Nógrád, 1988. július (44. évfolyam, 156-181. szám)

1988-07-09 / 163. szám

WIOWALOM »»»MWWWWÄ Szégyellem, szé­gyellem. Megbántot­tam egy (jól öltözött) kislányt, aki — talán — még semmiről sem tehet. A szőke lányka egyik fia­tal dobermanját rúgtam föl. Kétszer is; némi indulattal a fejemben. A tenyésztett eb nyolcadszor rohant bele alig féléves, gondosan őr­zött bokorsávunkba. Kapart, rágott, viháncolva ürített. Nem ismerte a Duna-parti hóbogyóbokrok előtörténetét. Én föl tudom mérni je­lentőségüket. QJt lakom, a parton. Élvezem a panorá­mát, negyedik éve. Ezt (akái különös, akár nem) annak köszönhetem, hogy csalá­dunkban vannak siketek Próbáltam utánajárni, hogy (kibírható) betegségünk mi­ként öröklődik négy nem­zedéken át. (Ennyiről köz­vetlen tudok.) Orvosinfor­mátoraim egymásnak ellent­mondottak, s ezzel óvatos­ságra intettek. Egyikőjük, dr. Madar Im­re (nem gyével, dével) meg­vigasztalt. Mit izgatom ma­gamat, esetleg unokáim le­endő halláskárosultsága mi­att? Miközben nemcsak föl­emelte hangját (hogy meg­értsem), hanem látnivalóan formálta is a szavakat, ar­ra hívta föl figyelmemet, hogy bizonyos mértékű tompa hallás abban az idő­ben nemhogy hátrányos lesz, hanem kívánatos. A világot ugyanis, s ben­ne a fővárosokat annyira elönti addigra a zajszenny, hogy kiszűrését egyedi vé­dőfelszerelésekkel fogja megoldani az emberiség Közte a magyarok. (Habár — összlétszámúkat tekintve — föltehetően tovább csök- kenőleg.) Így tehát, nyugtatgatott Madar doktor, elég valószí­nű, hogy polgártársaink és -nőink többsége bizonyos zajszintfölötti helyeken ugyanolyan, csak ellenkező eélzatű elektromechanikus eszközöcskéket fog hordani fülében, mint amilyeneket most én viselek. (Főként, ha a még szabályosan hallók társaságában vagy — hát — színházban-tévénél üldögé­lek, halló szemüvegesen.) Mivel a feleségem is (bár liechtensteini származék, de) született siket, s laká­sunkat zongoratanárnak ké­szülő leányunkkal együtt kinőttük, kettős siketségünk előnyeit használtuk ki ak­kor, midőn átköltöztünk Bu­dapest egyik legzajosabb he­lyére. Nevezetesen a budai Duna-partra, pesti Parla­mentünkkel szembe, srégen. A szép fekvésű, kényelmes lakásra úgy leltünk rá, hogy megtekintettük az apróhir­detéseket. Fölírtuk azokat a címeket, melyek birtokosai úgymond csendes kis lakást kerestek. Mellékutcában. Ez volt a mienk, hol a csöndet — idegesebb szomszédaink szerint — egyetlen tényező (ki nem találnák), a mi két­féleképpen abszolút hallású leánykánk fenyegette — biz­tatóan kibontakozó zongora­gyakorlataival. (Holott azo­kon nemhogy dühöngeni, hanem azokat — mondják a szakértők — élvezni is le­hetett volna.) A lakáscserékben már a második partnerünkkel meg­egyeztünk. Miénk lett a cso­dás panoráma, Izabellánké a sarokszoba, hol remekül gyakorolhatott, miközben gyönyörködött a napszakok szerint változó, folyam menti látványokban. Egy ideig mi is elégülten szemlélgettük gyönyörű Márikámmal együtt új életterünk tágas­ságát; az erkély fölé feszü­lő nagy-nagy eget, a há­romhidas perspektívát, a fe­hér hajók, a sárga villamo­sok s a kék autóbuszok igyekvését. Valamint a tar­kabarka autócsorda tüleke­dését, amint (üvegpotrohuk- ban feszült arckifejezésű gazdáikkal) négy forgalmi sávban egyetlen irányba, a barátságos Szentendre felé igyekeznek. Csupán egy dolog hiány­zott halk örömünk teljes­ségéhez. A sokféle színhez alig