Nógrád, 1988. július (44. évfolyam, 156-181. szám)
1988-07-23 / 175. szám
1988. JULIUS 23.. SZOMBAT NOGRAD 5 Bányamunkásünnepnapok a múltban A bánya védőszentjének — Prokop, Borbála — napján Szt. Istvánkor munkaszünet révén díszruhában, zeneszóval, zászlók alatt vonultak fel megyénk bányamunkásai nagyobb telepeiken ünnepelni. Ezeknek az ünnepeknek magyarországi elterjesztésében az idegenből jött bányamunkások játszották a főszerepet. A lassan múltidejű megyei bányászat igen érdekes és izgalmas kérdése a védőszentek kultuszának elterjedése és meghonosodása. Írásomban erről szeretnék szólni röviden. A babonás hit és a küzdelmes élettel szorosan ösz- szefüggő vallásosság általános elterjedéséhez hozzájárult a bányászok életében a foglalkozásból adódó nagyfokú bizonytalanság. A különböző társulatok egyöntetűen bevezették és kötelezővé tették a bányába való leszállás előtti imádkozást a felolvasóban elhelyezett védőszent képe előtt. A Sagótarjáni Kőszénbánya Rt. tisztviselőinek és munkásainak életében az egyházi ünnepek mellett a kifejezetten bányászünnepnek a minden év július 8-ára eső Prokop-nap és a december 4-re eső Borbálanap számított. A két védőszent kultusza középkori eredetű, közülük a július 8. Prokop-ünnep vált a „Salgó”-nál központi jelentőségűvé. Neve ugyan nem szerepel a 14 védőszent sorában, a társulat bányászai mégis védőszentjükként tisztelték. Eredetére két változat ismeretes: az egyik szerint Prokop azonos a palesztinjai első vértanú, a caesareai Procopiussal (Szent Prokop), akinek teste Nis egyik templomában feküdt a 11- században. A görög egyház Szent Demeterrel szinte azonos tisztelettel övezi. A magyarokkal 1072-ben került kapcsolatba, amikor is Salamon király csapatai Nist elfoglalva egyik kezét, mint „karereklyét” onnan elhozták és a szávaszentdemeteri görög monostornak ajándékozták. A szent keze csupán 1164-ben került vissza Nisbe. Ünnepe az újgörög naptár szerint július 8. A 13. századból is ismeretes' egy Szent Prokopius, aki a történelmi irodalom alapján a három csehországi védőszent egyike. IV. Béla és II- Otokár csapatai a morvamezei csatában ütköztek meg, és a hagyomány szerint egy sebesült cseh katona lázálmában. látta, hogy csapata felett a bárom védőszent: Vencel, Adalbert és Prokopius lebegett. A csehországi Szt. Prokopiust (-f- 1053) már 1204-től nemzeti patrónusként említik a források. A kezdetben remete életét folytató Prokop hamarosan a sazavai bencés kolostor apátja lett. Középkori attribútumai: az apáti bot és könyv. Legismertebb szobra, a prágai Károly hídon áll, F. M. Brokoff alkotása 1712Szt. Barbara. Színes nyomat, Drezda 1899. A kép eredetije: Pothornik József Bányamúzeumban található Fotó: Koosné Kupka Edit bői- A vértanú szentként is előforduló Prokopot a többségében cseh-morva származású ill. kultúrkörhöz kapcsolható munkások valószí- nűsíthetőleg a cseh védőszent napjaként ünnepelték szerte vidékünkön. Ünnepnapján a forrásaink szerint minden bányász ingyen kapott húst, ^kenyeret és bort. A Prokop-ünnep jelentősége egyre inkább kidomborodott megyénkben, mert a bányaigazgatóság számára a közösségi szellem ápolásából adódó munkásfegyelmezési lehetőségeket is rejtett magában. 