Nógrád, 1988. július (44. évfolyam, 156-181. szám)
1988-07-30 / 181. szám
1988. JÚLIUS 30., SZOMBAT NOGRAD 5 Számos hazai és külföldi turista keresi fel Békéscsaba mellett a tanyai életforma és gazdálkodás emlékét őrző Gajdács-tanyát és Kiss-féle szélmalmot Az 1860-as évekből származó malom vonzáskörzetébe 100 tanya tartozott, s fénykorában évente 15—16 vagon gabonát őröltek malomkövei. Képönkön a Gajdács-tanya. (MTI-fotó) ‘ Folyóirat-tallózó Napirenden az „ötvenes évek" Elméleti kérdés, hogy a nagy lelki megrázkódtatásokból ki lehet-e egyáltalán teljesen gyógyítani a nemzeteiket. Hibákat jóvá lehet tenni, bűnök következményeit enyhíteni lehet, minden bajra van valamiféle gyógyulás, de ami megtörtént, az mindig beépüli az egyének és a társadalom tudatába egyaránt, s csituló hullámverésekkel, de tovább él akkor is, amikor személy szerint már nem élnek az egykori trauma elszenvedői. A gyógyulásért a legtöbbet biztosan azzali tehetjük, ha egyrészt mindent elkövetünk, hogy - hasonló baj többet elő ne forduljon, másrészt ha minél pontosabban feltárjuk a bajt magát, a hozzá vezető, s a belőle kivezető utat is. Ilyen nemzeti trauma mindmáig az, amit ötvenes évek címen szoktunk megnevezni. Bár a távolság már jó három évtizedes, még mindig csak a kivezető útnak járjuk egy szakaszát, amit többek között az is mutat, hogy a közelmúltig a legelkötelezet- tebb kutatók se juthattak hozzá például a Rákosi-do- kumentumok nagy részéhez. Nemes János, aki néhány éve a Társadalmi Szemlében írt Rákosi-életrajzot, most a Mozgó Világ júniusi számában rendkívül tanulságos összeállítást közöl az áttanulmányozott, mintegy háromezer oldalból. Azt állapíthatjuk meg, hogy az eddig kialakult negatív képet szinte minden egyes részlet közvetlenül is igazolja : Rákosi hatalommániás, önös érdekeket képviselő, következetesen antidemokratikus politikus volt, aki politikai, jogi és erkölcsi értelemben egyaránt bűntetteket követett el a magyar nép egésze ellen. Az egyik ilyen bűntett — amely a közelmúltig szintén tabutéma volt — a kitelepítések sora. Az év elején mutatták be Gulyás Gyula és Gulyás János filmszociográfiáját a hortobágyi munkatáborokról. E mű forgatókönyvét közli az Alföld júniusi és júliusi száma. Törvénysértés nélkül... — ez a mű címe, utalván arra, hogy a kitelepítések „szabályosan”, az akkori törvények szerint zajlottak. A kitelepítési rendszer 1951 nyarától 1953 nyaráig volt érvényben, s az emberek kiszabadulásuk után is megbélyegzettek voltaik, s vagyonukat sem kapták vissza. Az is kiderül, hogy ezékikel az emberékkel ' az évtized második felében is nemegyszer bántak „törvénysértés nélkül” törvénytelenül. Aki pedig verte őket, az persze nem emlékszik viselt dolgaira, hanem humanista maszlagokat hangoztat. Bacsó Péter fontos, de idülizáló szemléletet sugárzó filmje (Te rongyos élet) után ez a film a tényeket kívánja feltárni. Nemcsak a történettudomány, nemcsak, a doku- mentarizmus, hanem a szép- irodalom is sokat tehet még az ötvenes éveik hitelesebb megismeréséért. Ezt ígéri Oravecz Imre készülő versciklusa, amelyből több részlet jelent meg e hónapban is. A ciklus címe Szaj- la (ez a szülőfalu), alcíme: tanulmányok egy regényhez. A júliusi Alföldben, Tiszatájban, Kortársban, a múlt havi1 Űj Írásban megjelent darabok már jól kirajzolták e versciklus jellegét. Az 1942-es születésű költő gyerekkori falujának vjléga áll a középpontban, azt idézi fel ez a „verses regény”, de egyáltalán nem romantikus, hanem nagyon is tárgyiias módon. Azt látjuk, amit a gyerek láthatott, amikor számára a falu nemcsak a világ közepe volt, de maga az egész világ. Az ötvenes évek a háttere, cselekvési ideje annak a regénynek is, amelyet az Űj Írás közöl folytatásokban. Szakonyi Károly regényének Bolond madár a címe, s a júliusi számban a harmadik részt