párosultak e tájon az alaphangot adó növényzöl­dek. Pedig lett volna hová ültetni a füveket s a bok­rokat! A villamos- meg az autóbuszpályák között öt méter széles sáv húzódott; zöldféléket hívogatólagosan. A főváros kertészei a sza­badtéri mozi vonaláig vala­mikor gondosan be is ültet­ték; időtálló kúszórózsa­féleségekkel. Előttünk azon­ban, a két-három száz méter hosszú, sanyarú agyagtala­jon — a hamar sárguló giz­gazon kívül — semmi se pihentette a horizontról a föld felé visszahajló tekin­tetünket. Annál kellemesebb volt meglepetésünk, mikor — há­rom éve — a nyár végén iz­mos asszonycsapat jelent meg erkélyünk alatt, a te­repen. Lassan, de biztosan végigásták a gránitkockák­kal szegélyezett termőcsíkot. A légiparádé napjára már készen is voltak az egészsé­ges munkával. (A közeli borharapó-tulajdonos ugyan lefogadta, hogy addig tar­tanak ki a környéken, arm's a rizling-szilváni betart!) Szeptemberben megjöttek utánuk a humuszt szállító billenőkocsik. Egymás után dobbantották a friss han­tokra talajjavító terhüket. Izabellánk ötletére akkor négy vödörrel mi hárman is vittünk haza a kitűnő kerti talajból balkonládáink föld­cseréjéhez. Hagytunk per­sze (eszmei) elegyengetni- valót úgy is az októberben érkező ültetőkertészeknek. Ugyanazt ültetik ide, ami arrébb tenyészik, közölte — kérdésemre — az egyik he­gesztőkesztyűs (?) fiatalem­ber. (Beszélgetésünkhöz nem mulasztottam el föltenni halló szemüvegemet. Ettől elkezdtem a saját szavamat is alig hallani.) A következő két évben is­métlődtek az előző esemé­nyek. Az elültetett tövek azonban mindahányszor ré­szint gyanúsan elritkultak, másfelől (útsózás télen!) egy­általán nem fogantak meg. Végül Bellikénk unszolására a múlt évben mi is átültettük szentendrei telkünkre az egyik utolsót a hírmondók közül. Azt, amit nem kapar­tak ki, vagy nem tiszteltek sorvadttá a megújuló bo­gáncsvidéken hancúrozó ebek. Valaki, úgy tetszik, kívü­lünk is belátta, hogy szívó- sabb növények kellenének a székesfővárosnak ezen az idegenektől forgalmas, ex­ponált helyén. Fölismerését a reformáló ismeretlen azzal bizonyította, hogy az ásás, a humuszbillentés, a talaj- terítés, az ültetés munkáját — októberben elkezdve — közvétlenül egymás után üte­mezte be! A rosszul lábra kapó rózsatövek helyett az erős — még a kipufogógázra sem hederítő — hóbogyó- csemeték telepítésére adott utasítást. A jelentéktelen tövecskék- hez kegyes volt a nagy ég. Lévén lényegében levélter­mők, szerény virágjuk ked­véért nem lopdosták — na jó, lopdostuk — ki őket te- levényükből. Másfelől hamar rájuk esett névadó elemük, a fehér hó. Zömükben így megmenekültek a nemtörő­döm kutyák közvetlenségé­től. Mire a kutyások észbe kaptak, a cserjék tavasszal az esőben oly magasra nőt­tek — kétszáz méter hosz­szan —, hogy kutyákkal be­léjük menni bonyolultabb volt, mint mellettük késztet­ni sétálásra a blökkentőket. Csak hetek múlva kezdett ismét előállni a veszélyhely­zet. Kánikulai dekádok vál­tották föl a tartósan esős napokat. Ekkor határoztuk el (csöndben) Márikámmal — Izabella heves ellenkedé­se dacára —, hogy amíg lesz ez a kánikula, segítünk a bokroknak. Gyöngülésüket kihasználva már a kutyák gazdái is, ál­lataiknak példát mutatva, újó­lag nekik csörtettek. Mi ki­jelöltünk magunknak egy olyan harmincméteres sá­vot, ameddig használt kerti tömlőnk sugara kényelmesen elért. A javított slagot