Nógrád, 1988. december (44. évfolyam, 286-311. szám)
1988-12-24 / 306. szám
1 1988. DECEMBER 24., SZOMBAT NÖGRÄD 5 Megkönnyezi a kis herceget, de vázáját a New York-i Corning Múzeum őrzi Kicsi lány —- nagy díjakkal Különösen kezdődött ez az egész történet. Először is mi az, hogy bejön egy asszony a szerkesztőségbe, csak azért, hogy felhívja az újságíró figyelmét tehetséges kolléganőjére? Hát van olyan még, hogy a háta mögött dicsérnek valakit...? Másodszor is, az öblös- üveggyár irodaépületében nem találom a szobáját. Két barna köpenyes férfit állítok meg: — Merre van Szilcz Mariann irodája? — Te, ki az a Szilcz Mariann? — fordul a kérdezett a társához. — Gyártmányfejlesztő, ha igaz. A másodikon keresse! ☆ Megvan. Berobog, mint valami expresszvonat, s 145 centijével szédítő szelet kavar. Haja lófarokban, kopott íarmerszoknya, kinyúlt'pulóver, smink semmi. De mosolyog a tekintete, mosolybg minden mozdulata, az egész csöppnyi lány csupa derű. Muszáj vele összetegeződni. Mágneses tere vonz, megérint. És tudom, egy hullámhosszon mozgunk. — Azt mondták rólad, hogy kicsi lány vagy, kicsi hanggal. De csendben, amúgy fű alatt, sorra hozod haza a díjakat. Egyetértesz a. jellemzéssel? — Ami a termetemet illeti, hiába is tiltakoznék. Gyereknek néznek. Balázs fiam születésekor is megróttak a kórházban: na, erre a kislányra se tudott vigyázni az anyja! Amúgy a szám szemtelenül nagy. — Mihez képest? — A magasságomhoz képest feltétlenül. Szilcz Mariann 32 esztendős, a Salgótarjáni Öblös- üveggyár iparművésze. Amikor végzős főiskolásként szerződött a gyárral, a többiek kinevették: Mész brigádnaplót rajzolni? Pont te, aki dicséretes ötössel végez? A gyárban még kizsákmányolni sem tudnak rendesen! — Igenis, megyek! És történjék bármi, mellőzzenek bárhogy, akkor is véghezvi- szem az akaratom, és juszt is jól fogom érezni magam! — És valóban jól érzed magad a milliók és tonnák világában? — Most sírjak? Sok minden nem tetszik. A 22-es csapdája főleg nem: megcsináljuk, amit a kereskedő kér, de mivel nincs komplett termékcsaládunk, nem tud mit kérni a kereskedő. — S miért nincs? — Mert nem kapunk hosz- szú távú feladatot rá. Mondjuk egy szép edénycsalád kialakítására. Amit tőlünk várnak, az általában azonnal kell, de lehetőleg inkább tegnapra. Zavar az is, hogy ki bírálja el az iparművész tervét. Aki csinálja? Aki gyártja? Aki eladja? Miért nem zsűriztetünk inkább a Design Center pártatlan bizottságával? Lehet, hogy azért nem eléggé időállóak a mi üvegeink, mert nem merjük vállalni saját egyéniségünket? Nézd meg a múzeumokban az ősember agyagedényeit! Díszei készítője lelkét mutatják mind a mai napig. — Nem tartanak néha hóbortosnak? — De. Sokan afféle föld felett lebegő művészlélek- nek hisznek, mert úgy vélem, egy kávéskészlet is lehet játékos. Megértem, hogy nehéz elfogadni a másságot bennem. Engem nem gyári környezet nevelt fel. Saját szüleim is rosszalták, hogy művész akarok lenni, nem pedig rendes ember. Pedig Mariann igazán rendes ember akart lenni: jó feleség, példás családanya. A gyes évei alatt döbbent rá: képtelen szór- dinóra venni szakmai ambíciót. Előbb rongybaba - csinálással foglalkoztatta fantáziáját, majd azon kapta magát: újra üvegezik! — Tudod, olvastam különféle pályázatokról. Rajzot küldtem be, s lehetőséget kaptam a kivitelezésre. Karba vettem a kis Balázst, leültettem a műhely sarkába egy székre, én meg csiszoltam. És bántott a lelkiismeret, biztosan kegyetlen anya vagyok. .. Azt mondja, az iparművész munkája nem egyéni akció. Sikerei azonban személyes indíttatásból születtek. 1982, Vigadó galéria. A frissen végzett iparművész első bemutatkozása. 