Nógrád, 1988. december (44. évfolyam, 286-311. szám)
1988-12-24 / 306. szám
Varjú Péter, a tanyai tanító már ősz óta töprengett azon, hogy karácsonykor milyen ajándékkal lepje meg a húgát. Ezek Budapesten laktak. Egyre több szívességet tettek neki, s ő az ajándékkal ki akarta fejezni, mennyire szereti őket, milyen nagyra tartja rokoni kedvességüket. Két évvel ezelőtt vitt nekik egy söröskészletet — kancsótt és poharakat —, tavaly meg egy kínaezüst cigarettatárcát, melynek födelén egy ló ágaskodott. Mit vásároljon az idén? Nehéz volt ezt eldönteni. Voltaképpen kevés dologgal lehet meglepni az embereket. Arra gondolt, hogy majd vesz még egy söröskészletet vagy még egy cigarettatárcát, végre kettő is elfér a háznál, de erről a tervről letett. Az ünnepek előtt pár nappal fölutazott Budapestre. Sorra járta az üzleteket, keresett valami megfelelő ajándékot, de nem talált. A kereskedők telebeszélték a fejét, ide-oda rán- cigálták, körülhízelegték és lemosolyogták, ő azonban csak állt a sok holmi között, sovány, mint a pisz- kafa, garádicsosan nyírt, fölfelé fésült hajával, tűnődött, nem tudott választani, bocsánatot kért, és egy másik üzletbe nyitott. Így csetlett-botlott határozatlanul. A karácsony előtti napon délután, amint a Rákóczi úton kóválygott, a kirakatokat bámulva, egy izmos, tagbaszakadt „behúzó”, aki télikabátban leste künn až utcán a vevőket, észrevette ezt a cingár, tétova vidéki emberkét, s szelíd erőszakkal betuszkolta a boltba. Ott egy gipszarfgyalt mutattak neki. — Gyönyörű! — kiáltott a tanító, az önkéntelen elragadtatás hangján. Aztán föltette csíptető- jét, és úgy nézegette a gipszangyalt. A gipszangyal nagy volt, akkora, mint egy tízéves leányka, kezeit imára kulcsolta, szemét az égre fordította és mosolygott, oly édesen mosolygott, mintha nem is gipszből, hanem süvegcukorból faragták volna ki. A tanító a szűk homlokát ráncolgatva visszamo- solygott rá. A kereskedő és a segédek is mosolyogtak, hogy a gipszangyal, mely már régóta a nyakukon porosodott. s a tanító ily szerencsésen egymásra talál. Huszonöt pengőre tartották. — Nem lesz drága? — kérdezte. A kereskedő és a segédek viharosan tiltakoztak. Máris csomagolták, hogy hazaküldjék. A tanító sietve fizetett — szeretett hamarosan túlesni a kellemetlen dolgokon —, de minthogy nem bízott a pesti emberekben, inkább maga vitte haza. Kebléhez ölelte a gipszangyalt, és úgy botladozott vele a népes utcákon, közben pedig állandóan reszketett, hátha ösz- szetörik a szobor. De nem történt semmi baja. Szállójában kicsomagolta, letette a padlóra, és hosszan bámulta a homályos villanyfényben. A gipszangyal most is mosolygott, szirupédesen és émelyítően, de( a mosolyával együtt valami nagy- nagy szomorúságot is árasztott, mint az ízléstelen gyári holmik, melyek a művészekét akarják utánozni. A tanító elgzomorodott. Félt, hogy túlfizette és becsapták. Félt, hogy sógorának meg a húgának nem fog tetszeni. Félt, hogy nem tudják majd hova tenni. hiszen lakásuk telistele van csecsebecsékkel, tavaly egy szobrot is vettek, igaz, hogy az csak egy öreg szakácsnőt ábrázol, és sokkal kisebb, mint ez. Egyelőre a gipszangyalt letakarta az ágyterítőve!, hogy ne is lássa. Ez volt az ő rendszere. Nem szeretett arra gondolni, ami kellemetlen. Magára se igen gondolt, csak fölkelt és lefeküdt, dolgozott és pihent, élt. Nyáron valami mérges bibir- csók nőtt az álián. Akkor hetekig nem nézett a tükörbe, mindaddig míg a bibircsók le nem száradt, s szentül meg volt győződve, hogy a bibircsók azért múlt el, mert figyelemre sem méltatta, A gipszangyal azonban nyugtalanította. Hol levette róla az ágyterítőt, hol megint ráborítottad Egyszer tetszett neki, másszor nem tetszett. Még éjszaka álmából is fölkelt, hogy megtekintse. Akkor megint nem