Nógrád, 1988. július (44. évfolyam, 156-181. szám)
1988-07-16 / 169. szám
4 NOGRAD 1988. JÚLIUS 16.. SZOMBAT „Ka fonacntbérnek is Mesék Kecskemétről szüksége van a polgári életre p» Dargay Attila: Az erdő kapitánya című filmjének egy kockája. Meglepődöm a válaszon, amikor azt mondja, „csak” négy horgászbotja van. Hiszen a néhány nappal ezelőtt rendezett bensőséges házi ünnepségen a megyei pa- íancsnokságon a kollektíva is egy komplett horgászfelszereléssel ajándékozta meg a nyugállományba vonuló parancsnokát, Radics János ezredest, a Nógrád Megyei Hadkiegészítési és Terület- védelmi Parancsnokság vezetőjét. — Két horgászbotom volt, most kaptam még kettőt. Ez már bőven elég, csak halak legyenek. ötvenháromban kezdtem horgászni, csináltam is tíz évig, utána abbahagytam, és húszéves szünet után fogtam neki megint. Radics János most 59 esztendős, a nyugdíjkorhatárt négy évvel túlszolgálta. — Tatabányán születtem, bányászcsaládban, és tizenhat éves koromban magam is a bányában kezdtem dolgozni. A negyvenöt utáni időkben a bányászvidékeken fellendült a munkásmozgalom. Tagja lettem a kommunista pártnak. Dolgoztam a MADISZ-ban, majd függetlenített funkcionárius lettem, a Magyar Ifjúsági Népi Szövetség megyei bizottságán. Ha Radics Jánossal leül beszélgetni az ember, elkerülhetetlen, hogy a fiatalság ne kerüljön szóba. — Ma is büszke vagyok arra, hogy a széncsaták idején, amikor még nem voltam húszéves, az elsők között kaptam meg a bányász élmunkás kitüntetést. Mint ifjúmunkás ezerkilcencszáz- ötven őszén küldött voltam a varsói vKlágbéke-kong- resszuson. Besorozták katonának 1950- ben, majd egy év múlva hadnagyi rangban^ tisztté avatták. Huszonkét éves volt akkor. Azóta nem vetette le az egyenruhát. — Soha nem járt a fejemben, hogy katonai pályára menjek, de amikor visszajöttem a varsói kongresszus- iól jeletkeztem a tiszti iskolára. Természetesen volt ebben pártagitáció is, hiszen a demokratikus néphadsereg szervezésének idejét éltük. No. meg három év sorkatonai szolgálat állt előttem, és el sem tudtam képzelni, hogy azt a kötöttséget, katonai szokásokat, amit bevonulásomkor tapasztaltam, hogyan fogom elviselni. Aria gondoltam, hátha tisztként könnyebb lesz. És tessék, amitől irtóztam, a kötöttséget, a katonai regulákat majdnem négy évtizedig viseltem. A fiatal tiszt az első időkben a légierőknél szolgált, majd 1954—58. között négyév katonai akadémia következett, aztán Kecskemét. Hosszú és tárasztó csapatszolgálat után áthelyezését kérte, és Zalaegerszegen megyei parancsnokhelyettes lett. Hét év után, elöljárói javaslatára került 1975. december elsején Salgótarjánba a Nógrád Megyei Hadkiegészítési és Területvédelmi Parancsnokság élére. — Amikor a salgótarjáni beosztást felajánlották, csak térképről ismertem a megyét, a várost. Azelőtt soha nem jártam itt. Egy hét gondolkodási idő után igent mondtam. Az első időkben visszahúztak dunántúli emlékeim, de később megszerettem ezt a vidéket, megismertem az itt dolgozó elvtársakat; barátokat, ismerősöket szereztem. Otthonom lett Salgótarján, nekem is, családomnak is. Egy ilyen pályán nagyon fontos a családi háttér, és feleségem mindenben igen megértő társ volt, pedig neki nehezebb volt, hiszen csak én jöttem- mentem „biztos” állásba. Itt ment férjhez a lányom is. Nem keveset segített ebben az otthonra lelésben a megyei közélet. Radics Jánost 1980-ban a tari tanács megyei tanácstagjának választotta meg. — Tisztában voltam én azzal, hogy a jelölés a megyéi tanácstagságra parancsnoki beosztásomnak szól. S tudták ezt a fariak is, gondolkodtak is azon, nem