Nógrád, 1988. június (44. évfolyam, 130-155. szám)
1988-06-11 / 139. szám
IPARMŰVÉSZETI ALKOTÁSOK Vertei Andrea Iparművész alkotásaiból rendezett kiállítás látható Salgótarjánban a Képcsarnok bemutatótermében. — bp — Ismerjük meg őket Dymi, a tanító, költő és humorista Salgótarjánban 1905. és 1910. között két hetilap jelent meg, s csaknem minden száma közölt Dymi aláírással jegyzett írásokat: verset, tárcát, krokit, néha még kuplészöve- geket is. (Ezek zenéjét az acélgyári zenekar karmestere szerezte.) A művek írója egy fiatal tanító, Er- dődy Mihály volt, aki egy- szer-egyszer saját nevével, olykor Misi szignóval is jelölte cikkeit. Legtöbb írását, (de minden versét) áthatotta a település rendjét, tisztaságát, a közerkölcsöt számon kérő felelősség. Ostorozta a lehetetlen állapotokat, a sarat, a piszkot, reklamálta a közvilágítás, a vasútállomás bosszantó megoldását. A helybeli nyomda kiadásában itteni tartózkodása idején, (illetve az egyik kissé később) műveiből két füzetecske jelent meg: Tarjáni pasztellek és Csipkerózsika címeken. Sajnos, a nagyon kis példányszámú füzetekből ma már egyetlen darab sem lelhető fel — a család élő tagjai sem tudnak már létezésükről. A rendkívül bohém, kissé excentrikus fiatalember első kötetét bemutató recenzens az elismerő mondatok mellett pózolását külsőségekben jelentkező extravaganciáját veti szemére. (Salgótarján és Vidéke, 1908. IX. 30-i számában.) A rendért, igazságért, haladásért, ízig-vérig elkötelezett író munkáiból itt csak ízelítőül citálok: „Változott a közjóság / És a szolgabíró, / Rosszabb lett a tejföl / Soványabb az író, / Meg az újságíró. / Változott a bánya. / Változott a gyár. .. / De vigye a kánya, / Csak maradt a régi / A por és a sár.” (E sorok az 1908-ban megjelent, Tarjánba jöttem című költeményéből valók.) A Tűzoltás Tarjánban című versében pompás humorral írja le, hogy a váratlan tűzesethez gyorsan, precízen kivonuló egység mégsem intézkedhetett, mert nem volt víz! Decentralizáljunk, ugyancsak 1908-ban megjelent írásából (Salgótarján és Vidéke VIII. 12-i számában) a következőket emelném ki: „Budapest egyeduralma alatt élő, valóságos közéleti abszolitizmus ez, mely az érvényesülés jogát kizárólag magának vindikálja. . . .Ha fővárosbeli a vidéket becses leereszkedésével »megtiszteli«, bizonyára azzal a megkülönböztetett érdeklődéssel veszik körül, mely önkéntelenül is elárulja a vidék vélt alsóbbrendűségét. .. Itt az ideje már, hogy végre a közéleti egyenlőtlenséghez vezető centripe- tális erő, bizonyos fokig centrifugális hatást is éreztessen, hogy a kultúra és gazdasági jólét, amit Pest képvisel a külföld előtt, ne csak a metropolist övezze át, de hálózza be az egész ország területét.” A fiatal tanító-újságíró 1910 végén vált meg Tar- jántól, Pestre, pontosabban Pest környékére tette át működése színhelyét. Az első világháború végén a Pest megyei Tököl községben tanított, s mint elkötelezett, haladó gondolkodású egyén, írogatott ottani lapokban is. Bátor kiállást tanúsított az őszirózsás forradalom és a Tanácsköztársaság napjaiban. Egy 1919-beli népgyűlésen tartott beszéde miatt másfél év múlva perbefogták, izgatás vádjával elítélték két évre. A pestvidéki fogházba került, de ennek zsúfoltsága miatt 1921 májusában Balassagyarmatra hozták, a fegyházba. Innen — a börtönnapló tanúsága szerint — jó magaviseletét figyelembe véve, majd egy évvel korábban, 1922 januárjában