tetszett neki. Reggel azonban kisütött a nap. Akkor megint tetszett neki. „Ha nem mosolyogna — mondogatta magában —, akkor nem érne ennyit. De mosolyog. Olyan édesen mosolyog.” Ebben aztán meg is nyugodott. Karácsony estéjén maga vitte rokonaihoz, titokban, anélkül, hogy látták volna előzőleg, a karácsonyfa alá állította. Amint sógora meg a húga megpillantotta az ajándékot, kissé elmosolyodott, de kissé meg is döbbent. — Milyen kedves vagy — mondogatták. — Köszönjük, nagyon köszönjük. De miért vered magad ilyen költségbe. — Tetszik? — kérdezte a tanító. — Nagyon szép — biz- tatgatták de nem néztek a gipszangyalra, mely a maga gyári ízléstelenségével mintha elsötétítette volna a karácsonyi gyertyák vidám lobogását. — Az a szép rajta — szólt a tanító zavartan —, hogy olyan édesen mosolyog. Gyászos hangulatban vacsorázott. A villanyok szikráztak körötte, a fánk párája összeölelkezett a fenyőfa s a csepegő viaszgyertyák szagával, a poharakban topázszínű és rubinvörös borok csöpögtek, de ő csak hallgatott, gondolkozott és ivott, egyre többet ivott. Nézegette a sógora nyakkendőjét, s az jutott eszébe, hogy ő sohase tudna ilyet kiválasztani. Amit magára vesz, az nem áll jó neki. Bútoraik is milyen furcsák és mégis finomak, fogalma sincsen, hogy miért. Éjfél felé, mikor asztalt bontottak, és átmentek a másik szobába, oda, ahol a karácsonyfa alatt a gipszangyal állt, a bortól egyszerre megoldódott a nyel ■ ve. — Nézd, sógor — mondotta kötekedve. — Én szeretem az egyenes embereket. Miért nem vagy hozzám őszinte. Érzem, hogy te lenézel engem. Igenis megvetsz engem, te is, a húgom is. Sógora tiltakozni próbált, de ő nem engedte. — Hallgass! — folytatta emeltebb hangon. — Vacsoráztunk. Jól van. A vacsora pompás volt. Megöleltél, amikor idejöttem, szívesek vagytok mind a ketten, tenyereteken hordoztok. A vacsoránál sört ittunk. Hol a söröskészletem? Lásd, már nem is emlékszel rá. Két évvel ezelőtt hoztam nektek egy söröskészletet, poharakat, meg egy kancsot, aranybetűkkel volt ráírva: Emlék. Hova tettétek? Az üvegszekrényben se látom. Kidobtátok a szemétre. Megkínáltál cigarettával is. A cigarettatárcámat, azt a szép cigarettatárcát se hordod. Szégyelled. Valid be, hogy szégyelled. — Részeg vagy — mondta a sógor. — Nem vagyok részeg — kiabálta a tanító. — Én már napok óta nem tudok aludni, mert érzem, hogy ti gyűlöltök engem, igenis, gyűlöltök engem, csak azt nem tudom, hogy miért. Miért vétettem én nektek? Miért nem jók az én ajándékaim? Ezen is mosolyogtatok. Ne tagadd, mosolyogtatok rajta. Legjobban szeretném ösz- szetörni az öklömmel ezt az angyalt, ezt a szegény, szép fehér angyalkát, mely azt mondja nektek, hogy szeretlek benneteket... Föl is kelt és karjait fölemelte, a karácsonyfa felé tántorgott, hogy összezúzza a gipszangyalt. Csak a húga tartóztatta föl. — Részeg vagy — ismételgette a sógora. — Részeg. — Nem vagyok részeg — rikácsolta a tanító és sírva fakadt. — Csak fáj, nagyon fáj, itt — és a szívére mutatott. — Rátapostatok. Vizet, feketét itattak vele, lassan ki is józanodott és elcsitult. Akkor egy kocsiba rakták, hazavitték szállójába, ott lefektették. Megígérte nekik, hogy másnap meglátogatja majd őket, de a hajnali vonattal hazautazott, a tanyára. Pár nap múlva levelet kaptak tőle, abban bocsánatot kért, mentegette magát a „karácsonyi botrány” miatt, azt írta, hogy nagyon ideges. Otthon, a szünidő alatt, komoran járkált föl-alá kis szobájában. Abbahagyta a pipázást is. Elővette hegedűjét, próbált valamit játszani, kétségbeesetten tette vissza tokjába. Nem tudott jól hegedülni. Izgalmát mégis legjobban csillapította a bor. Részegen feküdt le, és reggelenként sápadtan, borostás állal ébredt. Januárban valami gazdához volt híva disznótorra. Akkor is sokat ivott. Egyedül