olvashatjuk. Ez a mű már igazi regény, bár elemezni még nem lehet, mert nem ismerjük az egészet, az bizonyos, hogy olvasni igencsak érdemes, 'Vasy Géza Vissza a faluba Á hhoz, amit bizonygatni szeretnék, némi bátorság kívántatik: megfordulóban egy világirányzat, ezt szeretném bizonygatni. Rohamosan városiasodunk, és ez a világirányzat aligha fordul meg egyhamar, nem ezt bizonygatom. A városról formált elképzelések, azok vannak megfordulóban. A város ideálképe változik. A falusi- asság, mint településszérkezeti, városképi, hangulati jellegzetesség, ez van felértékelődőben. A menekülés a városba, ez a lelki hajtóerő van lanyhulóban, és a visszavágyódás a faluba, ez a lelki éhségérzet van fölerősödőiben. A régi várostól mint mesterséges képződménytől vagyunk elidegenedőben, és a falura mint természetibb képződményre vágyakozunk. „Vissza a faluba” helyett azt is mondhatnám, hogy „vissza a természetbe”, és ez nem rousseau-i ábránd, hanem az embernek, mint természeti lénynek önvédelmi reflexe most, mely annál erősebben működik, minél globálisabb a természetpusztulás veszélye. Vegyük távoli példának New Yorkot. Annak is legjellegzetesebb magját, a felhőkarcolókkal teli Manhattan-félszigetet. A madártávlati képeken, mint egy gigászi tűpárna, sűrűn telitűzdelve hatalmas zsákvarrótűkkel. Amerika jelképe, a felhőket ostromló ember apoteózisa, a huszadik századi városépítészet etalonja, előleg a huszonegyedik századból. így tudjuk, de az építészetkritika ránkpirít most: rosszul tudjuk így. Ez a gigászi tűpárna, zsúfoltságával és szakadékmély sikátoraival, korántsem a modern város példája, ellenkezőleg: a középkori gótikus városé. Ugyanaz nagyban és betonban, ami falak közé szorított, zsúfolt sikátorom középkori város volt kicsiben és kőben^ téglában. Manhattan: a huszadik századi városépítészet zsákutcája — így a kritika. Nem is jó benne lakni, költözzünk ki S falusias peremvárosokba — így a városlakó. És már hallani, hogy New York nem is Amerika, a „földszintes Amerika” az igazi: fehér családi házak, kertek, sövénykerítések, madárdal, kutyaugatás. Jövök közelebb hozzánk. A Népszabadság belgiumi tudósítója írta, hogy Brüsszeltől délre egyetemi város épült az elmúlt évtizedekben: Louvain-la-Neuve, vagyis Űj-Lőven. Az egyetem egyik professzora mutatja meg a várost a tudósítónak, mondván: „A sűrűn lakott Belgiumban 1666, Charleroi alapítása óta ez az első új város. Elhelyezésével, funkciójával, képe kialakításával példát akarunk mutatni, milyen is lehetne a XXI. század városa.” A tudósító körülnéz ebben a huszonegyedik századi városban, megvalósulásában annak, amit ma városideálnak tartanak az egyetem tanárai, és mindent lát, csak belgiumi Manhattant nem: „Sehol betonóriást, komor, ijesztő betonkockát nem látni, minden áttekinthető, szemmel átfogható, emberméretű, emberközeli. És minden emberközpontú is — írja a tudósító. — A barátságos épületek éppúgy, mint a kedvesen kanyargó, lépcsőkkel, terekkel tagolt, apró tavakkal, kis parkokkal, pihenőkkel változatossá tett, más-más színűre kövezett utcák. Csupa sétálóutca. A gépkocsiknak csak a város peremén vagy a felszín alá vezetett parkolóban van helyük.” Summázva pedig azt írja Űj-Lővenről: „Enyhén dombos, erdős, nagyon barátságos, szép tájban épült. És bár minden szempontból, — a beépített anyagokat, a felszerelést, a funkciókat tekintve — a lehető legmodernebb, megtartotta táji, túlzás nélkül mondhatni: falusias jellegét.” Huszonegyedik századi város, amelynek mintajellegét épp falusiassága adja, remélem, beszédes példa gz amellett, amit bizonygatni szeretnék. Ha még közelebb jövök, egészen hazáig, lépteim elbizonytalanodnak: fő gondunk, hogy tető kerüljön mindnyájunk feje fölé, s nem az, hogy miként teremthetnénk ideális városokat. De ebben az egyvárosú, vízfejszékhelyű, falusias