1885-től pl. ezen a napon adták ki az új bányászdíszruhát is. Prokop tiszteletét azonban a bányászok nagy része nem vallási eredetűnek tekintette, hanem bányatulajdonosként, esetleg az első szénkutatóként, sőt egyes vidéki telepen Szt. Borbála férjeként emlegette. Ismeretes olyan változat is, hogy a „kikapós” Borbála beszélte rá férjét az éjszakai munkára, s azóta van éjjeli műszál^ a bányákban- A Prokop-napi emlékek lassan összeolvadtak az emberek emlékezetében a Borbála-napi eseményekkel, amikor is egyes helyeken élelem helyett pénzt kaptak a bányászok. A 17—18. században terjedt el Szt. Borbála tisztelete a bányászok között. Borbála élete sem tud felmutatni semminemű kapcsolatot a bányamunkával, sőt védőszentként több szakma ill. foglalkozás is tisztelte. (Zivatarok, tűzvész idején imádkoztak hozzá). A vértanúhalált halt nikodémiai királylány tisztelete a 14- században már minden bányász számára egyértelműen köte- lez$. Az örökös veszedelemben élő bányász előszeretettel tisztelte és fordult feléje, hívta segítségül végszükség idején. Ünnepe szintén Csehországon keresztül jutott el Selmecbányára, ahol a magyar ércbányászatban már a 15. században feltűnik. A Borbála-kultusz behálózta a Felvidéket és az ércbányászok révén került a szénbányászok hagyományai közé. (Hasonlóan a ruházattal, jelvénnyel.) A kultusz utolsó nyomát a szénmedencében az etesi Gusztávakna dolgozói között lelték fel 1928-ban. A Borbála-kultusz tisztelte megyénkben inkább az Észak-magyarországi Egyesített Kőszénbánya és Ipar- vállalat Rt. bányamunkásai j között terjedt el- A Salgótarjáni Kőszénbánya Rt. munkásai hivatalosan nem ünnepelték meg, de mint Zemlinszky igazgató leveléből 1878-ból tudjuk ünnepnapja, mégis visszaesést okozott a termelésben. Ugyanis a német és cseh nyelvterületről idekerült bányamunkások a társulat akarata ellenére is megünnepelték a Borbála-napot. Az igazgatóság pedig tehetetlen volt az ősi bányász- szokások követőivel szemben.; Ezt az is alátámasztja, hogy ettől az időtől kezdve a Bor-' bála-nap megünneplésével kapcsolatban nem fordult elő több jelentés. Az ünnepet sikerült erélyes rendszabályokkal ill. közös megegyezéssel vasárnapra áttenni, hasonlóan a Prokop-naphoz, amit az ezt követő években hagyományként elfogadtak. A Prokop-nap megünneplésére a július 4-ét követő vasárnapokon került sorA múlt század végén államilag ismét felelevenítették a védőszentek kultuszát azzal, hogy Szent István királyunkat akarták védőszentként meghonosítani a bányászok között. Hivatalosan először Szászváron ünnepeltek bányásznapot 1893. augusztus 20-án. A nógrádi szénmedencében a magyarországi születésű bányamunkások István király napját is ünnepüknek tekintették már 1888-tól. Ez az ünnep azonban nem tévesztendő össze Szt. István vértanú ünnepével, akit néhány osztrák bányavállalat ugyancsak védőszentként tisztelt. Szt. István nevével mint védőszent nevével tehát csak az újabb időkben találkozunk, de Szt. Borbálával szemben mint védőszentet nem sikerült általánosan elfogadtatni- Bányászaink kis része Szt. Istvánkor is ünnepelt, bányászbúcsúnak tartotta ezt a napot, s ettől külön ülte meg a többi védőszent ünnepét. Bányavidékünkön a Nagybátony—Újlaki Egyesült Iparművek Rt. ünnepelte az államosításig impozáns külsőségekkel Szt. István napját. A harmincas évek derekáig még a hagyományoknak megfelelően pénzt is osztottak, fejenként 1-30 pengőt, mint étel- és italmegváltást. És hogy mi maradt meg ezekből a régi ünnepekből napjainkra, a válasz az lehet, hogy az összetartozást, az egymásrautaltságot kifejező érzés, mely napjaink bányásznapi ünnepeit át- meg átszövi a régi hayományok ezernyi szálávalDr. Szvircsek Ferenc „Liliké"emlékház Több millió forint értékű, zömében herendi porcelánokból és Kovács Margit által készitett kerámiákból álló gyűjteményt adományozott a Budapesten élő dr. Szondy István orvos Sümeg városának. Az adományt a felesége dr. Szondy Istvónné, Liliké kívánsága szerint annak felújított szülőházában a „Lilike”-emlék- házban helyezték el. A kiállított tárgyak zömét Honty Hanna és Károlyi Mihályné is láthatta, mert mindketten jó