szabadult. Kiszabadult, de tanítói oklevelét elvették, iskolában nem taníthatott, így a fővárosban újságírással, fordításokkal kereste meg eléggé bizonytalan jövedelmét. írásai olvashatók a Pesti Hírlap, a Friss Újság, a Tolnai Világlapja, a Színházi Élet című napilapokban és folyóiratokban. Több vidám jelenete, krokija, sanzonszövege hangzott el a húszas évek neves fővárosi kabarészín- padjain, híres rendezők, színészek tolmácsolásában, olyan műsorban, amelyben Karinthy, Heltai, Kosztolányi és sok más neves író is szerzőként volt jelen. Kutya van a kertben című, a harmincas években Vadnai László által kissé átigazított, vidám jelenetét az acélgyári Petőfi kohász- színjátszók olykor még ma is játsszák. A felszabadulás után népköztársaságunk rehabilitálta és visszamenőleges tanítói nyugdíjat állapított meg részére. Élete utolsó két évtizedét a budai pedagógusotthon lakójaként élte le, és gyakorta látogatta meg salgótarjáni rokonságát, nem győzve ismételni, mennyire jó sora van, milyen kedvező öregséget biztosítottak neki. Rokonai szerint 1974-ben hunyt el. Végezetül néhány mondattal még kiegészítem Erdődy Mihály portréját. Kassai születésű (1887); a Salgótarjánban hosszú időn keresztül járási főorvosként tevékenykedett dr. Erdődy Kálmán kései születésű öccse volt, aki a kassai tanítóképzőt elvégezve azonnal az iparosodó nógrádi településen kezdte el nevelőtevékenységét. Nagybátyja volt a ma is élő és alkotó neves írónak, Erdődy Jánosnak, akinek édesapjával. Elekkel közösen — a Fővárosi Nyári Színkörben mutatták be — operettet is írtak. Erdődy Elek egyébként Dymi öccse volt, mindig baloldali magatartású újságíró, az ellenállási mozgalom aktív harcosa, aki letartóztatása után Sopronkőhidára került, és innen szabadult 1945-ben. Az 1945—47. között a Kossuth Népe szerkesztőségében dolgozott. Zolnay László a Tények és tanúk-sorozatban megjelent Hírünk és hamvunk című munkájában megemlíti. hogy a Friss Újság szerkesztőségébe gyakran hozta be ..humoros krokiját a monoklis Erdődy Mihály — Dymi —, egykor egyik Törley-pezsgőreklám, kissé megvénült gi- gerlimodellje.” Ezzel a képpel zárom a kalandos életet élt, kitűnő publicistáról, tanítóról írott ismertetést. A kép Faragó Géza grafikus plakátjának kópiája. Vertich József Beszélő tájak Verselő öregdiákok Ezekben a könyvheti napokban valahogy a kezem ügyébe került — volt benne némi irányítottság is — néhány napszítta mappa. tele mindenféle Tégi irattal, térképpel, emlékkel és emlékezéssel. Valamennyi egy feltehetően nagyobb „házi” helytörténeti gyűjtemény értékes darabja. Magam is őrzök (s gyarapítók) jó néhány ilyen „aktát”, tele fogódzóval, feljegyzéssel, ilyenolyan dokumentummal, mindenféle, más előtt értéktelen-érthetetlen fecnivel. Fogódzók ezek a porladó papírok olyankor, amikor a jelenből át kell lépni az elmúlt időkbe a régvolt emberekhez. így fogtam el némi kósza fényt és irányítottam aztán az öreg (de érthető!) verssorokra belőle egy keveset. Egykori balassis öregdiákok belső kényszerből írt verssorai fölött meditálok... „Lehet, hogy én nem írok verset — idézte a könyvheti NÖGRÁD-ankétok egyikén, Mohorán a Tolnay-kastély- ban a műsor részeként az egyik helybeli kisdiák —, de olyan kor ne legyen, amikor vers nem születhet..." ö persze pontosan idézte a költőt, én itt csak a szellemét citálom. Miért ír verset az ember, ha nem költő? — erre jön válasz három öregúrtól, akik valamennyien a mai Balassi