országban is kezd becse lenni a településtörténeti hagyománynak, és lakóhelyként kezd Budapest vonzása csökkeni. A „főváros-vidék” mérleget nem húzza egyfelé a főváros súlya, billegni kezdett a nyelv: a vidék sokat emlegetett és még mindig súlyos infrastrukturális hátrányait ellensúlyozgatni látszanak a vidék nyújtotta előnyök. Hogy így van, bizonyítsa két példa. Az egyik: ha átszaladok valamelyik hazai kisvároson, mondjuk Kunszentmártonon, vagy Szarvason, mindig feltűnik e települések rendben tartottsága. Néhány középület és bérház a városmagban, falusias házak-utcák a peremen. A családi házakat a magántulajdonosok tartják rendben, a városmag házait, a köztulajdonosok, s tehetik, mert kevésre kell gondot fordítaniok. Ha viszont végigsétálok Pesten, mondjuk az Akácfa utcában, vagy ha bebarangolom az öreg Erzsébet-, Teréz-, Józsefvárost, az elhanyagoltság riasztó sokaságával találkozom. Egész városnegyedek a lezűllöttség állapotában, sok-sok Kunszentmártonra vagy Szarvasra való ember él olyan környezetben, állítólag irigyelni való fővárosiként, amilyentől egy önérzetes kunszentmártoni, vagy szarvasi polgár borzadva menekülne. A másik példát friss falusi élmény kínálja. Megérkezem szombat délelőtt, s míg ott vagyok, vasárnap délutánig, egyik csodálkozásból ki, másikba be. Kezdődik a helyi étteremmel. Van egy bár vagy presszó részlege. most alakították újjá. Fugázott tégla- burkolat, vörösrezek, hangulatvilágítás; az éttermi részben damaszttal terített asztalok, lakodalom lesz este — minden szombat este lakodalom van —, most éppen négyszáz vendéggel. Aztán egy lakás. Szövetkezeti házban van, háromszobás, nagy távlatú kilátás a szabad rónára, most tapétázzák, fiatal házaspár költözik bele, átmeneti lakhely lesz, aki ad magára valamit, előbb- utóbb saját házat épít. Tehát egy saját ház. Most épül, természetesen kétszintes, fölül támgerendák a kiugró tetőzet alatt, mint a román kori várkastélyon. És egy másik saját ház. M ost készült el. egybenyíló földszint, padlófűtés, faburkolatok, az emeleten hálófüllkék, pingpongterem. A harmadik házat már belaktak, körülbelül harmincán ülünk nappalijában, az asztalok körül vasárnap délben, kis névnapi összejövetel, szerény traktával: leves, rántott csirkecomb, sültek, torták, italok. Hazafelé a kocsiban számvetés: nagyvonalúbb életkeret és életvitel ez, mint a miénk, szegény pestieké, akik szűk helyen élünk, lakástalanságukba belére- ménytelemült fiataljainkkal a nyakunkon. És nem azért, mert a pénzünk kevesebb, azért, mert a vidéki házépítők szerencséje több: olcsóbb a telek, az építőanyag, kéznél a baráti munkasegítség. A vidékfen élésnek pillanatnyilag ez a legnagyobb előnye. Tető a fejünk fölé, fiatalok sokaságának vágya ez. S mert falun teijesíthetőbb, nincs is jobb példa ennél arra, amit bizonygatni szerettem volna. Faragó Vilmos Örökérvényű az igazság: az új életben rejtőzködik az elmúlás. "Mekkora az út, amelyet közben megteszünk? Mivel van kikövezve? Nem várunk rá választ. Ha lenne, sem kívánna senki belelapozni a sors könyvébe. Életutak. Sokfélék, ezerszí- nűek. Boldogok és tragikusak. Egyvalami azonban közös bennük. Mindenki, aki e földre született, átéli az emberi lét korszakait. Az idő kegyetlen, az idő nem áll meg. Tegnap még világra csodálkozó apró ember voltál, aztán észre sem vetted, hogy átsuhant rajtad az első szerelem mámora, még csillogsz, szép vagy, utánad fordulnak az utcán, terveket, álmokat szősz. Kézenfogva sétálsz a gyerekeddel, életed folytatójával és csak akkor kezdesz felfigyelni a körülötted ólálkodó fekete kendő keretezte barázdált arcokra, amikor hajadban ősz szálak csillannak, szemed köré ráncokat fest az idő. Igen, te is öreg leszel, de ne félj tőle! Az ifjonti hév helyébe lépő életbölcselet átsegít a megváltoztathatatlanon.- ria - - kulcsár -