rá­szereltük konyhai vízcsa­punkra. A halion, valamint — külföldi kurzuson részt vevő — leányunk szobáján keresztül erkélyünkre vezet­tük az alkalmi vízköpő alkal­matosságot. Egy hét múlva nem vol­tam rest, és szóba elegyed­tem a kisportolt kislánnyal. Arra kértem, ne mászkálja­nak az ápolt területen. In­kább a kijelölt gyalogjárón közelítse meg a rakoncátlan játszótársaival a járdát. Kü­lönben? Különben újabb fi­gyelmeztetés nélkül fölrúgom egyik-másikat. Vagy. ha úgy esik, az egyiket. A legújabb divatú tinédzser válaszolt valamit. De — nem volt rajtam a sze­müvegem. Így érkezett el az a bizo­nyos nap. Kitekintve az erkélyről, ugyanazt láttam tőlük, amit addig. Azt is észrevettem, hogy már há­rom girbegurba ösvényt ta­postak ki maguknak. Mit te­hettem? Tettetett nyugalom­mal — Márikával együtt — a szokottnál korábban megreggeliztem. Kisétáltam kapunkon. Átmentem a túl­oldalra. Türelemmel vártam. Semmi szándékos-ág nem volt abban, hogy — állítólag — az értékesebbik kutyuská- ba rúgtam bele egymás után kétszer. És nem — szintén két ízben — a másikba! Ab­ba, amelyik — tényésztési szempontból — szemrevalót- lanabbra sikeredett. Ahogy a ki-lány kövér, ám nem erős testalkatú aty­jától később értesültem: a járókelők a kiskutya voní­tására összecsődültek. A lányka sírógörcsöt kapott. Én ellenben, mint ki jól vé­gezte dolgát, rájuk se he­derítettem. Rezzenéstelen arccal a dolgomra mentem. Utóirat: Miután én sem láttam másként azon a bizonyos reggelen a magam halk sza­vú következetességgel bevál­tott ígéretét kutyafölrúgás témájában, az atya — társal­gásunk kezdetének szánt, he- vült — szavaira egyszerűen bólintottam. Megtöröltem föl­indult lélegzete következté­ben enyhén teléfröcskölt szemüvegemet, és föl se tet­tem. Csak a szájolvasás mes­tere, Márika mesélte minap, hogy a szőke kislány puly­kavörösbe játszó apja mifé­le sértéseket vagdosott még a fejemhez. Azt is megkoc­káztatta, hogy süketnek ne­vezzen. Talán nem tudja, hogy er­re a brutalitásra mi siketek legalább oly háklisak va­gyunk, mint arra, hogy ha az emberek és a kutyák szándékosan tönkreteszik a szemünknek daloló, természe­tes színeket. Jordan Popov: Dráma a szavannában ^ Egy író és egy kritikus -eltévedt a szavannában, annak ellenére, hogy elvben jó irányban haladtak. Szür­kületkor az író a kritikus tanácsára tüzet gyújtott, hogy könnyebben rájuk akadjon a keresésükre indult helikop­ter. Helikopter helyett egy oroszlán és három hiéna fi­gyelt föl rájuk, és miközben feléjük tartottak, szájukat nyaldosva-latolgatták a fölöt­tébb érdekesnek látszó ta­lálkozás kimenetelét. A két irodalmárnak a földbe gyökerezett a lába, amikor megpillantották az állatok királyát. Az orosz­lán, aki szemmel láthatólag meg volt elégedve a hatás­sal, elbődült: — Maguk kicsodák? A kritikus azonnal visz- szanyerte a lélekjelenlétét, rámutatott bajba jutott tár­sára, és így szólt: — Az egyik legnagyobb és legjelentősebb bolgár író áll ön előtt, felség. Évekig táncolt ide-oda a költészet és a cirkusz, a próza és a vásári kikiáltás között, hogy aztán végre ön elé állhas­son. Egy lett és oszthatatlan. Jellemzője az ízes mondatok, az életszerűség, a vérbőség és az érzékenység, ami olva­sók ezreit vonzza... Azt mondja nálunk a nép az ilyen írókról, hogy „héjastul kell kipróbálni”. Az oroszlán elégedetten bólintott, és odafordult az egyik hiénához: — Mit szólsz