lenne-e jobb egy helyi ember a megyei testületben. Két ellen- szavazat mellett engem választottak. Aztán úgy láthatták, igyekeztem felelősséggel és jól képviselni érdekeiket, mert öt év múlva, már egyhangúlag rám szavaztak a tari tanácsban. Így most is megyei tanácstagjuk vagyok, és szívesen csinálom. A katonaembernek is szüksége van a polgári élet vérkeringésére. Különösen akkor, ha valaki a mozgalomban nőtt fel. Társadalmi megbízatása persze még több is van: tagja a HM egyik pártbizottságának, a megyei honvédelmi bizottságnak, és a megyei tanács igazgatási munkabizottságának. Óhatatlan a kérdés: mit tart a nyugdíjba vonult parancsnok a megyében végzett munkában a legnagyobb eredménynek ? — A mozgósítás jól bevált gyakorlatát, a parancsnokság dolgozóinak jobb, kulturáltabb munkakörülményeit. És azt, hogy katonai főiskolát, akadémiát végzett fiatal tehetséges emberek kerültek vezető beosztásokba. Ebben Nógrádot katonai területeken példaképként is emlegetik... A válasz katonás, alighanem azért, hogy elkerülje a katonai titkokat, hiszen Radics János még nyugdíjasként is bármikor felveheti az egyenruhát, ha a katonai kultúrából eredő belső kényszer erre késztetni, s amiről ma azt tartja, az egyenruha nem taszít, inkább vonz. És csak a jövő évben kapja meg az obsitot. Zsély András Ügy hozta a sors — ezúttal a televízió képében —, hogy megbízást kaptam: nézzem végig egy hónap műsorkínálatából mindazt, amit a gyerek- és ifjúsági nézőknek szón a program. A legtöbb műsorpercet a gyerekek — és a gyermeklelkű felnőttek — a rajzfilmektől kapták. S természetesen nemcsak magyar animációs filmek szerepeltek, sőt a külföldiek jóval nagyobb arányban kaptak helyet a képernyőn. Ebben az időben — március közepétől április közepéig kellett néznem a műsorokat — még ment a Miki és Donald, már a képernyőre került a végeláthatatlan Nils Hol- gersson-sorozat. és változatlanul ott hajkurászta egymást Tom és Jerry. Időnként előkerült a Plakátfiú, meg Cirbolya és Borbolya is. Ezzel kellett konkurálni Pom Pomnak. Mátyás királynak meg a Magyar népmeséknek. Többször és szigorú önvizsgálatot tartottam, nehogy a nemzeti gőg, vagy akár az ártatlan elfogultság igazságtalan értékítéletre csábítson, de akárhogy próbáltam kordában tartani ítélőképességemet, mégis minduntalan arra az eredményre jutottam, hogy a magyar rajzfilmek általában jobbak a behozott külföldieknél. Azt talán könnyebben elhiszi az olvasó, hogy jó néhány külföldi sorozatnál jobbak a hazai animációs filmek, esetleg a Nils Hol- gersson fáradt naturalizmusánál. és az 52 rész egyformán ismétlődő dramaturgiai sablonjainál és érdekesebbek. Na. de a Tom és Jerrynél, vagy pláne Walt Disney klasszikus Mikijénél. Plútójánál. Donald- jánál ? Nem vitatható, hogy ezek az amerikai rajzfilmek profi munkák, a szó legjobb értelmében. Miki és társai immár filmvilágtörténelmi alakok. Tom és Jerry bája is nehezen vonhatók kétségbe. Az animális, tehát a rajzfigurák színészi mozgatása és a filmek pergése is kiváló. Mégsem tagadhatom ici-pici ellenérzésemet amiatt, hogy végső soron ezek is. mint minden igazán sikeres amerikai sorozat, dramaturgiailag az agressziók végeláthatatlan egymásutánjából állnak. Itt percenként legalább egyszer agyon kell ütni, földbe verni, fába. csőbe húzni, laposra lapítani, cérnává kinyújtani. kockára faragni vagy léggömbbé fújni egy-egy figurát, hogy a hatásmechanizmus pörögjön. S jóllehet tudom: soha nem a filmtől (vagy könyvtől, zenétől) lesz agresszív az ember gyereke, de az is nehezen vitatható, hogy az agresszív indulatú gyerek további