Nógrád, 1988. július (44. évfolyam, 156-181. szám)
1988-07-30 / 181. szám
I IRODALOM Az üres váróteremben magában áll egy hatalmas aktatáska az asztalon. Másképpen kellene hívnom, mert ebben aktát sohasem hordtak. Ci- pelődésre való, s hogy szét ne essen, rátervezett szíj erősíti. Műbőrt azokkal a belepréselt krokodilpikkelyekkel. A disznóölés paprika-, majoránna-, fokhagymaszaga árad belőle. Járkálok a hideg váróteremben. A kályhánál kiszóródott hamu, vörös salak. Talán hajnalhan befűtöt- tek, de már kora este van. Nézem a vaskosár-szemét- gyűjtőt, a padokat, a fali ábrát. Agresszíven fölpin- gált, dús szemöldökű, óku- lárés, hosszú arc. Egészen más közelről, tudom, az állomásfőnök sose közelítette meg, annyira, mint most én. Üres a vonat, a kupém. Nehezen szalad valaki a forgalmi irodából, és hozzám ül le. Éppen onnan száll föl egy civil — különös, miért lenne különös? — morfondírozok tovább —, mért ne lehetne a forgalmista barátja, rokona?Ha sokan ülünk, egyszerűsödnek a kapcsolatok: egy felé, együtt érünk oda, netán együtt siklunk ki — semmi más. Ketten a legnehezebb, legalábbis az elején. Az első osztályon általában nem beszélnek, lelki kényelemből. A másodosztályon, aki nem szól a másikhoz — mogorva, magá- nakvaló. De, hogyan kezdjük? Ha magányos nő ül, jobb nem bemenni, fölér az utcai leszólítással, bár lehet, éppen arra várna az a nő. Diákkoromban százötven kilométert végigcsó- kolóztam egy fonólánnyal; másnap nem jelent meg a randevún, természetesen. Elkezdődhet a kapcsolat: Lehúznám az ablakot. Nem haragszik, ha rágyújtok? — indító mondatokkal. Űtitársam kapatos, egyszerre a közepébe vág, nem ordenárén, inkább kedvesen. — Volt már maga Nyugaton? — Voltam Párizsban, Normandiában. — Normandiában. Erről egy film jut eszembe... — A partraszállásról... — Nem... nem... na mindegy. Én voltam Svédországban. Rágyújt? — Gyöngébbet szívok, Helikont. — Én is, de nem lehetett Nagydorogon kapni. A testvérem ide jött férjhez. — Hangjában, mozdulataiban éreztem azért némi agreszivitást, hát megkérdeztem, pesti-e, de, ahogy i z országút vándora rendre elmulasztotta a segítségnyújtást. Utazhatott tavasszal vagy nyáron, esőben vagy hóban (álmos- fáradtan a főváros rengetegéből, vagy jókedvű beszélgetésbe elegyedve a gépkocsivezetővel), a hosszú út meghatározott pontján rendre ott vesztegelt az útpadkán egy jobb sorsra érdemes autó. A sofőr fékezett. Pontosan betartotta a sebességkorlátozást, úgy ahogy a táblák meghatározták számára azon a szakaszon, ahol az M 7-es autópálya Siófok felé az autó- útba torkollik, de eszébe se jutott, hogy megálljon. Utasa pedig — az a bizonyos országúti vándor — először félénken, aztán egyre mérgesebben, később már dühösen szemlélte a látványt, s nemegyszer ökölbe is szorult a keze... Később félelem fogta el, majd furdalni kezdte a lelkiismeret. Továbbrobogott anélkül, hogy alapvető emberi kötelességének eleget téve legalább megkérdezte volna a veszteglő autóst: — Mi baj, uram? Segíthetek valamiben...? A rekkenő kora nyári melegben most is ott állt az autó szélesre tárt ajtajaival, később elbeszélgettünk, vagy inkább ő beszélt