1987, Balassagyarmat, Szilcz Mariann egyéni kiállítása. — Nagy dolog volt ez nekem. Szülővárosom Balassagyarmat. Édesanyámék talán akikor hitték el először, mégis csak rendes ember lett belőlem. A kiállítás látogatói pedig azt vették észre, 'hogy a ci- comátlan, nem harsogó, nem hivatalkodó üvegekben töténik valami. Megálltak előttük — és gondolkodtak. Én sajnálom a homokot, amit elveszünk anyjától a természettől. De ha már tesszük, legyen értelme! 1987. Terített asztal pályázat, Budapest. Mint mondja, véletlenül került oda. Csapatának Tulipán készlete a II. díjat kapta. 1988, a New-York-i Corning Múzeum diapálvázata. Egyik vázájáról küldött képet, s értesítették: érdekelné őket maga az üveg is. Elküldte, megvették. Kétszáz dollárt kért érte. „Kis hülye, a sokszorosát is megadák volna!” — sajnálták le sokan. — Lehet, hogy tényleg habókos vagyok, mert szégyellem aprópénzre váltani a munka örömét. Képzeld, ahányszor Saint-Exu- péry könyvét a kezembe veszem, A kis herceget mindig megkönnyezem. — A rókára gondolsz? Aki azt mondja: „ha azt akarod, hogy barátod legyen, szelídíts meg engem.”? — Nem. A háromszirmú, semmi kis virágra. Kérdi tőle a kis herceg, hol vannak az emberek. Mire azt mondja a semmi kis virág: „Van belőlük, azt hiszem, hat vagy hét. Évekkel ezelőtt láttam őket. De sosem lehet tudni, hol, merre vannak. Viszi, sodorja őket a szél. Nagy baj nekik, hogy nincs gyökerük.” 1988, formatervezési nívódíjat kap. 1988. világkiállítás Japánban. Ugyancsak diát küld. Ugyancsak véletlenül, gondolván, hogy jön Szilcz Mariann egy japán világ- kiállításhoz?! Üjabb véletlen : mielőtt megjön távolkeletről a levél, hogy kérik a vázát, már nincs meg. Eltörött. Küldött hát másikat, az is tetszett, kiállították. Blokkol reggel, blokkol este. Eközben mintegy véletlenül beesik egy-két világkiállításra, világhírű múzeumba, ahol attól fogva jegyzik a nevét. A díjaknak örül, aztán lecsukja a doboz fedelét — s azzal részéről el van intézve. Már búcsúzunk, ámikor kolléganői szigorúan rá- dörrennek: — Legalább megmutattad a díjaidat, Mariann? — Ja, tényleg — kap a fejéhez a kicsi lány, majd holmijai közül előhorgászik egyet. — Ezt Kecskemétről hoztam, — Kecskemét? Miféle Kecskemét? — Ja, elfelejtettem mondani. A IV. Szilikátipari Formatervezési Triennálén kaptam. — Ez ilyen. Most már legalább látja — legyintenek rá kolléganői. — Más ennyi elismeréssel nem győzi döngetni a mellét, ez meg akkor se képes elmondani, ha direkt kérdik. Talán azért nem, mert ez a kicsi lány olyan ember; ha hátára kapja is, és viszi, sodorja őit a szél, akkor sem feledi, hol ere- deznek gyökerei. Szendi Márta Nadrágszíj és közérzet A z esztendő élményhordalékának egyikével nehezen tud mit kezdeni az ember. Tanácselnököt kerestek — a szó szoros értelmében — a nógrádi községben, s ez korántsem bizonyult egyszerű vállalkozásnak. Tíznél több kiszemeltet „szólítottak meg”, hosszadalmas próbálkozás után lett feje a testületnek. A történetet ki-ki a saját szemszögéből minősítheti. Az egyetértés azonban aligha vitatható: a tanácselnök-kutatás egyfajta bizonyítvány is közéletünkről, helyzetünkről. Élre állni, felelősséget vállalni nem népszerű manapság, kiváltképpen, ha sovány a pénztárca. Erről van szó, a minden korábbinál nagyobb hevülettel sorolt igényeket kevesebb pénzből kell, kellene megvalósítani. Ráadásul felfokozott türelmetlenség mellett, hiszen megpezsdült közéletünk oldotta a legmakacsabb szájzárat is. Ezért nem irigylésre méltó egyetlen közszolgálatot vállaló tanácselnök helyzete sem: a napi munkában szembe kell nézni a halaszthatatlan teendőkkel, a jogos, de pénz híján ki nem elégíthető igényekkel. A képhez pedig hozzátartoznak a valóságtól messze elrugaszkodott, csodát feltételező törekvések is. S mi a valóság? Az egyéni mellett a köz nadrágszíját is szorosabbra kell húzni. A számok mindennél beszédesebbek: Nógrád megye tanácsainak a VII. ötéves terv első három esztendejében 1,4 milliárd forinttal kevesebből kellett gazdálkodni, mint ameny- nyivel eredetileg számoltak. Sok ez vagy kevés? A