ösztönzéseket kap a látványtól, a kevésbé agresszív felnőtt pedig előbb-utóbb megúnja, hogy csak a meg- és elve- retés formái variálódnak. Persze nem arról van szó. hogy a magyar — akár gyermekeknek szóló — rajzfilmekből hiányoznának az erőteljesebb hatások. Csupán arról, hogy ezekhez más összefüggésekbe kerülnek még az agresszív fordulatok is. Tudniillik nem az agresszió a mesék mozgatórugója. Legszebb példáit ennek éppen a kecskeméti stúdió Magyar népmesék sorozata nyújtotta. Hűség, kitartás. ravaszság a gyengék győzelmének lehetőségébe vetett hit — ilyen erkölcsi értékek mozgatják a hősöket —. de ettől nem lesznek unalmas példabeszédekké a filmek, mert az ellenlábas, a gonosz, a rossz vagy akár a lusta megtestesítői sem erőtlenül megrajzoltak. S ha már a rajzoknál tartunk: micsoda változatossága a stílusoknak, és milyen szellemes egybelátása a falusi folklór elemeinek és a legmodernebb képzőművészeti törekvéseknek a filmek grafikai megoldásaiban! Ettől a bájosan üde, mégis sokatmondó kettőségtől válik olyan vonzóvá például a Magyar népmesék sorozata. Amelyen a kecskeméti stúdió felnőtt, sőt nemzetközi rangúvá lett. S persze közel sem csak ez az egy stílus jellemzi a kecskemétieket, hiszen régebbi produkcióik között ott a Leo-sorozat a maga karikatúraértékeivel, vagy az Ajtó néhány epizódja szürrealista dramaturgiájával, es nehezen beskatyulyázha- tó képi világával. Nem véletlen hát, hogy Kecskemétre esett a választás. amikor a háromévenként sorra kerülő magyar animációs filmfesztivál helyszínét keresték. Korábban is méltó otthont tudott biztosítani a város a hazai termés legjobbjai bemutatásához, és a külföldiek számára is. Remélhetőleg nem lesz ez másképpen most sem, hiszen június 8-án ismét megnyílt a kecskeméti animációs szemle, amelynek változatlanul egyik vonzereje, hogy a műfaj amatőr, félhivatásos, és profi művelőinek egyaránt otthont biztosít. Most is lesznek külföldi vendégek, és természetesen filmjeikkel együtt érkeznek. Ez újabb összehasonlítási alkalmat ad: mit produkál a nemzetközi mezőny, s mit a hazai animáció. Bernáth László Rémes, bogy mennyit beszél... (■Kép: Tóth Sándor) Jan Kudlicka Régi ismerőssel beszélgetek. Pontosabban: társaságban beszélgetünk. Azt mondja Judit: — Rettenetes, hogy egyesek mennyit tudnak feleslegesen beszélni. Képzeljétek el: ismeritek ugye Idát?! / Hót Ida felhív telefonon és elkezdi mesélni, hogy találkozott egy régi ismerősével, bizonyos Kovácsnéval. aki leállt az utcán, és elkezdte neki mesélni, hogy mi történt a szomszédasszonya sógornőjével. hogy mit csinált az, amikor a hentes rosszul számolt neki. . . Mi hallgatunk, de Judit folytatja: — Tudjátok, ez az Ida olyan, hogy amikor felhív telefonon, én szóhoz sem jutok, mert ő csak mondja, mondja egyre a magáét. Én csak bólogatok, amit persze nem lát. aztán időnként megszólalok, hogy igen. meg. hogy persze, értem. meg. hogy hát „igen, ez így van. De ez az „igen ez így van”, ez már sok neki, mert félbeszakít és folytatja... És képzeljétek el, a múltkor éppen ott volt nálam a nagyobbik fiam. az Imre látogatóban, és felhívott az Ida. Én egy ideig mondogattam neki az igent, azután letakartam a kagylót, és megkérdeztem a fiamtól, hogy akar-e kávét. Amikor azt mondta, hogy akar, akkor bemondtam a következő igen-t a telefonba, és kimentem a konyhába, és odatettem a kávét, aztán visszamentem, ő még mindig mondta a történeteit, én mondtam az igeneket, és utána elkészült a kávé, és én még mindig csak „igen- kedtem”, és ő még mindig csak mondta a fogalmam sincs, hogy mit, és akkor az volt a