nekem, nem bántam egészen a Déli pályaudvarig. — Voltam Svédországban a bátyámnál, ötvennégy éves korában meghalt. — Miben? — Hogy miben? Eh! Szóval, mentünk a sógorommal. Az anyja istenit a büfésnek. Egy üveg sört egy dollárért adott. A finánc végigutazott velünk Hamburgig. Nem... Hogy hívják azt a várost Kelet-Németország- ban? — Rostock? — Az. — Szóval, kéremszépen, mi a foglalkozása? Mindig valami szégyenlőséggel vallom be — di- cselekvésnek tarthatják íróságomat, a költőt nevetségesnek, ahogy a szokásos szójáték bizonyítja. Most, mégis meg kell mondanom egy utazási időre való bizalom érdekében. — Nagyszerű! Micsoda megtiszteltetés! Tudtam, hogy ide kell szállnom. Látom ezt a furcsa kis emberkét, hát ide ültem. — Mert ez a fülke az ajtóhoz a legközelebb. — Hát, a finánc velünk utazott. Észrevette a beszédünkből, nem tetszik valami. Kézzel-lábbal mutogattunk, milyen drága a sör. Eljött velünk a második fordulóra, akkor már három üveggel kaptunk egy dollárért, aztán az aprót vissza... Aztán a finánc az apróból még hárommal, így van ott. A tesóm vett csülköt, körmöt... A disznóhús háromszor olcsóbb a marhánál. A nagysága nem szerette... Mész a francba, mondta neki a bátyám. Megfőztük... Még Dániába is vittünk másnap... — Mikor disszidált a bátyja? — ötvenegyben. Szent- gotthárdon laktunk. Az egyik nővérem New-York- ban — mutogatja ujjain —, a bátyám Svédországban, az anyám Amerikából jött haza nyugdíjjal. Mit gondol, mennyi a nyugdíja? — Sok? — Sok?/Ha maga tudná? Jöttünk Dániából, ötórás út. Vannak ott a hajón játékautomaták meg minden. Bedobom a pénzt, és kiömlik egy halommal, dugtam egyik zsebembe, a másik zsebembe. Adtam a bra- tyómnak, a sógoromnak. Játsszatok! Gesztikulál hosszú karjával, tenyerével, kék bársonynadrágját csapkodja, az enyémet is. — Pardon, ne haragudjon! — megsimitja az ütés helyét. Sárbogárdon vonatunkat a gyékényesi gyorshoz kapcsolják. Beszáll az új utas. Jó vonatra szállt-e, kérdezi, mert visszafele megyünk. Tolatunk — mondom —, a szerelvényt a másikra kapcsolják. Űtitársam egy üveg sört hoz a büféből, kínál, a sörhöz semmi kedvem. Az új utas, otthagy bennünket. — Ismeri az országot? Mart én azt mondom, először az országot kell megismerni. Én mindent tudok. Volt Pécsen, a Mecsek Szállóban, ismeri azt a szobrot a szakadéknál, a pap prédi- kálás közben napszúrást kapott, lezuhant, azért van ott az a szobor. Meg Szent- gotthárdon a határban a kereszt... Volt már Szentgott- hárdon? — A kaszagyárban. — A templomban nem — legyint. — A kereszt helyén halt meg a basa. Elmondjam Szentgotthárd történetét? — Sok lenne. — A bátyám azt mondja, Nyugaton a szabadság. Köpök rá. Agyvérzést kapott ötvennégy éves korában. Maga író. Ismernie kell Kőszegi Frigyest. Osztálytársam volt. Egyszer Sopronban találkoztunk, nem ismert meg, de én megőriztem a gyászjelentését. Üjságkivágatot rak elém a pénztárcából. — írja ide a nevét! — Gyászjelentésre nem írom. — Akkor erre a papírra. Aha! Már ismerős. Valami tévé, ugye? Láttam. Ság- hegy... nem... Somló, igaz? Szóval, a bátyám öt évig Nyugat-Németországban élt, aztán ment át Svédbe. Húsgyári