hozzá? A hiéna fintorogva meg­vonta a vállát: — Az a véleményem, hogy nem szabad akadályokat gördíteni a kritikus elé a folyamat alakulásában és magyarázatának igazolásá­ban, ellenkezőleg: kezeljük hús-vér emberként­E szavak után az állatok felfalták mind a két szeren­csétlent. a Reggel így szólt a teli ^ gyornrú oroszlán: Ritka élvezetet szerzett nekem ez az író. Az ember egykettőre a végére jut, anélkül, hogy észrevenné. Ezzel szemben a kritikus igencsak száraz, és nehezen emészthető falat­nak bizonyult. — Ne feledkezzünk meg azonban arról -— tette hozzá az egyik hiéna —, hogy íz- beli különbségük ellenére mindkettőj üknek ugyanaz az életsors jutott osztályrészül- Ilyesmi pedig, sajnos, ritkán fordul elő. E rövid párbeszéd után a vadállatok eltűnjek a bokrok között. Bolgárból fordította: Adamecz Kálmán Ismét Agria-játékok Az egri Gárdonyi Géza Színház szervezésében idén is sor kerül az Agria-já­tékok rendezvényeire. Az erről szóló műsorfüzetből szinte rögtön kitűnik két színházi bemutató; Goldoni: Két úr szolgája (július 14-én) és Jékely Zoltán: Mátyás király juhásza (július 21-én), A júliusban végigvonuló események között- nagy si­kerre tarthat számot a ba­zilikában 11-én Sebestyén János orgonaestje, 18-án pedig Takács Klára ária- és dalestje. A Tomkins ének- együttes 25-én lép a közön­ség elé. A Dobos cukrász­dában több alkalommal is lesz operett- és sanzonest: 15-én, 22-én és 29-én. Iszlai Zoltán: \T r 1 íí f I Vedelt színek .' ’ • (Ajánlom Pete Wilklnsonnak) BÉNYEI JÓZSEF: A POMPEJI KATONA Elkerülte az örömlányok csábító lantjátékait, nem ült le kockázni a katonatanyák elé 'szabad szombaton, a szőlő erjesztett levét se szerette szopogatni, sétált inkább a tengerparton s nézte, hogy pergi be saruja nyomát a görgő és sárga homok, vagy a domboldal felsebzett virágait figyel­te, bölcsőit őszre már zörgőtestű manduláknak­Kis hülyének hívták a káromkodó társak s kardja élét is márványba verték bosz- szantásul, pedig nem volt buzi, se bolond, csak nem a- kart katona lenni, hanem színész vagy történetíró, de az apjának ezt tanácsolták a nagyokos pá­lyaválasztási szenátorok, hát szótlanul felvette az angyalbőrt, a háti­zsákot és megtanult ütemre menetelni, s mikor már sarkosan álltak az ágyán a lepe­dők meg a kifakult lópokrócok, őrségbe küldték a főkapu mellé. Ott is maradt, mert éppen egy alkaioszi strófát faragott a fal színes mozaikkövein észre se véve a vulkánt, lávát és kőgörgetegetj énekelni szeretett volna, költeni szépivű ver­set s míg nyelve alatt ért ez a verssor, körülvette a történelemmé merevülő végtelen kőzuhatag. Mára már hős lett a verset kalapáló kiskatona, de az a sor soha nem született meg, az a rit­mus, az a strófa. Hősöket csak szül a kor, költők nehezebben alakulnak, mert a kényszerű kiskatonákban megmerevedik a szó, s történelemkönyvek illusztrációjává kövesül. SÁRÁN Dl JÓZSEF: HARMADIK LEHETŐSÉG (TERTIVM DATUR) „Van aki jó gazda, ám rossz szolga. Más jó szolga, de rossz gazda. Olyat is tudunk, hogy valaki egyszerre alkalmas, illetve alkalmatlan mind­kettőnek.” Körmendi Károly nyugalmazott tetőfedő mester Jó gazdából lépett elő a címzetes szolga. Denaturált szolgálat a szolga-gazda dolga. Szegény magam fölsége, ki rokona vagyok?! Szolgálnék? — Meg sem lát Alkalmazó-alkalmazott. Holló László: Akttanulmány.

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents