Nógrád, 1988. július (44. évfolyam, 156-181. szám)
1988-07-30 / 181. szám
/ Valle Rosemberg: Dzsemtálaló (ezüst, 1911) A finn t < forma Nemcsak Európa, a világ is nagy elismeréssel adózik északi rokonaink, a finnek formatervező művészetének. Ez az elismerés persze nagyon is hétköznapi módon mérhető: a finn tárgyak eladhatók, sikerük van, utánozzák őket, vagy legalábbis hatásuk van, stílust teremtettek. Gunnel Nyman: „Gyöngysor" váza (fúvott üveg, 1948) Magyarországi hatásuk • "* nemcsak a rokonság miatt szivárgott be; vannak ennek kézzelfogható, kitapintható egyéb gyökerei. A finn lét a világtörténelem során többféle hasonlóságot is felmutat. Északi rokonaink háromszor akkora területen élnek, feleannyian, mint mi. Az „ezer tó országában" ezernél jóval több tó, sziget van, a partok tagoltsága még a közel lakókat is messzire . választja egymástól. Egyébként a világ legészakabbra fekvő országa. Népművészete, amely sértetlenül mentődött át az ipari sorozatgyártásba, azokban a közösségekben alakult. amelyekben, egy-egy tanyai település köré rendeződve nagy családjaik éltek, megtermelve és elfogyasztva termékeiket, az észszerűség és célszerűség szellemében alkotva mindazt a tárgytömeget, amelyre szükségük volt. És megörökítve, megőrizve. Legfontosabb termékük, — ma is — a fa, a fából készült tárgyak garmadája A huszadik század — és ez sem elhanyagolható tényező -L- meghozta az ország önállóságát is. Az önálló tanyai gazdaságokból egyre többen kerültek át a városokba, s magukkal vitték génjeikben, tenyerükben azt a gyakorlattá nemesült tudást, amit őseiktől örököltek. Sértetlen volt ez a tapasztalat, s egységes. Ha a magunkéhoz hasonlítjuk: a tanyáról kikerült emberéhez hasonló, de,mégsem hasonlítható. A finn formatervezés a múlt század végén, s azóta megrendezett világkiállításokon lépett ki Európa, s a nagyvilág elé Ezek a sikeres bemutatkozások adtak mindig újabb lökést a finn formatervezésnek. A legkisebb finn használati tárgyat is két lépték határozza meg: a tájé és az emberé. A táj — és annak anyagai, elsősorban a fa — meghatározó tényezője építészetüknek, Az épület mindig ugyanazzal a szemlélettel, a táj, a különböző tájba illesztés igényével születik. A finnek soha se készítenek absztrakt épületet. Ha kell sziklára tervezik — mint a Marimekko gyárat — ha kell erdő közepére, anélkül, hogy egyetlen fát is megsértenének, vagy tó partjára, ahol az öböl adja a szauna „kifutóját”. A belső tér, annak bútorai, használati eszközei úgy készülnek, hogy lakóját a legjobban szolgálják. A legnagyobbak azért tudták „hazaszelídíteni” a világ legfontosabb építészeti irányzatait is. Alvar Aalto például megteremtette a funkcionalizmus finn változatát, a táj és az ember léptékének, arányainak figyelem- bevételével. Nem véletlen, hogy nemcsak építészként, bútortervezőként is a legnagyobbak egyike, rétegelt hajlított fából készült bútorait ma is gyártják. De tervezett virágvázát — a Hullám elnevezésűt például —, amely az emberi szemnek szép. a virágnak meg a legkellemesebb elrendezést biztosítja. Az üveg készítéséhez is rendelkeznek a finnek a két legfontosabb dologgal: alapanyaggal és — északon élvén — modellel. Tapio Wirkkala, Kaj Franck terveiben, Timo Sarpaneva üvegeiben ott a jeges kristályvilág, az átlátszó, gyöngyözően, jégcsaposan