barátságban voltak az adományozó feleségével. Az emlékház Szülőföldjük Nógrád Apám öröksége Ifjabb Szabó István éppen Rajk László szobrát mintázza agyagból, amikor a műtermében felkeresem. A be-^ szélgetés idejére letakarja, mert az agyag gyorsan szárad. Az alkotás — kőbe faragva — a Hazafias Népfront egyik üdülője előtt áll majd. Ezt a munkát azért is végzi szívesen, mivel Rajkhoz személyes élménye is fűződik. A műteremben körös-körül rengeteg szobrot látok, a közelemben például Petőfi Sándor, cán töprengő kifejezéssel. Itt van Váci Mihály széttárt karjaival útszéli Krisztus-keresztre emlékeztető alakja. S a mindiig komoly Madách Imre. Számos nagyságot megmintázott Szabó István, s köztéri szobrai megtalálhatók az ország több mint harminc településén. Nógrádban is találkozhatunk alkotásaival Bátonyterenyén áll a fel- szabadulási szobra, amely eltér a szokványostól, sokkal egyszerűbb, póztala- nabb. Szintén Bátonyterenyén, a Bányász Művelődési Ház előtt láthatjuk Fuvolás kislány című alkotását. Nagy bánata, hogy a salgótarjáni strandon levő úszó nőalakját megrongálták, s ahogy ez már lenni szokott, nincs pénz a helyreállítására. Ha művészet- történész lennék, valószínűleg .valami olyasmit mondanék művei jellemzésére, hogy bennük a tiszta, egyszerű forma; a zárt kompozíció elve érvényesül. Mivel nem vagyok az, inkább arra törekedtem, hogy mondja el ő magáról és művei ről, amit szükségesnek tart. — Dorogházán születtem, Kisterenye mellett, gyerekkori emlékeim Kisterenyé- hez kötődnek, s bár ma már semmi közöm a falu; hoz, mégis úgy érzem, az az én hazám. Apám először kerékgyártóként dolgozott, a harmincas években kezdett el szobrászkodni, a szénmedence értelmiségi vezetőinek a támogatásával. Bennem föl sem merült soha, hogy más legyek, mint szobrász. Apám mellett minden gyakorlati dolgot megtanultam, amikor a főiskolára kerültem, a mesterségbeli fogásokat már ismertem. Nyolc-kilenc évesen kis faszobrokat faragtam, előtte, persze agyaggal is „dolgoztam”. Nagyon gyorsan megtanultam bánni a különböző anyagokkal. Azt mondja középiskolás- éveiről, nem volt különösebben jó tanuló, a reáltárgyak pedig egyáltalán nem érdekelték. A gimnáziumot Salgótarjánban kezdte el, de 1940-ben apja Losoncon kapott munkát, így ő is az ottani gimnáziumban folytatta tanulmányait. Később vissza kellett jönniük, s az iskolát ugyanott fejezte be, ahol elkezdte. Majd 1947 őszén felvételizett a Dési Huber István Kollégiumba és a képzőművészeti főiskolára, s azóta egyfolytában Pesten él. Édesapját Benczúrfalván hetente meglátogatja, így sok időt tölt el ma is a szülőföldjén. — Falusi fiúként nem volt nehéz Pestet megszokni? — Mindig nagyon érdeklődő, mozgékony, vállalkozókedvű voltam, így hamar bele tudtam kapcsolódni az abban az időben induló NÉ- KOSZ-mozgalomba. A mozgalom sajátságos módon próbálta a gyakorlati életre nevelni a fiatalokat. Nagyon lelkesek voltunk, akkor még minden őszintének tűnt, s hittük, hogy hol' napra megforgatjuk a világot. — Nem ellentmondás a gyakorlati életre nevelés és az, hogy „holnapra megforgatjuk az egész világot?” — Nem érzem annak, hiszen akkoriban valóban forrongott, változott minden. S mi igyekeztünk mindenhol ott lenni, mindenben részt venni. De magunknak teremtettük meg a létfeltételeket is. Ma sem tudok róla képet adni — nem is az a dolgom — de egész életemben kísért a NÉKOSZ élménye. — Feltétel nélkül hittek az akkori eszmékben? — Igen. Arra készültünk, hogy mi rendezzük be a világot a saját szájízünk szerint. A kollégium nem diákszálló volt, mi iskola után állandóan beszélgettünk, elterjedt a nevelési- önnevelési láz. Emlékszem, elfoglaltunk egy villát hogy tudjunk