Nógrád, 1988. július (44. évfolyam, 156-181. szám)
1988-07-09 / 163. szám
t Munkácsy képeinek sorsa Munkácsy: Az elítélt című képe Sartre-hagyaték FORGATÓKÖNYV FREIIDRÓL Munkácsy festményeinek sötétedése, romlása régóta foglalkoztatja a műtörténészeket, a restaurátorokat. Malonyai Dezső művészeti író már 1898-ban katasztrofálisnak látta a Siralomház, a Tépéscsinálók és a Milton állapotát. A romlás okait az alapozóanyagra, a „bitüm”- re vezette vissza. De maga Munkácsy is rájött, hogy az általa használt alapozás rontja a kép színeit, és változtatott is festői módszerén. Bár egészen soha nem hagyott fel a barnás-fekete alapozással. Abból a festői meggondolásból, hogy a sötét alap önmagában harmóniát jelent az általa kedvelt erősen kontrasztos színek között. Négy évvel ezelőtt, 1984 februárjában a Magyar Nemzeti Galériában klíma- szekrényben őrzött Mun.ká- csy-képek egyikén-másikán opálos felületi bevonat jelent meg. A múzeumi szakemberek akkor, immár so- kadszorra, újból foglalkozni kezdtek e képekkel. Négy évvel ezelőtt a Nemzeti Galériában a restaurátorosztály vezetőjének, Velle- dits Lajos irányításával kezdődtek meg az újabb kutatások, amelyek meglepő eredményeket hoztak. — Első lépésként a kiállított képek állapotát dokumentáltuk és a romlás mértékének alapján csoportosítottuk őket — idézi fel Vel- ledits Lajos az eseményeket. — Munkácsy életművén belül kirajzolódott egy 1869-től 1978-ig tartó korszak, amikor a nagyobb kompozíciók, köztük az Éjjeli csavargók, a Tépéscsinálók, a Zálogház festéséhez előszeretettel használt vastag sötétbarna alapozást. Ebből a periódusból 34 festmény szerepelt a galéria kiállításán. Közülük választottuk ki a legrosszabb állapotban lévőket, és a továbbiakban főleg ezekkel foglalkoztunk. Akkori vizsgálataink során elsősorban a röntgenfelvételek hoztak használható eredményeket, és segítségükkel olyan korábbi kompozíciókat, vagy módosításokat ismerhettünk meg, amelyeket Munkácsy később alapozó masszával fedett le azért, hogy új festői ötleteit megvalósíthassa. Az ismetelt alapozások vezettek néhány kép gyors romlásához. Például az 1872—73-ra datált Búcsúzkodás, ami alatt egy egészen más kompozíció rejtőzik, vagy felesége arcképe, ahol a második mo- dellülésnél felesége már ruhát viselt. — Bizonyos kérdésekre viszont nem volt elegendő ez a válasz — folytatja a restaurátorosztály vezetője. — Még akkor sem, ha elfogadjuk azt az állítást, hogy Munkácsy barna alapozó masszája aszfalt vagy bitumen. Ezzel még nem jutunk közelebb az adott képen lévő anyaghoz, mivel a múlt század második felének festőkönyvei bonyolult eljárásokat írnak le arra, hogy a természetben talált — a lelőhelyek szerint is erősen változó — aszfaltot hogyan lehet festésre alkalmassá tenni. Adalékanyagok egész sorával próbálták „megbízhatóvá” alakítani az aszfaltot. A múlt század ötvenes éveitől, amikor a kőszénkátrányt anilinfestékek előállítására kezdték használni, rögtön ráébredtek, hogy a desztilláció során visszamaradt anyag kitűnően alkalmas egyfajta fekete lakk készítésére. Ez a keménykátrány, vagy mesterséges aszfalt néven forgalomba került anyag olcsósága miatt feltétlen csábítást jelentett a festékkereskedőknek, hogy a természetes aszfaltból nyert festéket ezzel hamisítsák. Ebben a helyzetben Vel- ledits Lajos úgy vélte, tovább kell lépnie, mégpedig a íalitikai vizsgálatokkal. Kiválasztották az 1876-ban festett Műteremben című képet, amelyen — régi fotókkal összevetve — több részlet eltűnt.' Az egykor sima felületű háttéren ma szinte krokodilbőrszerűen összehúzódott a festékmassza. Eltűnt a falon függő mellvért, alig sejthetők a kandallópárkányon lévő edények, az egykor jól látható kellékek. A féléves analitikai vizsgálatok elvégzésére megnyerték a Magyar Ásványolaj és Földgáz Kutató