szmirnák (nyírott keleti szőnyegek) és a perzsák világától. A dombok görbületei talán az errefelé mindig nagyobb súlyú gondoktól keletkeztek. Ezek aztán rajta vannan mindenen, ami az újkori kis kézművesműhelyekből kikerül; rajta vannak a görbületek Szőllősi valamennyi rajzán, szőnyegén, amelyek első látásra a parasztpokróc egyszerűségével tűnnek fel. A toldi ház szobájának falán mindössze három szövött szőnyeg. A jellegzetes rajzolattal, mintázattal, a szívesen idézett hitvallás tárgyi tanúi, egy nagyon csendes művész mindenféle hamis hangot-formát kerülő ars poeticája: a kor, a hely és a művész egysége (amit „Az anyag, a szerkezet, a funkció és a forma egysége.” Szőllősi Mária Pásztón született, édesapja ott volt papírkereskedő, rajzolni főként a Dési Huber körben kezdett már egészen tudatosan Tamás Ervin festőművész korrigálása mellett. Majd’ húsz éve diplomázott az iparművészeti főiskolán. Szécsényben a háziipari szövetkezetben kezdett dolgozni, aztán volt Romhány, s jó régen Alsótold, egy ősi, Antal famíliabeli telken az önállóság embert megőrző, de ugyanakkor embert ropogtató talaján állva. Egy azóta is épülő ház időnként derűs Gergő felnőtt, Antal András keramikusművész apja mellett inaskodik, bátyja ugyancsak a felnőttkor küszöbén szakmát-hivatást tanul. A nagyobb gyerekek mellé felnőttek a gondok, minden megnőtt körös-körül. A szátva méretei nem változnak. A szövőszék mögött ülő Szőllősi Mária textiles iparművész sem lesz már nagyobb, erősebb. Az öregedő körtefa odaEgy keleti, szőnyeg feliratában a selyemhernyóról van szó, hogy örökké fon, sző és a gubó közepén magát feláldozza. Az ember sem hiába sző. T. Pataki László MŰVÉSZÉT a / Farkas András rajzai Ha eljön az álmodás ideje