ballagott haza a végtelen pusztán Sűrű hó esett. A hóra vékony jégréteg fagyott. Ment-mendegélt a fehér éjszakában, lógatva sovány fejét. Gémsskutakat látott, behavazott boglyákat, kukoricagórékat, pajtákat és istállókat. Közben elfáradt. Leült egy fatörzsre. Akkor egyszerré valami elérzéke- nyülés fogta el és sírni kezdett. Könnye lecsorgott és azonnal megfagyott. De jólesett sírnia. Szürcsölte az édes szomorúságot. Eszébe jutott a söröskészlet, a kancsó, melyre aranybetűvel van ráírva: Emlék, a kínaezüst cigarettatárca az ágaskodó lóval, s a gipszangyal is, mely oly édesen mosolygott. Az is eszébe jutott, hogy valaha a képzőben tanult Mi- chelangelóról, aki haragos és gyönyörű, erős és bajnoki angyalokat faragott, és hogy vannak dalok is, melyek teljesen el tudják mondani, hogy mi fáj a szívünk mélyén. Siratta életét és kicsiségét. Megsiratta a szűk homlokát, garádicsosan nyírt haját, kitérdelt nadrágját, szemét, mely eddig vak volt, és nem látta a titkos szépséget, s megsiratta a gipszangyalt is, az olcsó és ízléstelen gipszangyalt, mely oly szomorú és igénytelen volt, mint ő. Édes zsibbadtság bizsergette tagjait, és lassan elálmosodott. Álmában a gipszangyalt látta, aki fehéren, mint a hó, feléje mosolygott, és egyre közeledett, egyre nőtt, eleinte csak akkora volt, mint egy ember, később azonban akkora lett, mint egy ház és egy hegység. A gipszangyal szelíden karjába- fogta, és ő boldogan hanyatlott oda, engedte, hogy magához szorítsa, fölemelje a fatörzsről, és vigye-vigye, fölfelé. Kosztolányi Dezső: A GIPSZANGYAL Hibó Tamás illusztrációja. JUHÁSZ GYULAt Betlehemes ének Ú, emberek, gondoljatok ma rá, Ki Betlehemben született ez este A jászol almán, kis hajléktalan, Szelíd barmok közt, kedves bambino. Ô, emberek, gondoljatok ma rá: • Hogy anyja az Ür szolgáló leánya És apja ács volt, dolgozó szegény S, az istállóban várt födél reájuk. Ô, emberek, gondoljatok ma rá, A betlehemi kisded jászolára, Amely fölött nagyobb fény tündökölt, Mint minden várak s kastélyok fölött. Ô, emberek, gondoljatok ma rá, Ki rómaihoz, barbárhoz, zsidóhoz A kerek föld mindegyik gyermekéhez Egy üzenettel jött: Szeressetek! Ó, emberek, gondoljatok ma rá! p SIMÁI MIHÁLY ADVENT f Mint angyalszárny- szitái az alkonyaiban a hó a szent hó Karácsony hava — s mellékállásban hóhérruhát foldoz Heródes udvarában Mária József az ács iszik mint a gödény Betlehem tornyos lakótelepén ezer tálentumért ha kap lakást — és nem számítják be a megígért föltámadást lángperzses angyalszárny az alkonyat égeti lelkünk Karácsony Hava — sűrűsödnek a fájások de nem lel albérletet áldott terhével Mária MÁTYÁS FERENC; Betlehemi csillag Bizony, mondanám én is, hogy feljött a betlehemi csillag s megszületett végre a Jóság és levette maszkját a hazugság arca, — ó, mily fennkölt szavakkal hirdetném, hogy a szürkévé unalmasított élet hangját új láz rázza fel és végre megvívhatja harcát, ami élni akar —, a zsoltár hangján énekelném, ha a megpróbáltatás után derűsebb eget húzna fölénk az idő s a józan érzelmek viszonya, tartós öröme diadalmaskodna —, hittel vallanám, hogy hallani már az üdvözítő parancsot, mely letépi a becsukott ajkakról és bezárt szívekről a lakatot, hogy felszabadítsa a föld szánandóit a magány börtönéből — hogy várom már, hogy a hajnal forró ujjai közt melegedni kezdjen a lélek s a tiszta levegőben elém jöjjön az elűzött jóságos angyal, s fülembe súgja: valami elkezdődött a földön, ami fényt hoz a sötét ködbe —, bizony, mondanám, hogy feljött a betlehemi csillag, de eladja egét is az ember s a lábujjhegyén járó csöndben belehalunk a hosszú várakozásba. TARJÁNI IMRE Átbújtat tűfokán Semmit sem ér el az idő azzal, ha múlik. Engem átbújtat tűfokán, folyók mélyébe ágyaz, barkák virágába présel: a szerelem.