Intézet munkatársait dr. Wittmann Zsuzsa vezetésével. Jelentős feladatokat láttak el a Központi Múzeumi Igazgatóság vegyészei: Bendefy Márta és Török Klára, valamint az MTA Izotóp Intézetének radiológusa, Lécz Ottó. Az eredmények a Műterem című kép esetében meglepőek voltak. Az alapozóanyag fő tömegében nem aszfaltot, hanem méhviaszt tartalmazott. Egy vizsgálat — nem vizsgálat. Ezért elhamarkodott lenne az eddigi eredmények- bőL messzemenő következtetéseket levonni. De az már nyilvánvaló, hogy nem helyes minden Munkácsy-kép esetében az aszfalt-, illetve bitumenalapozást emlegetni. Feltétlenül szükség van további vizsgálatokra, elsősorban a veszélyeztetett képeknél. — A Munkácsy-képek restaurátori szempontból egzaktnak mondható megismerése érdekében még csak az első lépést tettük meg. Pontosan ismernünk kell az anyagokat, mert különben az a furcsa helyzet áll elő, hogy valamit meg akarunk őrizni — konzerválni —, de nem tudjuk pontosan, hogy mit. Persze más nézőpontból vizsgálva a festményeket már rengeteget tudunk, festői értékeiről, a művész szándékáról, a tartalmi és formai kérdésekről, de nem szabad elfelejtenünk, hogy a drámai erővel komponált jelenetek is anyagokból állnak, és ebben az esetben erősen romló anyagokból. — Nem bízhatunk abban sem, hogy más képeknél bevált konzerválási eljárásokkal Munkácsy festményein is eredményeket érhetünk el — véli Velledits Lajos. — Minél hamarabb és minél többet ismerünk meg az anyagok tulajdonságai közül, annál hatékonyabb eljárásokat dolgozhatunk ki. Nem járható út, ha kellő ismeretek hiányában reménytelennek nyilvánítjuk a feladatot, vagy nem várhatjuk, hogy mások oldják meg a kérdést. Mit tehetünk? — kérdezheti bárki a restaurátor tájékoztatása alapján. Munkácsy a magyar nemzeti művészet korszakos jelentőségű mestere. Abban a bizonyos 1869-től 1878-ig tartó időszakban festette a magyar művészettörténet számára talán legfontosabb műveit. A Siralomház, a Tépéscsinálók, a Rőzsehordó nő, a Köpülő asszony, az Éjjeli csavargók, Az elítélt, a Poros út változatai —, amelyeket a hazai műtörténetírás a romantikus realizmus sajátosan magyar megnyilvánulásainak tart — remekművek. Ezek megismerése, megőrzése nemzeti ügy. Velledits kutatási eredményei várják további sorsukat. K. M. Az 1856. és 1939. között élt osztrák ideggyógyász, pszichológiai író, filozófus, Sigmund Freud élete és munkássága nem csupán a lélektan tudósait izgatja mindmáig, táborokra osztva őket: zseni volt-e Freud, a 20. századi tudományos gondolkodás egyik legnagyobbja, vagy csupán közepes szakember, aki számos vitatható tézist igen eredetien és hatásosan tudott fogalmazni? A Freud-jelenség a szépírók érdeklődésének is a középpontjában áll. Hatását a legutóbbi évtizedek irodalmának nem egy jelentékeny életművében lehet kimutatni. Hosszú életpályája, változatos emberi sorsa, bonyolult egyénisége irodalmi hőssé is avatta. Elég Hubay Miklós Az álomfejtő álma című drámájára utalnunk, amely többszöri átírás után nyerte csak el végleges alakját (s a Nemzeti Színházban Darvas Ivánnal a főszerepben aratott sikert, de váltott ki erős kritikai vitákat is). Jean-Paul Sartre, a kiváló francia filozófus és író, az egzisztencializmus egyik vezéregyénisége nem volt valami nagy véleménnyel Fre- udról- Amikor azonban 1958- ban John Huston amerikai filmrendező, igencsak váratlanul, arra kérte föl: írna forgatókönyvet a pszichológia tudományának e kivételes alakjáról, nem habozott nekilátni a munkának. S mint J. B. Pontalis, a Magvető Kiadónál nemrégiben napvilágot látott Freud című előszavának szerzője, az eredeti francia kiadás gondozója jelzi, Sartre lerázta magáról mások és a saját előítéleteit- Szcenáriuma elnyerte Huston tetszését, azonban terjedelmi és egyéb gondok merültek föl, filmiparosok, „filmgyári