Nógrád, 1988. október (44. évfolyam, 235-260. szám)
1988-10-15 / 247. szám
NÓGRÁDI TÁJAKON. .. telexen érkezett... Szüret a dombok ráncos homlokán Ahol formát nyer a fadarab... Berkenyén talán szebb az ősz, mint máshol. A zsugorodó levelek már szaporodnak a fák alatt, és a fennmaradókból is leszédül egy- egy sárga levél. Némelyiket barnára festette a múló idő. A vén fák dereka több helyen varasodik, száradni készülnek már. Nem éget a nap sem, gyöngéden érinti a dombok ráncos homlokát. Völgybe szorult ez a kicsiny falu, mégsem érezni semmi zihálást. Az út olyan hirtelen szalad a mélybe, hogy az idegen megremeg, amikor leér a falu szívébe. Ott áll egy szomorú katona, kezében puskával, az „első háború" halottainak tiszteletére készített emlékmű talapzatán. Nyugalom van délfelé, barátságos itt minden. Ember alig-alig ballag az utcán, csendesek a porták dologidőben. Néhány ház előtt sárga kukoricahegy magasodik. Egy néniké tűnik elő, fekete kendőben, hátán kosárral konokul lépeget a határ felé. Ki tudja hányadszor ballag, nem okol senkit az elrohant évekért. Szegner János portáján 5 hordó sorakozik. Szorgoskodik a gazda, mozdulataiból 70 év tapasztalata sugárzik. A szüret mindig ünnep volt errefelé, összevonja szemöldökét az öreg, dohog magában : — Jó, ha meglesz 6—7 hektó, ráadásul tavaly 9 termett; most jó, ha megtelik három hordó. Hol vannak már a régi szüretek — távolba réved —, mikor még puttony Volt a hátakon és nótától hangzott a határ. Ma műanyag zsákokba gyűlik a szőlő, s némán szedi mindenki. Nem érdemes már ezzel sem foglalkozni, sok munka van vele... Mi pár évig még csináljuk, aztán vége a dalnak. A fiatalok nem olyanok, mint mi voltunk, de igazuk is van, minek gürcöljenek annyit. A határban egy kis lovas kocsi áll. A ló néha előre szökik, zöld füvet keres. Párja nincs, eladták a vásárban. Etetni kell, nincs rajta haszon. Azért a ló jobb. mint a traktor, sokkal „kedvesebb”, és elviszi az is, amit kell. Mindezt Lovas János mondja, stílszerűen. A hegyoldalban fürge asz- szonykezek szedik a szőlőt. Mesélik, már nem úgy van, mint régen, most a málna ..megy”. Az idén 80 foriniot is adtak egy kilóért. Az emberek kivágják a szőlőt, helyette málnát ültetnek. Azzal is sokat kell vesződni, mert metszeni, kapálni sem könnyű. A tűző napon rájuk sül a ruha,, és szúrja a kezüket, amikor szedik, de legalább megéri. Neumann Mihály csak hallgatja csendesen az asz- szonyokat, megigazítja kalapját, majd hirtelen felsóhajt: — Régen 1500 liter tejet adtunk le, most meg egy kecske sincs a faluban... Lovas János nevetve vág közbe: övé volt az utolsó kecske a faluban. Az elöljáró titulusnak íze, zamata van. A régi időkből maradt, s aki kiejti ezt a szót, áh itattál teszi. Bizonyára a nosztalgia mellett jelentős szerepe van ebben a mai elöljáró személyének, Laczhegyi Jánosáénak, aki egyben a helyi általános iskola igazgatója. Az elöljáró büszkén mondja, hogy az előző évben 300 ezer forintot nyert a falu, mert másodikok lettek a társközségek között a társadalmi munkában. Segítettek az új bolt építésében, felújították a plébániát. Az embereknek erre is. van erejük a sok munka mellett. Nagyon jól jött a pénz. Faluházat szeretnének venni. Itt lenne az ifjúsági turistaszállás és a könyvtár is. A minap vásároltak a tápióSjZŐ' ősiek a dombon két telket, úttörőtábort szeretnének létrehozni. (Ez egy kis pezsgést hozna a falu életébe. A víz szennyezettsége hosszú ideje foglalkoztatta az itt élő embereket. Rendkívül magas a nitráttartalma a víznek. Ez a gond