megfagyott természet éppúgy, mint az illeszkedés az emberi kézhez, a használathoz. A textilek a hideggel birkózó emberek életében különös testközeli szerephez jutnak; a csíkosán szőtt raanu, a hosszú szőrű ryijy (rüjünek ejtik), vagy a textildarabkákból varázslatos mintákkal összevarrt patch- work takarók ma részben tovább élnek, részben megváltozott formában divatosak. A Marimekko cég — a szó azt jelenti „Mari kis ruhája” — főleg nyomott anyagot készít, deezenvisz- szahozza a csíkos, a kockás mellé a természet ezernyi színét, virágát. És a nyomott textil, amely pamutból, lenvászonból készült, képes még az északi féléves sötétségbe is visszalopni valamit a rövid nyár hangulatából. Az Iparművészeti Múzeumban vendégszerepei most egy finn kiállítás A finn forma címmel. Okos elrendezésben az oldalt futó sorban láthatjuk a legnagyobbakat: Aalto, Franck, Sarpaneva, Wirkkala, és a Finnországban élő japán textiltervező Ishimoto, valamint a textiltervező Dora Jung munkáit is. És a múzeum középső terében kinyílik a virág. A fiatal nyomottanyag-tervező, Inka Kiváló virágoskertje: kevés minta, rengeteg, különböző karakterű színösz- szeállítás tanúskodik a finn forma egyszerűségében is határtalan lehetőségeiről, arról. a jókedvről, amelyet a természettel való ilyen magas fokú azonosulás teremt meg számukra. Tordai Aliz Méltóságunkról Ahhoz a nemzedékhez tartozom, melyen belül mindenki átélt két-három horrorregénybe kívánkozó szörnyűségét. Áldom az emberi szellemnek azt a mechanizmusát' mely a feledés ködét teríti a kiváltképp fájdalmas élményekre. Majdnem valószínűtlen, de igaz, élénkebben és részletezőbben él bennem annak a húsvéthétfőnek, az emléke, midőn elsőízben indultam el locsolkod- ni, mint a fél emberöltővel későbbi döbbenetéin, amikor szőnyegbombázás puszította el fejem fölül a gyárat, ahol kenyeremet kerestem. Pontosan rögzült bennem az óra, midőn szeretett thnárom okos szavával kulcsot adott az akkor még korántsem klasszikusnak számító József Attilának ilyen soraihoz: „..Az én vezérem bensőmből vezérel, Emberek, nem vadak — elmék vagyunk! Szívünk míg vágyat érlel, nem kartoték adat!” » És ha a minap nem látok a postán sorba- állni egy csenevész, vénecske embert, már el is felejtettem volna, hogy az egyáltalában nem bensőből vezérlő férfiú idején bevágtak engem egy lefüggönyözött autóba, megbilincseltek, pápaszememet levétették velem, fekete okulárét tettek a helyébe, s hamarosan egy kihallgatótiszt elé vittek. Annak asztalára kirakatták zsebeim tartalmát. Akkor már levették rólam a fekete szemüveget, s egyszercsak bejött a postán most látható harcos, és e szavakkal vágta zsebre az öngyújtómat: „Ezt az alakot úgyis fölakasztják. minek ez neki”. Csodás véletlen következtében fölakasztatásom elmaradt, de egy pillanatra, most fölötlött bennem a postán, mi volna, ha odalépnék a derék nyugdíjashoz, e szavakkal: „Nem adná vissza végre az öngyújtómat?” De az ember szentimentális. Megszántam a nyomorultat, mert hallottam, amint szolgaalázattal imigyen fordult a kezelőhöz: „Kisasszony, tisztelettel, nincs nálam annyi pénz, haza kell szaladnom még nyolc forintért...” Tehát megcsöndesítette bennem az idő annak a krimibe illő epizódnak a zaját. Viszont van egy sokkal korábbi élményem, melytől holtomig