profik” kezébe került a mű, s amikor 1962-ben — Montgomery Clifttel a főszerepben — vetíteni kezdték az amerikai, angol és francia mozik a kész filmet, a nézők már hiába keresték a vásznon Sartre nevét. A végső változatot nem volt hajlandó vállalni — a szinopszis, a kidolgozott első és a töredékes második variáns sorsa pedig látszólag nem foglalkoztatta. Írását csak halála után produkálták. A Magvető újdonságában a teljes Freud-forgatókönyv olvasható. A fordító Ádám Péter, a francia literatúra egyik legkiválóbb fiatal tolmácsa. Érezhetően ügynek tekintette ezt a fordítást is. Sikerült megtalálnia a sajátos köztes műfaj, a forgató- könyv magyarításának egyszerre tárgyilagos, szakszerű és érzelemteli stílusát. De vajon utat talál-e az olvasó egy olyan kötethez, mely nem drámát tartalmaz, de párbeszédben van megírva; filmnek szánták, ám a képsorok számunkra ismeretlenek; valójában regényként követjük a helyszínleírásokkal, instrukciókkal tűzdelt történetet, egy filozófus vetette papírra... Elég néhány oldal, hogy kiderüljön: ezektől a nehézségektől, a befogadás gondjaitól nem kell tartanunk. Sartre legjobb munkáinak színvonalát ugyan nem éri el ez a forgatókönyv, mégis fölkavaró erővel szembesít a kérdéssel: mennyi ismerhető meg egy emberből? Vajon mi lakozik bennünk, s mi másokban — és mennyi a remény, hogy tekintet a tekintetnek, lélek a léleknek megnyíljék? A Freudtól egy egész életen át elemzett, vizsgált, leírt, átszenvedett apa-fiú kapcsolat szálára fűzte föl Jean-Paul Sartre a cselekményt, amelyben a mind lesúitóbb apakép, apaélmény emeli mind magasabbra a fiút. Vagyis az egyre mélyebben átérzett személyes, érzelmi, lelkiismereti csőd egyben tudományos pályaemelkedést, tudósi beérést, a világ összefüggéseinek új átélését teszi lehetővé. Ez a paradoxon teljes mértékben beleillik Sartre egzisztencialista, „veszteség- és vereségelvű”, ám éppen ezért megrendítő erkölcsi erejű világképébe. T. T. Papírból — mi kár! IDESTOVA leketyeg a nyolcvanas évtized: hipp- hopp... vehetem az ezredfordulós szilveszteri pezsgőt. Durranása megijeszti majd a hazatérő járókelőt — hajnalban (hajnal — pirkadat, pitymallat, napfelkelte, aurora; Aurora! Aurora!...) Mostanában semmi sem történik. Mostanában nincsenek sokdimenziós, szélvihartól kavargó események. Egyszerűen nincsenek események. Mondom: mostanában. Értem: harmincegy éve. Amikor utoljára futotta ilyesmire, a háborúból bennünk rekedt keserűségből meg az utána is jócskán összeszedett búbánatból kitelt még egy önpusztító, lelkes roham. Korunk („mostanában”) hiánymozaikja: röpcédula, illegalitás, frakció, vastaps. És nincs falra kent lózung: „Le...!” — „Fel...!”’ — „Ki...!” — „El...!” Így van. És csak helyeselhető. Ifjú ismerősöm (26 éves) minősít: pocsékul unalmas a mi világunk. Javaslom, nézzen tévét, olvassa lapjaink terrorrovatát. Kevés ez neki. Életidegen. Képernyő- és pa- pírszagú. „Hol van ide Dél- Amerika!?” Ugyanez a fiatalember sárgáslila-irigyen leltározza az én 46 évemet, életrajzomat alaposan ismeri. Felhánytorgat ezt is, azt is — történelemkönyvének kronológiai táblázatát követve: Negyvennégyben, kétévesen, marhavagon tetején, pokrócba csavarva te már menekült lehettél. Erdélyből cipeltek a Dunántúlra. Éttől most magyar állampolgár vagy. Balaton-mellék* apácazárda gondozott kisdedóvodájában akkor, amikor még vallás- és közoktatásügyi volt a főhatóságod neve, de te szabad akaratodból (ezt nem egészen értem — a szerző) válhattál ateistává. Első harcodat a munkás- mozgalomban kék nyakken- dős kisdobosként vívtad: szürkületkor a göcseji kisváros dombjához lapulva kiáltoztad, hogy „Éljen Vasvári elvtárs!” Tudtad, mert a ti korosztályotok, a Nagy Nemzedék már gyerekkorában, 1948-ban tudta, hogy kiabálásával á kommunisták helyi jelöltje mellett