szerencsére már a múlttá, a gerincvezeték elkészült csak a házak rákapcsolása van hátra, és mindenki egészséges, tiszta vizet ihat. Igaz, erre mondja Szegnei János, hogy a pesti víz is szennyezett, mert mégiscsak a Dunából isszák az emoe- rek, az pedig nagyon mocskos. Ö bizony marad a nit- rátos mellett! Kétségtelen nem kis anyagi teher a 25 ezer forintos hozzájárulás, még akkor sem, ha tíz év alatt kell befizetni. Azok az idősek sem mentesülnek ez alól, akik soha be nem vezetik a vizet. Berkenye lakossága évek óta 620 körül mozog. A toi- nácos épületek mellett új házak nőnek. Itt mindig a munka számított, s nem az, ki mit mondott. Dolgos emberek lakják a házakat, a henyélőkel elüldözte szigorú tekintetük. Nyugalom van, a távolban füst száll, égő kukoricaszár kapaszkodik az ég felé. A falu szélén a névtáblát kifehéríti az őszi fény. Ádám Tamás Fotó: Rigó Palotáson járva, amint nevezetes ember után tudakozódom, már az első utamba tévedő járókelő használható tippel lép elő: keresse csak fel Szabó Gergelyt! Könnyen megtalálja-, amott lakik felfelé a Szabadság úton, a kaszinótól két házzal vissza. Ö majd mutat magának olyat, amitől eláll szeme-szája, s ha már úgy élezné, tisztában van az esztétikai érték fogalmával, most aztán jócskán elbizonytalanodhat ebbéli jártasságában. Nosza, lássuk — gondoltam nem minden hitetlenkedés nélkül, vajon mi lehet ez a helybéli csoda, ami eddig nagy ívben elkerülte a figyelmem. Bekopogtatok, a kapuban idős anyóka igazít útba, mutatva hátra az udvar felé; ott a műhelye, most éppen dolog közben találja! Halkan zümmög a fűrész, alakot nyer, ami az imént még rideg deszkadarab volt. Szakállas, középkorú férfi igazgatja szerszámait, láthatólag elmélyülten; beletelik némi időbe, míg észreveszi az ajtóban toporgó, bebocsátásra váró hívatlant. Aztán csak felpillant, megjelenik arcán az ilyenkor szokásos zavart félmosoly, szabadkozva invitál be piciny birodalmába, ahol van ugyan némi felfordulás, ám láthatóan mindez csak az iménti serénykedés következménye. A helyiség berendezése egyébként szigorúan célszerű, egyedül csak a díszes mívű függönytartó töri meg a puritán harmóniát. Kiderül, ez is az ő keze alól került ki, mint sok egyéb más is az elmúlt öt év alatt, amióta fadísztárgyak készítésére adta a fejét. Mondja, keresve se találna ennél testhezállóbb elfoglaltságot. Ezt egy ültő helyiében is tudja csinálni, mert egyébként roppant nehezére esik a mozgás — bök fanyarul a most éppen üresen árválkodó tolókocsijára. .. Közben tesz-vesz, kevéssé zavartatja magát a kérdezőtől, mellette körös-körül színes falitükrök, mívesen mintázott díszdobozok, cigarettatartók. Takarosak, igazán. — Csupán csak az a gond, hogy egyre nehezebben jutok jó deszkához. Mióta fej- reálltam a Trabanttal — ott van azóta is az udvaron darabokban, mutat kifelé az ablakon —, nehezen mozdulok, nem nagyon tudok szaladgálni alapanyag után. De vajon mi szükséges ahhoz, kérdezem, hogy valaki ennyire avatott kézzel nyúljon azokhoz a fadarabokhoz, s honnan ezek az igazán nem kevés fantáziára valló minták? — Nem kell hozzá csak egy kis fa, meg egy jó fűrész. Igazán nem ördöngős dolog, én is magamtól tanultam meg a mesterséget. A minták? Nem kell azokat tervezni, jönnek maguktól a munka közben. Csak egy kis érzék kell hozzá, és kész! Gondolom magamban mindezeket hallván, soha nem lehet elég egy kis önbizalom, bizonyára ez a fajta magabiztosság is szükségeltetik a színvonalas produktumhoz, majd prózaibb dolgokra térve kérdezem, mit szokott tenni