Nógrád, 1988. október (44. évfolyam, 235-260. szám)
1988-10-15 / 247. szám
NÓGRÁDI TÁJAKON... TELEXEN ÉRKEZETT... Édes kisfiáin... A szeretet a legfőbb eszköz (Egy világkoncert utórezgése) . . igaz, ami igaz: ebben a rohanó életben ritkán ülünk le úgy beszélgetni egymással, mint férfi a férfival! Most van néhány percünk. szeretnék elmesélni egy történetet. Tudod, az újságírók sokat utaznak, így jutott el az egyik kollégám annak idején a háború sújtotta Kambodzsába. Ezernyi szomorú élmény került a jegyzetfüzetébe, megrendítő pillanatokat rögzített a fényképezőgépe. Mind, mind arra ösztönözte, hogy itthon hosszasan beszéljen a látottakról, egy nép küzdelméről, várva várt békés hétköznapjairól. Mesélte, fiam, hogy járt egy bambusznádból sebtében összetákolt táborban, ahová azokat a szép arcú, mandulaszemű kislányokat és fiúkat gyűjtötték össze, akiknek a vadul tomboló harcokban, a gyűlölködésekben. a lélektelen emberi pusztításokban meghaltak, eltűntek a szülei. Valamennyien árvák voltak, ott ültek a tábori asztalnál s a hallhatatlan csendnékis csendesebben ettek déliidőben. Emlékeztesselek arra. hogy hányszor szólt rátok a tanár néni a napköziben, mert hangosan fel kacagtatok két falat között? Vagy, amikor odanyomtátok egymás ■ arcához az uzsonnára kapott vajas kenyeret? S viccből elcsentétek egymás elől a csemegének szánt banánt...?! Nos. András bácsinak — a távoli utat megjárt kollégámnak — hasonló csínytevések jutottak az eszébe, amikor hatszáz élénk tekintetű apróságot látott enni egyetlen hamiskás huncutkodás nélkül. — Ezek a gyerekek most kaptak életükben először meleg ételt... ! — mondták el neki. Ezek után nem volt miért csodálkoznia a mélységes csenden. Tegnap gondolkodtam el ezen. amikor összevesztetek a nővéreddel, hogy kinek jár több gerezd a narancsból. Meg, amikor megkértünk: rakj rendet a szobában, s gondba kerültél, mert nem tudtad hová tenni a sok-sok játékot, könyvet, naptárat, bélyeget. Mert neked már szűk egy saját szoba, ahol önálló életet élhetsz. .. Jó, hogy eszembe jutott a bélyeg. Nem is képzeled, mennyire örültem. amikor megmutattad, hogy vettél a suliban egy szépet. Megkérdezhettem volna, hogy tudod-e. milyen bélyeget vásároltál a megtakarított pénzedből, de — megvallom őszintén — valami miatt nem jutott rá idő. Sejtettem azonban, hogy azt a pénzt, amit arra a kis ..papírkára” áldoztál a hozzád hasonló korú gyermekekre szántad. Az UNICEF bélyege volt ez, egy világ- szervezet gyermekalapjának kiadványa. Mi másért is: hogy segítse azokat a ..lurkókat”, akik a Földünkön nem élnek olyan biztonságban, olyan jól. s olyan gondtalanul. mint te és társaid. Most a felnőttek a maguk módján „ünnepelnek”, mert idestova negyven esztendeje hozták létre ezt a segélyszervezetet, azóta támogatják az aszály, a földrengés, az éhínség sújtotta országokat. Mert erre a támogatásra rászorulnak azokon a tájakon nemcsak a kicsik, hanem még az idős- sebbek is. No. de most a veled korban hasonszőrűekről van szó: a pajkos és a szorgalmas, a szomorú és az éhes gyermekekről. Azokról, akikért a híres világkoncerten gitár pengett, orgona zúgott, vagyis: akikért a dal szólt: „Ve are the World, ve are the children. ..” Te is szívesen hallgatod ezt a slágert, tudom, mert jó füled van, s ha a rádióban a magnókazettán felhangzik, három szobával távolabbról is kiszaladsz a hangszóróhoz. De ebből a hangszóróból nemcsak a zene szól. hanem az újságíró kollégáim tudósításai is elhangzanak — bár te még kevésbé érdeklődsz a nagyvilág iránt —. ezekre később figyelj majd oda. Megérted ugyanis, hogy miért számított nagy ..tettnek” a bélyegvásárlás, vagy az UNICEF-képeslapért kiadott pár forint. Tudod, fiam, a felnőttek negyven - esztendei keserves harca ellenére a világon naponta még mindig negyvenezer kisgyermek hal éhen. Majd ha igazán nagy leszel — s még akkor is akad a Földön ilyen gond —, harcolj az éhínség ellen, s mondd el a gyermekednek, hogy nemcsak egy szeletke narancson lehet összeveszni, hanem egy szem rizsen is. de nem az önfeledt játék közben, hanem — az életért. .. ! .. .Na, és most gyorsan bújj az ágyba, s álmodj szépeket a világról. Szilvás István A Majláth-kasiélif lakói Az általános iskola és diákotthon az egykori Majláth- kastélyban. Festés közben Koplányi Mihály igazgató A legkisebbek Roskó Józsefné nevelővel. (Czele János felvételei) A latin imbecillis szó középsúlyos értelmi fogyatékost jelent. Azokat a gyerekeket, akik szülésnél bekövetkezett sérülés, vagy valamilyen más okból kifolyólag gyengeelméjűvé imbecillissé váltak, tizenhat-tizennyolc éves korig intézetben helyezik el. Az országban csak néhány ilyen intézmény található, egyik közülük megyénkben, Cserhátsurányban van. Az egykori Majláth-kastély gyönyörű parkjában, a hár- sak, gesztenyék és fenyők övezte tisztáson hét-nyolc éves gyermekek fogócskáz- nak a napfényes őszi délutánon. Bent, az épületben Koplányi Mihály, az intézmény vezetőjének irodája falát mesejeleneteket, virágokat ábrázoló faliképek díszítik, a volt lakók ajándékai. A kastély, a park, békés idilli hangulatot áraszt. Kicsit olyan az egész, mintha hirtelen másik világba léptünk volna át. Az igazgatót először az intézmény múltjáról kérdezem. — Az ötvenes évek elején jött létre teljesen vegyes profillal, és ötvenkét férőhellyel. Ez azóta nem változott. Pedig sokkal több a jelentkező már a megyéből is, mint amennyit el tudunk helyezni. Az arculat viszont változott: régebben egészséges árvák is laktak itt; ma már csak értelmi fogyatékosok. Növendékeink hétéves korban kerülnek ide Pásztó- ról, mert ott van az óvoda és az alsós csoport. — S akik nem férnek itt el? — Heti hat órában foglalkozik velük a lakóhelyükön egy általános iskolai tanár. Ez nem ideális megoldás, de nincs mit tenni... — Mit tanulnak, mivel foglalkoznak itt a gyerekek? — Mi az írás, az olvasás a számolás elemeit, valamint általános tudnivalókat tanítunk. A fő cél, hogy képesek legyenek magukat ellátni. Tavaly nálunk rendezték a középsúlyos értelmi fogyatékosok országos vetélkedőjét. Ezen olyan feladatok voltak, hogy vásároljanak be, főzzenek néhány egyszerű ételt, váltsanak menetjegyet a buszra... — Elméleti. dolgot nem sokat tanulnak — kapcsolódik a beszélgetésbe Bobák Valéria, az intézet igazgató- helyettese és logopédusa. A követelmény az, hogy nyolcadikra, tehát itt-tartózkodá- suk végére megtanuljanak kisbetűkkel írni és olvasni. — Egyszer innen el kell menniük... — Általában szociális foglalkoztató intézetekbe kerülnek, Diósjenőre vagy Bérceire — tájékoztat az igazgatóhelyettes, aki noha fiatal még, de tizenötödik éve dolgozik itt. Képesítés nélküli tanárként kezdte, s levelezőn végezte el a gyógypedagógiai főiskolát. A tizennégy tagú testület egy része ma is tanul. Mindenki a faluban vagy környékén lakik, ezért szinte nincs is elvándorlás. Beszélgetnénk még, de az igazgató figyelmeztet, ha foglalkozás közben akarjuk megnézni a gyerekeket, induljunk, mert négykor már uzsonna kezdődik. A szomszédos kis teremben egy kis csoport Bogár Jánosné felügyelete alatt szívószálakat csomagol. Egyesek válogatják, mások beteszik a műanyag zacskóba, van, aki szállítja az anyagot. — Mindenki másra van specializálódva — magyarázza a nevelő. — Kevés gyerek ért mindegyik művelethez. Ezt a munkát a „Bevezetés a termelőmunkába” című tantárgy keretében végezzük. Meg kell szokniuk, hogy bizonyos időn keresztül (az évek során ez az idő a hét órát is eléri), dolgozzanak. Mi most a szandai műanyagipari ktsz-nek csomagoljuk a szívószálakat. Nagyon örülünk ennek a munkának, mert elég nehéz elfoglaltságot találni, a gyerekek számára. Kevés a munkalehetőség... A kis munkások közben körénk gyűlnek. A fényképezőgép vonzza őket... Legtöbb arcon szinte nem is látszik a betegség. De két Down-kóros (mongolidióta) is van a csoportban. Az 6 arcukon szembeötlenek a kór nyomai. Beszédük is nehezen érthető. Egyikük állami gondozott; Bogárné szeretettel öleli magához. Bár ők a kisebbekhez tartoznak, az egyik kisfiú már a nevét is leírja a jegyzetfüzetembe, mi több: vezetéknevét nagybetűvel kezdi! Ez pedig itt komoly teljesítmény!... Szinte minden helyiségben, ahol foglalkozást tartanak, szól a zene. Az egyik csoport nyári élményeket rajzol, másik almát és körtét fest váltakozó sikerrel. Egy kisfiú megkérdezi, hogyan működik a fényképezőgép... A legkisebbek az udvaron játszanak. Jöttünkre abbahagyják, körülállnak, simogatnak minket. Itt is akad néhány állami gondozott, akiket szinte soha nem látogatnak. — Jött a múltkor egy távirat az egyiknek, azzal a szöveggel, „ha megkapod a táviratot, írjál levelet!” — Roskó Józsefné nevelő méltatlankodik. — Méghogy levelet írni! Mit tud ez a gyerekéről?! Honnan is tudna?! Soha nem látogatja... Elköszönünk. A gyerekek integetnek utánunk, aztán uzsonnázni indulnak. Az igazgatóval és helyettesével váltunk még néhány szót az irodában. Kínban vagyok, amikor ezt kérdezem: — A gyerekek többsége nem mondható éppen szépnek. Nem kelt ez a nevelőkben először viszolygást? — Aki nem szereti a gyerekekét, az nem marad itt — válaszolja az igazgató. — Mert a gyerekek nem tűrik maguk között, nem fogadnak szót neki, s én sem tűröm meg. — Mi sokszor a kívülállók szemében legcsúnyább gyerekeket látjuk a legszebbnek — teszi hozzá Bobák Valéria. — Ezek a gyerekek sokka] érzékenyebbek a sze- retetre, vagy hiányára, mint egészséges társaik. Számukra az a legnagyobb büntetés, ha azt mondom, „Most nem szeretlek, menj el innen!”, és nem foglalkozom vele. Ez bántja őket, és visz- sza akarják szerezni a szeretetek Itt a szeretet a nevelés legfőbb eszköze. Nem akarta hinni A váratlanul jött Nobel-díj Kairói lakásában éppen sziesztázott Nagib Mahfúz, amikor felesége betoppant a szobába és azt mondta: gratulálok a'Nobel-díjadhoz. Az író nem akart hinni a fülének, azt hitte, hogy neje csak viccel. Az asszony azonban nem tágított, a telefonhoz hívta férjét, ahol a vonalban volt az A1 Ah- ram című lap munkatársa, aki megerősítette a jóhírt. A 77 éves író még ekkor sem hitte el, hogy ő lenne a kiválasztott. „Elég volt az álmodozásból, hagyjál aludni” — mondta feleségének. Az író hitetlensége érthető, hiszen még arról sem volt tudomása, hogy jelölték a díjra. A Nobel-díjat odaítélő svéd akadémiai bizottság egyszer sem kereste meg az „arab Thomas Mannt”. Mahfúz világ életében Kairóban élt. Még a Nobel-díj átadására sem utazik el, igaz ebben nem a városhoz való ragaszkodása játssza a fő szerepet. Mint ahogy az A1 Ahramnak elmondta, megrendült egészségi állapota nem teszi lehetővé a hosszú utat. / Ablakok — világok Kulcsár József képei