nem szabadulok... Tizenkét éves voltam. Anyám egy úriháznál mosott reggel héttől vacsoraidőig. Három pengő, és a koszt volt a fizetsége. Este elébe ballagtam. A házigazda éppen fizette anyámnak a napszámbért. ö meghajolt mondván: „Köszönöm nagyságos úr.” És kezet csókolt a harminc nemtudomhány éves embernek... »Kijöttünk az épületből, s én, aki már tizenkét esztendősen is olvastam egyet-mást a társadalmi egyenlőségről és egyenlőtlenségről, dúltan fordultam anyámhoz: „Kezet csókolni ennek a mit tudom én kinek?... Én fölgyújtom a házukat.” „Irni-olvasni alig tudó, és a társadalomtudományokról mit sem sejtő anyám fáradt-szomorúan intett le: „Ugyan, ugyan, és akkor hol kereshetnék kis pénzt, fiacskám?...” A lecke szörnyű volt, és megszégyenítő. Pedig később a történelem végiggyalogolt a hajdani nagyságos úron, s beláttam, voltaképpen puritán, tisztességre törekvő ember volt, aki csak a históriai színjáték által reátukmált formaruhát és formaviselkedést hordozta személyiségén. És egyetértő belenyugvással tűrtem, hogy anyám az ötvenes években az én keresményemből dugjon oda kisebb összegeket, az úr nehéz sorba zuhant özvegyének. Emberméltóság... A gyakori emlegetés mintha elnyütte volna e szó valóságos tartalmát. Talán másnak is föltűnt, hogy a nemes csengésű szavakra ritkán rímelnek derék cselekedetek. Míg idővel eljut az ember annak belátásáig, hogy végtelen hosszú történelműn!^ során az emberi lét nagyszerűsége általában szólam maradt, s megrekedt a szépszavú álmodozók köteteiben, a gyakorlat pedig más erkölcsi alapelveket keres magának. Belelapozok egy etikai lexikonba, s olvasom: „Emberi méltóság — az erkölcsi tudat fogalma, mely az ember, mint erkölcsi személyiség értékét fejezi ki, továbbá etikai - kategória az emberek önmagához és a társadalomnak az emberhez való azon sajátosan erkölcsi viszonya jelölésére, melyben a személyiségnek ez az értéke elismerést nyer...” Nem olvasom tovább. Tudománytalan és nagyon is kikezdhető kérdések szökkennek talpra bennem, ha e meghatározásra gondolok. Például: napjainkban és nálunk van-e köze a méltóságnak és a rangnak? Olcsó fogás volna, ha arra hivatkoznék: nézzük csak meg a híradóban, hogyan érkezik meg egy faluba egy magas állást betöltő vendég; hogyan várják a tanácsház előtt; hogyan kísérik, miként terítenek számára... és milyen fogadtatásra számíthat a község küldötte, ha valamilyen közügyet intézendő a magas vendég hivatalát fölkeresi... Más kérdés viszont, hogy az ügyek meg- tárgyalásá alkalmával a társadalmi ranglétra alacsonyabb fokán állongóknak volt-e, van-e méltó szavuk a maguk érdekeinek képviseletére. Szinte elképzelhetetlen, hogy a közelmúltban olyan hatalmas jelentőségű kérdésekben, mint teszem azt az iskolák körzetesítése, vagy a tanácsok összevonása, az érintettek ne fejtették volna ki határozott rosszallásukat — ha beleszólásuk lett volna a saját sorsukba. Napjainkban jó okuk van arra, hogy arról beszéljünk: miből éljünk. Kevesebb szó esik arról, hogyan éljünk. Pedig ez a kettp ikertestvér. Mert akinek havi háromezret kell beosztania, hogy abból lakjék, táplálékot szerezzen be, pótolja elvásott ruháit, és segélyért kell kuncsorognia, az fütyül az emberméltóságról szóló elmélkedésemre. Viszont, aki jómódjában is vállalt kötelességek nélkül él, aki csak magamagára gondol, aki úgy véli, a világ tartozik neki, de ő semmivel sem adósa a világnak — nyűg az emberiség nyakán. Az igazságra és szépségre egyaránt szomjas ifjúkoromban, már nem is tudom kinek a művében találkoztam a gondolattal: „Ember! Ez —gyönyörű. — És büszkén hangzik!” És belenőttem egy világba, ahol évente 52 millió kortársunk hal éhen. Élünk olyan körülmények között, hogy a világhatalmak fő tárgyalási témája: hogyan ne pusztítsák el a földet. És szelíd alázattal mégis kereksük az élet értelmét, értékét, méltóságát. És csökönyösen vallatom önmagamat: van-e a ma emberének méltósága? Bajor Nagy Ernő Beszélő tájak Pincekörnyék Kozárdon Ecseg felől közeledve, mintha ölelni akarná, úgy karéjozza a Rózsamái he- gyecske a kis Kozárdot. ölelése elakad végképpen a falut őrző völgy legszélén. Alig var^ itt teres hely, ahol házak épülhettek, jobbról is, balról is, de szinte elölről (észak felől) hegybe fogott a falu. Balról tehát a szépnevű Rózsamái, aminek néveredetére semmit sem sikeredett előbányásznom nagy hirtelen, jobbról meg kicsit távolabb a majd háromszáz méter magas Pogányvár és mögötte a lankásban a pogányvári tanya — nem túl régen, ha történelmi időkben gondolkodunk, Plachy Gyula ötszázon felüli (holdban, nem hektárban) birtokának középpontja. Köves, szomjas-száraz földje Kozárdnak mégis felmutat máig egy valamikori híres hagyományt. Élnek itt szíjerős aknratemberek, akik mint Kelenien József nyugdíjas mezőőr, őriznek mást is. Mindent szinte, ami kozár- di hagyomány. Például a szőlészet-borászat-pincészet terén... Hírt hozva-vive jövünk de- rekas kánikulában a kicsit maródi, szépen lábadozó kollégához, ide a Rózsamái közelében álló portához, Kelemen bátyánk fiához, de itt aztán az életfordulatok is kedvezők, mert ahogy végzünk a hírekkel, meg a beszélgetés egészségépitő részével, éppen hogy hazaér a gazda egy kis szusszanásra, kortynyi hideg sörre. S akkor már meg kell nézni a kilencszáz négyszögölön (minden négyzetmétere terem valamit) elterülő „belgazdaságot", a felfuttatott, szépen gondozott szőlőt, a konyhakerti kisparcellákat és magát a pincét is a kert domb felőli részében. „Na, gyere — mondja a kolléga tréfálva kicsit — nézzük meg a pincét is, arról írhatsz egy köny vet...” Tekintélyesebbet a környéken talán csak Bujákon (a szövetkezetét), vagy Szirákon találni. A háziak Kohutról mint régi tulajdonosról beszélnek, akinek kicsit feljebb állt (áll ma is) valamiféle kúriája, ö volt talán a legutolsó birtokos errefelé, később a szövetkezeté lett minden a dolgok rendje szerint, de mert mindenre éppen a szövetkezeteknek nincs ideje-embere-ere- je-figyelme, bérleményből így vált Kelemen bátyám gondosan fenntartott valóságos tulajdonává ez a sokféle történetet, hagyományt, jórészt kozárdi gazdalelki- ismeretet megőrző mély pince. Nemes fekete penész lepi a köveket idelent. A pince közepe táján, felülről lefelé szolgáló kis levegőző nyílás, pontosan előtte volt egy nem túl régi elfalazás a helybéli hagyomány szerint- Hogy ugyanis Kohut itt, emögött az az újra elbontott fal mögött őrizte volna a háború közeledtével az értékeit. Ide csak a legbensőbb intézője jöhetett le — mondja Kelemen József és mutatja a kőfalakon a sokszáz éves zsaluzást is. Ügy tartják, akik ismerik a kozárdi pincét itt