egyébként, mikor éppen nem dolgozik. — Olvasok sokat, aztán ha elúnom, szégyen ide, vagy oda, én bizony naponta átjárok meginni azt az egy-két sörömet. Ettől elfog az ihlet, s egyébként is a presszóban kötöm a " legjobb üzleteket. Na, és, hogy megy a bolt, kérdezem kifelé menet, mert igazán kár lenne tovább feltartani foglalatosságában, láthatóan kevésbé ér rá, mint jómagam. — Panaszkodni nincs okom! — mosolyog sejtelmesen, miközben szeme már a következő megmintázásra váró deszkát méregeti... — balás — — kép: rigó — Beszélő tájak A bujdosó gróf Herencsényben Van abban valami jelkép- szerű igazság, hogy Heren- csénybe érve (Cserhátsurány- ból, a tanácsról odafelé menet) elsőként szinte Nepo- muki Szent János szobra köszönt. Fekete-fehérben áll a másfél méteres szobor a kastélyos iskola felé vezető út mentén és őrzi a titkot — ezt a másikat is, ami ide hozott. Wolfflin János, ez a nepomuki (Csehország) szent polgári neve, mártírhalált halt 1393-ban, mert a királyné gyóntatójaként kínzással sem volt hajlandó elárulni IV. Vencelnek a gye- nási titkot. Megkötözték, száját kipeckelték és a prágai hídról a Moldvába lökték. Bolza Ilona grófnő (Ausztriában él az ötvenes évek vége óta) negyven évig várt, ígéretét megtartva, egy országos titok felfedésére. A Bolzák kastélyához János szobra előtt vezet az út... Az imént még Majdán András surányi tanácselnökkel beszélgettünk Heren- csényről (itt született) és Su- rányról, a régebbi időkről, azokról, amikor 18 évesen 1951-ben! a tanácsra került, ide Herencsénybe, hiszen a kezdetekkor sokáig önálló tanács volt minden faluban. A begyűjtésen dolgozott sok más közigazgatási feladata mellett. Tapasztalatairól más, hasonlóan hosszú ideje a tanácsnál dolgozóéval együtt, külön is érdemes fesz írni egyszer, de ami most témánk szerint érdekes: Bolza grófék ötvenegyben, s utána is persze, amíg az a rend járta, „begyűjtési alanyai” voltak törvény szerint. A korábbi jegyző (akiről lesz még szó) a surányi körjegyzőség megszűntével В listára szorult, s később Majdán Andrással együtt , dolgozott adminisztrátorként a heren- csényi tanácson. Liber Kázmér itt csak azért érdekes, mert maga Bolza Ilona a Magyarországon most közreadott (Zrínyi Kiadó, 1988.) és gróf Bethlen István Herencsényben! 1944 nyarán írt politikai esszéjéhez csatlakozó visszaemlékezésében név szerint nem említi a jegyzőt... Aki a bombázások idején többszörösen tiltakozott a Bolza- kastélv tulajdonosainál, Bolza Rxidolf grófnál a hozzájuk gyakran járó katonai gépkocsi állandó kivilágítása miatt. A jegyző már meghalt, felesége él, de nem Herencsényben, bár van itt tán háza még. Miért érdekes mindez? A túlbuzgó jegyző nagy veszélyt jelenthetett volna a Bolza családra és vendégükre, akit máig em- legetnek-ismernek a he- rencsényiek — az öreg „ezredesre...” A tanárnőt a kastélynál érthetően nem rázza meg a hír: akit a helybeliek itt negyvennégy évvel ezelőtt egyszerűi?) vendégnek tudtak — Horthy egykori minisztere, az erdélyi, vagy más ,jelzővel illetve, a „furfangos gróf”, maga Bethlen István! Együtt nézzük meg az iskolává alakított kastélyrészt (egy tanterem, de van még másik is az óvodánál, az talán a napközi) és a többszörösen kibővített-alakított, ma is szemrevaló — de csak szemre, lakásra már kevésbé — épület egymástól el-leválasztott részeit. Három pedagóguscsalád lakja a Bolza-kástélyt... és több száz egér. Az egerek ellen küzdve érthetően kevés fogékonyság marad az emberben a nagy történelmi események iránt. A tanárnő amúgy is tíz-egy