húszmilliárdos költségvetéshez viszonyítva horribilis összeg, s ezt tovább növelheti a hátralévő évek várható kiesése. Mit tehet ilyenkor a gazda? Újragondol, rangsorol, ésszerűbb megoldásokat keres, hogy a kevesebből több legyen. Így érhető el, hogy ez évben a lakásellátás javítása a VII. ötéves terv alsó határa szerint alakuljon, s pénzügyileg megalapozott legyen a közoktatás- és a közműfejlesztés. Szerencsére akad öröm is, példának ókáért a tervezettnél nagyobb az üteme az ivóvízhálózat továbbépítésének, a megye nyugati része gázellátásának. Az egészségügy gép- és műszer- ellátásának ötéves terve pedig már ez évre teljesült. A KISZ kezdeményezésére még a kevés pénzből is elkülönített tízmillió forintot a megyei tanács a rászoruló fiatalok első lakáshoz jutásának segítésére, s ez a tett egyértelműen jelzi a szándékókat. Közérzetet javító cselekedet ez, miként az is, hogy főleg a gazdaságilag elmaradott térségekben több mint 50 millió forinttal támogatta a megyei tanács az új munkahelyek létesítését. S bár leltárikészítésre nem vállalkozhatunk, ide tartozik a pedagógusok megyei forrásból kezdeményezett külön anyagi juttatása. A szándék és a figyelem kiterjed más rétegekre is. Növelni kívánják az időskorú- ak és a többgyerekes családok szociális támogatását, s a tanács munkatervi javaslatában szerepel a középtávú szociálpolitikai program átértékelése is. Mindez nyilván abban a felismerésben gyökerezik, hogy a nehezebb helyzetben még fokozottabb törődést igényelnek azok, akik az átlagosnál jobban rászorultak. A vállalkozás és az ésszerűség a kulcsszó, fordítója lehet helyzetünknek, táplálója előremenetelünknek. A mai tanácsi vezető márcsak kényszerűségből is számol és kalkulál: mi lenne a jó befektetés, hogyan lehetne azt a kevés pénzt szaporítani, fiaz- tatni. Akár üzlettel is, vagy az úgynevezett külső források feltárásával, koordinálásával. A lakossági érdekek képviseletében, hiszen ezért cselekszik akkor is, amikor nem saját pénzét ruházza be, hanem kereskedőt, más vállalatot agitál a fejlesztésre. Az efféle közszolgálat is ugyanazt a célt szolgálja: minél kevesebb legyen a kielégítetlen igény, s ezáltal javuljon közérzetünk, társadalmi hangulatunk. Várakozás és határtalan igénysorolás helyett azonban ezért tenni is kell. E törekvések támogatása pedig épp úgy megnyilvánulhat ötlettel, mint kétkezi munkával, vagy anyagi áldozattal, önmagunkat szolgálva, hiszen a kevesebből így lehet több. S ha így lesz, akkor talán nem a tizenötödik vagy a huszadik ember vállalja a tanácselnöki poszt roppant felelősséggel járó megbízatását. Az efféle változás pedig aligha csakis egy foglalkozás, hivatás. népszerűségi mutatója. Éppen így bizonyítványa lenne hétköznapjaink, helyzetünk változásának. K. G. Mi célra vagyunk a világon? Tamási Áron meseragyogá- sú Ábelének címadó kérdése az eldologiasodott újvilágban hangzik el, valamikor századunk első felében. A főhős a tanulságosan egyszerű válaszokkal, mint legféltettebb kincseivel tér vissza a végleges otthonául választott Er- délyországba. Az ábeli kérdésfeltevés korszerűségét és hiányát mi sem bizonyítja jobban, mint az életvezetési problémákkal küszködő környezetünk szaporodó kérdőjelrengetege. Az értelmes, emberi minőségben gazdag élet választását mind szélesebb néprétegek helyettesítik olyan pót- cselekvésekkel, káros szenvedélyekkel, mely tünetegyüttest találóan társadalmi beilleszkedési zavaroknak nevez a tudományos nyilvánosság. E célravezető folyamat másik pólusán pedig megjelentek a fogyatékosságainkon élősködők. Terméketlen luxusfogyasztásuk talmi csillogá- sú világával, napjainkra egyre cinikusabb, vérlázítóbb hivalkodásukkal borzolva a fizetések „átszálló jegyével, hónapról hónapra utazók közérzetét. Gondjainkat érzékelve jogos a kérdés: vajon mi lehet az oka, hogy a Hargita fenyőrengetegébe hazatalált „naiv