korteskedik. Ötödikben kaptad a piros nyakkendőt, és te már mélyen átérezted nagyiparivá cseperedő hazád céljait, mert így szavaltál: „A dolgozó népért, a hazáért Rákosival előre!” (Apropos! ez a kopasz bácsi a pajtásod volt. Rákosi pajtás. Micsoda cim- boraság!) Így nem is csoda, hogy már az ötödikben őrsvezető válhatott belőled, s a hatodikban, az egyhetes bentlakásos után még raj- tanácselnök is... Kis híján csapattanácselnökké léptél elő, csakhogy kádereztek. Szüleid értelmiségi, (bár haladó értelmiségi!) volta itt állított meg, nagyon helyesen a nomenklatúrában. Ez lett a te egyetlen sérelmed —, hogy neked is legyen ilyesmid — az ötvenes évekből. Szájharmonika (herfli, po- fagyalu) együttesed is volt. Csasztuskáztatok. Nem műit el nélkületek beszolgáltatási örömünnep a Duna—Tisza közén. Nedves szemű preg parasztok tapsoltak a kul- túrházban, ha érzelmesen megrezegtette zsenge úttörőajkatok a Szulikót. Kérted, nem kérted, kaptál egy piros fedelű DISZtagsági könyvet — már a nyolcadik cében. Igaz, ahogy ismerlek, te kértél volna, de például ott volt. .. (Jó, ezt hagyjuk... Megsértődne. Nem tenne jót a karrierednek.) Hirtelen megnyílt előtted a nagyvilág. A haverok el is indultak, sorsuk in bianco. .. Ki nem váltott csoportos útlevelükre magad is felkéredzkedhettél volna. Itthon maradtál, s turkálva válogathattá1 sokféle lőfegyver között, meg, ha akartál, Molotov-koktélt is készíthettél. .. Hogy mégsem tetted ? — lám, te azt is szabad akaratodból tetted. .. Romantika, szenvedély vitt az új szervezetbe. Meg a nagyapádtól örökölt hit. Lecsapoltad a Hanságot. Azt is lelkesen. Jelvényt kaptál érte: „Ifjúság a szocializmusért!” Később az általad is alapított szervezet jubileumain már senki sem volt kíváncsi arra, mit tudsk mondani a 57-es tavaszról... Talán igazuk is van! És akkor megint kitárult előtted a világ. A nagyvilág kiskapuja. A rózsaszínű betétlappal egyszerre két határt (a csehet is, a lengyelt is) átléphetted. Tetted is, amennyiszer csak akadt két-három heted, két-há- rom száz*forintod, koronád, zlotyd. Autóstop, közben gyűltek a barátok, és a zize- gő-sustorgó szókincs. Gyönyörűségesen gyönyörű lehetett ez a ti Beatles—Bródy— Szörényi—Koncz-féle muzsikás világotok! Akkortájt születtem, amikor te legszebb ifjúi álmaid főútvonalán • rátapostál a nullkilométerre — 1962. Téged még slapajnak hívtak a szakma öregei, ők pedig szerkesztő urazták egymást. Később te is megkaptad a művi hierarchiában neked is kijáró „sajtos” titulust. (Ugye, ez volt a bántó, és nem a slapajság?!) Még valami: dr. Agy tanítványa is lehettél, s abban a 68 körüli felnőttoktatásban a tantárgyat Üj Gazdasági Mechanizmusnak nevezték. Az idő múlásával Gazdasági Mechanizmussá, végül Mechanizmussá zsugorodott... a neve. Ifjú ismerősöm, ez a 26 éves ember tovább nem minősít. Nem tartja sikernek, ami nekem szakmai csúcs, ami nekem közéleti elismerés. Neki nem kudarc, amit még bukásként igazol vissza a mi Nagy Nemzedékünk. A fiam lehetne — motyogom, s mert a fiam maholnap tényleg ennyi idős, itt az idő őt meg nem érteni. Ezt diktálja a nemzedéki konfliktus törvénye. Ezt várják tőlem az öregecskék, kiket úgymond nekem kellene váltani. Elvárják tőlem: inkább nekik, a nagyapóknak hozsannázzanak az unokák. Nem engedem át °zt a generációt — a Legnagyobb nemzedéket! A WHO-statisztika kedvelt gyermekei vagyunk. Nekünk ágyat és bonyolult elektronikus masinákat tartanak fenn az intenzív osztályokon. MINKET egyszerre látogatnak, betegágyunkhoz a diétás falatot egyidejűleg hozzák apáink és fiaink. Kettőjük közül a 26 éves fiú azt kívánja, hogy épüljünk fel, mert úgy tudja, lenne mondanivalónk. Apánk is tudja, de ő nem akarja hallani. Temetésünkön szép, gyönyörű szép beszédet mond majd a jó öreg. Mi kár: papírból! Szilágyi Szabolcs