csoportvezető. Mentek az ötvenhatosok, betanította őket, de a nyelvet nem akarták megtanulni. Mennyi időt áldoztam rájuk! — mondta a bratyó. Vitte őket orvosokhoz, tolmácsolt. Sok léhűtő, csak jól akartak élni. Persze, neki már két háza lett. Most a vagyonát négy felé osztják. Gyerek nincs... a nagysága meg... minek is nevezik? — Élettársa. — Ügy van. Megkapja az egynegyedét. Szóval maga író... írja ide, mit írt? Fölírok néhány köteteimet. — Nem nagyon kaphatók. — Én mindent megkapok. Jóban vagyok a rádió igazgatójával, a MÁV nyugdíjas vezérigazgatójával. Szentgotthárdi gyerek volt a Csákányi László is. Iszunk valamit? Előre mentem, kértem, és azonnal fizettem, — Ne nagyzoljon! Tudja, mennyi pénzem van nekem? — ezreseket mutat. — Az anyám adta. Most már megmondhatom. Huszonötezer forint az amerikai nyugdíja. Igyunk még! Nem kértem. A fülkében bizalmasabbra vált. — Somogybán volt a legjobb dolgom... Tudja, a határtól harminc kilométerre egész föld alatti kórházrendszert építettek. Nekem kellet ellenőrizni, törzsparancsnok voltam. Lementem, fölkapcsoltam a villanyt... kórház, de nincsen benne senki., minden ott a helyén.. Riadó! Orvosok, nővérek, ugrás!.. Várják a sebesülteket.. Régi! Akkor maga még sehol se volt. — Határőr? — Nem. Belső. — Kék? — Műszaki, Aztán leszázalékoltak. Ezt az évet majdnem végig a kórházban töltöttem. Januárban újra befekszem. Sérv. — Hasára mutat, ágyéka fölött megtapogatja, mintha fájna. — Hol lakik? — Uzsoki utcában, az Amerikai útnál. — Azt a környéket ki szeretném törölni a térképről. Ott operáltak gerincsérvvel, többször... Azt mondta a főorvos, úgy vigyázzon, még egyszer nem lehet. Hogyan vigyázzak? Budafokon lakom... három szoba... kettőben a fiam, összeállt egy vegyészmérnöknőve]. — Hány éves maga? — ötven. Elmegyünk hozzánk. — Nem lehet — mondtam. Föntfelejtette magát Kelenföldön, a fiáért akart telefonálni, vigyen engem is haza, falusi tojást adott volna, szabadkoztam. Búcsúzáskor letegeztem véletlenül. Egész testével integetett. — Majd meglátogatom .. Uzsoki utca. Ne felejtse a telefonszámomat! •A Központi Sajtószolgálat 1985. évi pályázatának III. díjas alkotása tárcakategóriában. Ágh István: Ketten a vonaton ÁLCÁZVA ruhadarabokkal teletömkö- dött hátsó ablakával, fölnyitott csomagtartójával az útpadkán. S mögötte — ha nem is szabályos távolságban — ott árválkodott a piros háromszög, az elakadásjelző. .. Az utas már messziről kérlelni kezdte a gépkocsi- vezetőt : — Állj meg! Állj meg mögötte, kérlek... Elég nagy erőfeszítésbe került, amíg emberbaráti kötelességtudatra ébresztette a pilótát. Megálltak. A vándor kiszállt, s határozott léptekkel közeledett a kocsi vezetőjéhez. — Jó napot kívánok, rendőr elvtárs! Mi baj van? Az őrmester elképedt, viszonozni sem tudta a köszönést. Mintha valami rádióadó-féleséget szorongatott volna, de azon nyomban lekonyult a kezéből, s a termetes, jóvágású férfi széles mosolyt erőltetett dús bajusza alá. És nagy nehezen megszólalt: — Mi baj lehetne? — Gondoltam, megállók, láttam az elakadásjelzőt... Talán segíthetek valamiben. Arca hirtelen elfehére- dett, mosolygó ajka szűkszigorúra