f hol lakni, mindenféle társadalmi szerveződésekben benne voltunk, szóval, nagyhatalom volt a NÉKOSZ. — Később? — Később kiderült, hogy ez nnródnyikizmus, túl sok közöttünk a paraszti származék. Különböző szabályokat léptettek érvénybe, én 48-ban ott is hagytam a kollégiumot. A főiskolán próbáltam meg összefogni a társaságot. Amíg Pátzai Pál volt a rektor, 49-ig, nagyon liberális volt a légkör. Aztán ott is mindent beszabályoztak, mechanikusan átvették a sztálini iskolarendszer módszereit normáit Órakeadés előtt például kötelező volt Nép- szabadságot olvasni... Az első munkámat még főiskoláskoromban kaptam, a nagybátonyi vájártanuló-iskola falára készítettem egy kő domborművet. — Akkoriban is nehéz volt pályakezdőnek lenni? — Igen, egy ideig nem volt lakásunk — 54-ben megnősültem — és sokáig kölcsönműteremben dolgoztam. Segített a helyzetemen, hogy 55-ben Derkovits- ösztöndíjat kaptam. Az akkori háromezer forint körülbelül megfelel a mai nyolcezer forintos nyugdíjamnak. Kétszeres Munkácsi-díj és SZOT-díj birtokában ez nem túl nagy összeg... — Említette, hogy a főiskolán erősen közéleti érdeklődésű ember volt. DISZ- titkárként is dolgozott. Utána is megmaradt a közéle- tiség ? — Végigkísért egész életemen. A képzőművészszövetségben a szobrászszakosztály titkára lettem, részt vettem a képzőművészeti alap létrehozásában, s rengeteg alkotótábort szerveztem az évek során ... — Megbánta? — Nem akarok abba belemenni, mi lett volna, ha...? Ha tudtam .volna, biztosan másként csináltam volna. Egyébként tisztának érzem magam, és nagyon jó érzés, hogy széles körű a kollegiális kapcsolatom. Sokan bíznak bennem. A hetvenes években gyakran értek támadások amiatt, hogy a párton és más szervezeteken belül dolgozom, azt mondták, „pártművészek” vagyunk. — A korosztályuk mégis szerencsés volt abból s szempontból, hogy fiatalon érdemi munkákban vehettek részt... — Igen,, csak az a baj, hogy túlnőttek rajtunk a dolgok. A döntések nem ott születnek, ahol kellene. Például a különböző képzőművészeti díjak odaítéléséről nem a szakma dönt. — Elégedettnek érzi magát? — Nem érdekel a látványos elismerés, az úgynevezett karrier. Ahhoz sokkal rámenősebb, „könyök- lősebb” módszerek kellenének. A siker érzését azért megkapom, amikor szembesülnek a szobraim azokkal, akiknek szántam. Mindig igyekeztem mértéktartó tisztességgel megfelelni a megbízásoknak. Egy köztéri szobornál például figyelembe kell venni az épület funkcióját, amely előtt áll, a városképet, de a napjárás is meghatározza a formát. Végül is elemi formákra redukálva egy tartalmi kérdést kell megfogalmazni. Nagyon izgatott például Váci Mihály szobrának az elkészítése, hiszen őt személyesen ismertem, együtt laktunk albérletben főiskoláskorunkban. Egy karjait kitáró alakot készítettem, jelezve, hogy magához öleli a világot, de egyúttal a megfeszített Krisztusra is utalva. Mögötte áll egy pad, a „mindenütt otthon” vers mondanivalóját megfogalmazva. Nagyon sok gondot, időt fordítok a hitelességre, különösen a portrék esetében. A visszajelzések mindig megerősítettek abban, hogy jó úton járok. — További tervei ? — Szóba került már a szülőföldhöz való ragaszkodásom. Apám munkásságához és az elsődleges élményvilágomhoz kötelez a hűség, s akkor vagyok önmagamhoz is következetes ha művészeti elveimben munkámban ez az indíttatás érvényesül. Nógrád megyében is sok érték keletkezik. Meggyőződésem, hogy ezeket ott, helyben kellene kiállítani, s nagyon szeretném, ha létesülne Benczúrfalván egy szoborpark, ahol a család képzőművészeti eredményeit bemutathatnánk nyilvánosan is. Ez idegenforgalmi szempontból sem lenne érdektelen vállalkozás ... Varga Mária