filozófus" erkölcsi alapvetésének emléke oly szomo- rítóan elhalványult napjainkban? A történelmi tapasztalat szerint szerencsésebb korszakokban az elkallódás veszélyhelyzetéből következő kérdésfeltevés nélkül is kapcsolni tudták az egyes életviteleket a társadalmi mozgások fő áramaihoz, Ez a kedvező körülmény a társadalom egészét átható világkép és a mindennapi életben visszaható világnézet összhangjából következett. Ennek igazolására idézzük föl európai múltunkból, hogy a kereszténység egyetemes világ- és túlvilágképe emberi tartást tudott adni az itáliai városállamok kereskedői és a kortárs eidélyi vállalkozók számára egyaránt. Lenyűgöző az a szerves fejlődés is, amely a gazdasági, politikai és kulturális mozgalmasság áttételein keresztül elvezetett 1789-től 1917-ig tartó „leghosszabb évszázad" kapitalista, majd szocialista átalakulásáig. E nagyívű folyamat sikerének a titka - különösen földrészünk nyugati felén -, hogy a társadalmi program és az egyes polgár életcélja közvetlenül erősítették egymást. Csodálatos ritmusa ez a fejlődés nagy művének, olyan lüktetés, mely az emberi szív munkájához hasonlatos. Századunkban ezt a kiegyensúlyozott lüktetést bántó ritmuszavarok váltották föl, a társadalmak sorra kapták infarktusaikat. Elég, ha csupán a keresztény és a polgári világkép széthullására utalok. A válsághangulat következménye a súlyos életvezetési problémák megszaporodása. Történelmi tény, hogy századunkban a marxizmuson kívül nem akadt program, mely vállalkozott volna a társadalmi fejlődés, és a világnézet együtthatásának újraszervezésére. Furcsa ellentmondás, hogy a forradalmak győzelme után létrejött „hatalmi pozíció", nem kedvezett a marxi világkép és a mindennapi gyakorlat nélkülözhetetlen összehangjának. Az első évtizedekben a hatalom eszközjellegének túlsúlya, majd a termelésszervezés sorra jelentkező fogyatékosságai minden energiáját lekötötték a hatalom birtokosainak. Ezért a mindennapi élet fokozatosan kicsúszott a hatalom „befolyási övezetéből". A gazdátlanná, kallódóvá vált életprogramok egyre inkább befelé fordultak, a belterjesség tárgyi cifrázása mellett mind kevesebb jelentőséget tudajdonítva az erkölcsi örtépülésnek, a közösségek, végső soron a társadalom eredményes működésének. Lassan szétporladt az emberi együttműködés legfontosabb „nyersanyaga" a bizalom, megritkult az ábeli kérdésfeltevés programkereső elszántsága, anyagi gyarapodásunk mellett kopárabbak lettek kapcsolataink. Olyan világkép birtokosaiként jutottunk ide, melyben az emberi önmegvalósítások ösz- szessége eredményezi a társadalmi fejlődést. Elkeserítő, de reményre is jogosító helyzetünk. Reményünk valóra- válásáért, mondjuk ki: szocializmusunk újjászületésének záloga és mértéke, hogy a vállalt marxi küldetésből menynyit tudunk a mindennapi életben hitelesíteni. Menynyire lesz képes megújuló társadalmunk biztosítani ahhoz a feltételeket, hogy az ember teremtő energiáit cselekvési szabadságában kamatoztassa, hogy lényegi méltóságát a mérhetetlenül gazdag társadalmi tudásban ismerhesse föl. Képesek leszünk-e arra, hogy a humanitás ne mint elvont értékek lomtára jelenjen meg a hétköznapokban, de az ember tudatos, boldogulást jelentő, társadalmilag hasznos munkavégzésében. Ezen az úton megindulva a reménnyel hirdetett világképünk alkalmassá válhat az ábeli kérdésfeltevés korszerű megválaszolására, a válaszok gyakorlati megvalósítására. A regénybeli Ábel kincsnél drágább fölismerést menekített haza magával a sokat szenvedett székelyek közé: azért vagyunk a világon, hogy valahol otthon legyünk benne. így karácsony táján, egy fél földgolyóbist formáló társadalmi vállalkozás történelmi tisztulásának részeseiként fogalmazzuk újra az ábeli üzenetet: azért vagyunk a világon, hogy teremtő emberségünkkel otthonunkká tegyük azt, életviteleink végtelen láncolatában. Németh János István