húzódott össze, és mintha el is torzult volna kissé. A válasz váratott magára. Az utas bizonytalan villanásokat fedezett föl a biztonság őrének szemében. Olyan volt ez a szempár, mint amikor gyagyának nézik az embert, vagy kihívónak, ártatlanul naivnak, vagy kötözködőnek. Végre nagykomolyan megszólalt a rendőr: — Nem segíthet! Nincs szükségem semmire! — Talán az ékszíj, gyújtáselosztó, gyertya vagy ilyesmi... — próbálkozott a vándor, aki igen nehezen tudta megőrizni komolyságát, hiszen évek óta tudja, hogy nem műszaki hibás autóval, hanem egy elakadásjelzővel álcázott traffi- paxszal áll szemben. Számított rá ugyan, hogy egyszer majd hatalmas fűzfabokor, netán kekiszínű sátor, vagy halászhálóval leterített bárka áll majd a padkán egy öreg halásszal, aki óriáshorgot kötött a zsinórjára, de nem érte ilyen meglepetés. — Ha nincs semmi baj, rendőr elvtárs, akkor miért tette ki az elakadásjelzőt? Gondolkodott, majd kivágta : — Mert, ha megállók a padkán, ki kell tennem. — Nemcsak akkor állhatunk meg, ha defektünk van, ha bajba kerültünk? — Én nem! — mondta határozottan, és befejezettnek minősítette a beszélgetést. Azt már nem merte megkérdezni a vándor, hogy miért van felnyitva a csomagtartó, miért vannak ruhák az ablakban, s miért vannak nyitva az ajtók? Úgyis tudta. Szépen, udvariasan elnézést kért a zavarásért, s amikor elindultak lépésben az ügyes műszerrel felszerelt kocsi mellett, félszemmel a biztonság őrét leste, nem emeli-e ajkához a rádióadót. Mert ha pár száz méterrel odébb véletlenül „rutinszerű gépjármű-ellenőrzés” következne, igencsak megsajnálná a gépkocsivezetőt. .. Riba Bálint Sár Andi József-. < TORNÁCON Ne mutasd magad gyöngének Nálad gyöngébbeknél Széthordják hírét kudarcodnak Kudarc? — összgyűjteménye Elemi kísérleteknek Példatár! — Hírtözsdések Spekulációihoz Minősíthetetlen „győzelem'' önünneplés egy lélek — S jelenlétiden tornácon ROZSA ENDREBÚCSÍTLANIL A láng'kaszabolta mezők, sívó homokon süket izzás. Ott állsz valahol, hamufényben. (Túl hirtelen esteledik ránk ) Ott vársz■ Zsugorodva tapad bőrödre az éjszaka hámja. Üres ég forog és csavaroz le a földbe, a rög-kalodába. Sínpáron a hold varrata: szemedben a könnytelen urnák. Begyógyul a csendtől a szád, de árok hujjogatja a hurrát. Kifakadnak a régi hegek! Az új sebek — elvárásodnak... A csikket a porba pöccinted; körmödre ne égjen a holnap! CSANÁDY JÁNOS: Dúsgazdag nyár, jövel! Már csak újra látlak, sóvár messzeség, szívemből kiváglak, te kerek kék ég, barna fátylad játszik méla ökrökön, sugarad virágzik barna öklökön. Sohasem volt messze, így hát itt terül crpál messzeséged a szívem körül, nyitott könyv a határ, irkái benne ő gépekés barázdát a szántóvető. Vonatkerekek ha átzúgnak szívem fölött, s mégis épen felemelkedem; agyamba tapos húsz tonnás autó, temelléd húzódom, átmentén futó. földiszedér-inda, tüskéid között érzem jól magam, mint hajszolt üldözőttj eperlevelekkel barna vállamon nyúlok el a földön, árokpartokon. Valami szabadság igézete hí növényiéire válni, zöldet bontani — gyümölcs-érlelő nyár, sóvár messzeség sugarában élni. lélegzeni még. Abakanowicz: Festmény