szerencse, hogy valaki becsengetett hozzá, és ő elnézést kért. hogy félbe kell szakítani a beszélgetést, de megígérte, hogy visszahív... ... — Ja. különben, már emlékszem is. hogy milyen hülyeséggel tartott fel egy fél órán át. Képzeljétek, képes volt azt elmesélni, hogy. . . És Judit képes vtílt nekünk elmesélni, hogy mit mesélt Ida olyan feleslegesen, mert hogy egyesek any- nyit beszélnek... (sárdi) Jan Kudlicka elment madárijesztőket nézni a mezőre- Jó ismerőseivé, talán még barátaivá is váltak ezek a tárgyak, a Kárpát-medence oly jól ismert ágrólszakadt- jai, lengő fakarjaikkal, rongyaikkal ijesztgetve az ég éhes madarait, varjakat, seregélyeket, más kóbor szárnyasokat. Mátraalmási tárgyak címet adta grafikai lapjainak, amelyek sorozattá állnak össze. Azt is mondhatnám, nemcsak szerkesztett madár- ijesztőkké, hanem szerkesztett keleti K őzép-Eurójtóvá. Eredeti sorozat. Ügy látszik, a művész azt vallja, neki semmit sem kell kitalálnia, „csak” az a dolga, hogy megtalálja a neki fontos formákat a létező világban, hiszen még a szürrealista képzelet sem áll másból, mint emberi ismeretből, csak abból, ami megvan. És itt van meg. Körülöttünk. A művész jól építi föl a kompozíciót és a színeket. Modernsége szinte már archaikus, úgy emlékezik az ember földbe szúrt ősi tárgyára, mintha maga a tárgy emlékezne az emberre, s mindarra, ami velünk történt vagy történik. Mert fúj a szél, s a mező tényleg tele van madárijesztőkkel, miként madarakkal is az ég, vagv ősi írásjelekkel a föld. Jan Kudlicka Liptóból a Vág menti Rózsahegyről (Ru- zomberok) érkezett Mátra- almásra. E város híres fia volt például dr. Makoviczky Dusán (1866—1921), aki Lev Tolsztoj önkéntes orvosa volt Jasznaja Poljanában. De itt született 1902-ben a jeles nemzeti művész, Ludovit Fulla is, akivel 1965 novemberében beszélgettem magyar nyelven Salgótarjánban szülei rózsahegyi házáról, s akinek most képtára van a városban. A világhírű művész — 1937-ben már megkapta Párizsban a Grand prix-t, Franciaországtól Argentínáig bejárta a világot —, aki a modern szlovák művészet megalapítói közé tartozik, s a csehszlovák állam egész életművét megvásárolta, akkor azt mondta, mindig tanulni kell a világ művészi eredményeiből Jan Kudlicka is ebben a városban született 1948-ban. A művészeti főiskolát Pozsonyban végezte 1966-tól 1972-ig, tájképfestést és figurális kompozíciót tanult. Mestere volt Jan Zselibszki és Ladislav Csemiczki. A főiskola elvégzése óta szülővárosában, Rózsahegyen él és dolgozik. Korábban tíz éven át tanított, de öt esztendeje már szabadúszó- Művei csoportos tárlatokkal eljutottak Kanadába, az NSZK-ba, a Szovjetunióba, Lengyelországba, Jugoszláviába. Magyarországra. önálló kiállítása volt Pozsonyban, Brno- ban. Rózsahegyen, Trencsén- ben, Besztercebányán, Bukarestben Jövőre Berlinben, Prágában és Pozsonyban rendez újabb önálló kiállításokat. Főként portrékat, tájképeket, csendéleteket fest. Murá- lis megbízásoknak is eleget tesz. Monumentális művei láthatók például Rózsahegyen, Besztercebányán és másutt. Szívesen választ egyszerű témákat, kedveli az egyszerű tárgyakat, izgalmasnak tartja az egyszerű formákat és a színeket. Ügy tetszik, érvényesek rá is Tao Te king szavai: „...ezért a bölcs nem jár, hanem megismer, nem néz, hanem megnevez... '. Mű-: vészeiében a látvány jellé lényegül át, jelei pedig jelentéssel bírnak. Látszólag nagyon is egyszerű ez a világ, de tudnunk kell, hogy például Mátraalmás tárgyai egyúttal Európa és a világ tárgyai, a termést, a munka gyümölcsét védő ember erőfeszítései mindenütt a földön. Tóth Elemér