helyben, hogy a máig látható zsalunyomok egy „firnájszos” építési technológiával vannak összefüggésben. „Kiválasztották a megfelelő dombos helyet. Fölül simára, félgömbölyűre eltakarították, rqrakták szépen a lécezetei, arra a követ, azt berakták oltatlan mésszel, rá a vizet, ott megkötött örök időkre... S aztán kiszedték alóla a földet, tgy mondják a régiek-” A bor íze világos-fényes. Rizüng típus, könnyű, nagyon tiszta hatású, kortyolva belőle azonnal „szétszalad” a szájban, előbb hűsít aztán mérsékelten hevít. Kelemen Józsefnek nem hiába az a terve, hogy a felfuttatott (több fajta, de talán kizárólag fehér) szőlőt itt a napsütötte kertben továbbengedi. Tudhatnak erről maguk a szőlők is. Hosszú indákkal integetnek a széleken újabb karók, állványzatok után kutatva. De van szőleje a Rózsamáiban is, szép, jó szapo- rulatú juhállománnyal is foglalkozik, s mi mindennel még! A magam kilencszáz négyszögölén „termő” gaztengerre, néhány elöregedett gyümölcsfámra gondolva mégis itt kapók új erőre — persze csak lélekben. De mégis csak jó tudni, ismerni az alsótoldi saját földhöz közelállón mindent megművelő Kelemen Józsefet. Más is úgy lehet vele, mint jómagam, nemhiába élnek emberek az ország más, messzi tájain úgy, mintha rokonai lennének! Pedig csak egy- szer-kétszer jártak nála. A tájban, tájjal együttélő ember sok gondja, fáradozása ellenére derűt sugároz- Akaratot, valamiféle köny- nyed nyugtalanságot (abból lesz mindig a tett) és harmóniát. Ezért vonzó elsősorban. Nem tudom, hányán művelnek még kozárdi szőlőt? Kelemenék portája előtt, a kis úton túl, a szép termésű szilvasor lenti végében egy ugyancsak családi kezelésbe átvett tekintélyes-nagy épület, amit majd rendbe kell hozni. Valamikor előtte ropták a táncot a kozárdi fiatalok szüretkor, ma talán elsősorban ingázással töltik az időt, s akárhány tőke terem is ezeken a dombokon — annyi már soha sem zöldelhet, mint amikor volt elég munkáskéz erre az értékre itt. Ma néhány, Kelemen József töltetű gazda őrzi hatalmas erővel (ha egy-két ember erejét nézzük) a kozárdi életet. Valamikor itt száz! hold szőlőt műveltek, s a régi nagy Nógrád vármegye három — nevet is adó — fő borfajtájában ott volt a kozárdi, a penci és a szandai mellett! A kozárdihoz, mint névadó típushoz amúgy meg nyolc község szőleje-bora tartozott és ilyenek voltak közöttük, mint Buják, Szirák, Jobbágyi, Mátraszőlős..- Amivel csak azt szeretném mondani, hogy nem akármiről van itten szó... Amikor a kozárdi fényes-világos, szájban szétszaladó borról és gyümölcsének megtermelőiről mondok botladozó szavakat. Plachy- nak itt, éppen Pogányváron napi kétszázötven liter tejet előállító tehenészeti gazdasága is volt, s innen Kozárd- ról egyenest a pesti tejcsarnokokba ment a tej..- A kozárdi ezer holdból vagy ötszáz volt a Mauksokon keresztül (Mohora) Mikszáthtal is rokon Plachyak kezén. Volt itt birtokban még régebben herceg Eszterházy, egy Ettre nevű család sokáig erősen megült itten, aztán Szentkirályi, Dobóczky, Ta- ródy Bertalanná (sic!), Mar- sovszky, Plachy és éppen- hogy egy Kelemeny Gábor is a század elején. Nehéz munkájú földnek mondták mindig is a kozárdi határt. Ezért is mondom atyámfiai, van és lehet is dolgunk még rogyásig errefelé. De addig is — „őrzök, vigyázzatok...” T. Pataki jLászló