nehány éve él Herencsényben, a Bolzákról keveset hallott. A sokszorosan leválasztott részletek azt mutatják amúgy, hogy javakorában (nem műemlék) sem volt nagyon egyszerű alaprajzú ez a kastély. Az itt-ott látszó szép boltívek és külső kőlábazatok, na meg a bejárati homlokzatról homokként pergő vakolat azonban azt mutatja, hogy elrontott, de koros épület az, ami a grófék kezén búvóhelyet nyújtott 1944 nyarán—őszén a Gestapo elől rejtőzködj erdélyi grófnak, a kormányzó egykori miniszterének. Mindez máig (mármint a vendég kiléte és itteni rejtőzködése) teljességgel ismeretlen volt a herencsényiek előtt! Közülük kettővel Sikerül szót váltani — Novák Zol- tánné édesanyja a nagy rangkülönbség ellenére jó barátságban volt, itt a szomszédban lakva, Bolza Ilona grófnővel, aki a negyvenes években egyként volt bejáratos vöröskeresztes vezetőként (a vidéki szervezetet ellenőrizte gyakori útjain) a kormányzó és Bethlen köreibe, családjához is. Éppen ez a körülmény és Bethlen István atyás szere- téte-ragaszkodása tette őt alkalmassá, hogy a német megszállástól számítva úgyszólván végig bújkáló Bethlen gróf és a kormányzó között a futár szerepét betöltse. A régi Bolza-fcastély .egyik szobájában még eredeti a zöld csempés, szép rajzolatúformájú cserépkályha. Ez a hátul lévő, legvédettebb és egyben tágas szoba lehetett negyvennégyben Bethlen gróf rejtekhelye. Itt írta, az elsőként 1985-ben, Bolza Ilona elő- és utószavával ellátott és megjelent esszéjét ezzel a címmel „A magyar politika a második világháborúban — Politikai tanulmány vagy vádirat”.1 Az ötven oldalas tanulmányt és a végrendeletét is Bolza Ilonára bízta Bethlen. Ezt a sokszoros titkot és kéziratot (ami sok tekintetben egyezik a mai történetírás értékelésével a háborút, s szerepünket illetően) egészen az ötvenes évek végéig, amíg külföldre nem telepedtek — itt őrizte, Herencsényben élve Bolza Ilona. Soha semmilyen körülmény vagy fenyegetettség nem bírta rá arra, hogy magát az egyszerű tényt — Bethlent a Gestapo elől ők rejtették, ami jelenthetett volna akár előnyt is újabb korokban — elárulja valakinek. A bevezetőjével ellátott,‘kor- dokumentum értékű tanulmányt, csiak három évvel ezelőtt adta közre Münchenben angol nyelven s járult hozzá mostanában magyar ki-, adásához (Romsics Ignác írt hozzá külön tanulmányt). Bethlen István ide 1944. július végén Erdélyből jött Dálnoki Veress Lajos vezér- ezredestől, aki nem sokkal ezután a 2. hadsereg parancsnoka lett — Bethlen írásából, Bolza Ilona visszaemlékezéséből (Kolozsvárt is találkozott a grófnő az ott is bujdosó Bethlennel) kiolvashatóan minden meggyőződése ellenére. Az erdélyi gróf, az egész ellenforradalmi kurzus (1920—1944) egyetlen igazán nagyformátumú államférfija innen, ,a nógrádi Herencsényből is feljárt az éjszakánként ülésező koronatanács megbeszéléseire. Ahogy jött, úgy távozott — senki sem tudta hova. Herencsényből később Bolza Ilona járt fel gyakran motorkerékpáron! (oldalkocsis géppel, a motort ilyenkor egy megbízható rendőr vezette) a várba, Horthyhoz, az üzenetekkel. A tanácsokkal a kiugrásra. A sürgetésekkel a kormányzóhoz. De itt élt egy időben Apor Gizella is, a Vöröskereszt országos főnökasszonya... őrá is, amiként Bethlenre, jól emlékszik Vizdák Istvánná, aki havi negyven pengőt kapott a gróftól a személye körüli gondoskodásért. „Sokszor, jött haza porosán, mindig a térképet i bújta Ilona kontesszel..." Októberben innen is elment, Somogyba, talán már belátva, hogy rossz ügyet nem lehet jól szolgálni. T. Pataki László