Bálint Gimnáziumban ,,értek”, ha nem is egy évben, de máig számon tartják egymást és abban a dossziéban mindig is együtt lesznek. Hármójuk életkora amúgy meg kiadja átlagban a nyolcvanat, hál’ istennek élnek mindhármán: Balassagyarmaton, Pesten és Párizsban... Hót persze, a párizsi ki más lehet, mint Michel Gyar- mathy, az ő versei saját kiadásban a hetvenes évek dereka táján két karcsú kötetben megjelentek. Boldizsár Menyhért István, a másik, szakáli születésű jófejű egykori balassis diákerős történelem iránti töltettel, hiszen pestiként máig segíti minden módon visszafelé is a gyarmati helytörténeti kutatómunkát, de éppen ő szolgál gyakran újabb adatokkal, szempontokkal, a város legértékesebb irodalom- történeti gyűjteményét támogatva. Esze Tamásnak is és mindenki másnak, aki szív- hangon tud szólni erről a városról. környékéről — mindezeknek barátja ismeretlenül is. A harmadik öregdiák Kamarás József, közülük ő él egyedül Balassagyarmaton, a színehagyott mappákat is ő őrzi termé' szetesen. Becsületben élni, a hazát szeretni és ahova az élet állítja az /embert ott kitartani a végsőkig — ezt tanulták a balassisok régen is, s tanulják szerintem ma, meg mást is; megbecsülni a társakat, tisztelni akaratukat, egyéniségüket s valamilyen módon mindig össze is tartozni. Boldizsár Menyhért éppen a minap üzente Kamarás Józsefnek, ide Gyarmatra, hogy az ünnepi könyvhéten, egészen pontosan a héten hétfőn! Pesten találkoznak a Nógrád megyei öregdiákok. Tehát, nem csupán a balassisok; a megyeiek. amiről éppen tőle várunk mielőbb tudósítást. Az Arany János-i iskolán nevelkedett régi diákok a mai napig érezhetik azt, amiről a most hetvenöt éves Gobbi Hilda beszélt a napokban — a vers drámaibb a prózánál és bár csak a drámai korokban van becsülete, kifejezríi mégis a verssel tudja magát a legteljesebben az ember. Ha arra nevelődött, hogy érzései legyenek mindenkor, minden iránt, ami fontos. A kardántengely — Gob" bit idézve — működésének korában, amikor az ilyen típusú „ügyek” az igazi? ügyek, valóban fogódzók a verselő öregdiákok alkotásai. S ugyan mikor essék róluk szó. ha nem a nyomtatott betű ünnepének napjaiban, Supka Gézával szólva (ma őt idézgeti mindenki, akkor is, ha alig valamit tud róla magáról, a könyvhét kitalálójáról), amikor az írás, a könyv, a vers, egyszóval a művészet e része inguj- jasan találkozhat a közönséggel. Michel Gyarmathy, aki a nyáron talán újra ellátogat szülővárosába, Ehrenfeld Miklósként (apjának sajtüzeme volt a városban, a Rákóczi út hetvenhét alatt laktak, házukat lebontották rég) Iskolai találkozás című versében látomásszerűen idézi fel pajtásait: Schuchman Zolit, aki egy időben ország- gyűlési képviselő is volt korunkban. Vámos Lacit, ő zenetanárként élt, amíg meg nem ölték a többiekkel együtt. ,,Ott volt Grünbaum Gyuri /régi jó barátom! Hitszónok Laci is/ Jön felém már látom." Grünbaum jogtanácsos lett, Hitszónok (Weisz) László jogász, a versben a szerelem is fel- fénylik Polacsek Piri tündérszépsége környékén... ,,Szól la csengő/ Mint a lélekharang...” az iskolaudvaron álldogáló Michel Párizsban találja magát. Ott ahol „pótvizsgát tett” francia nyelvből (és még mi mindenből!), mert hiszen Majtényi (Kajuhból magyarított) tanár úr, a Nógrádi Hírlap akkori szerkesztője, aki Popol Dodót, Kamarás Józsefet is „elkeresztelte”, az Ehrenfeld fiút bizony, meghúzta az év végén. Michel Gyarmathy az öregdiák máig talán verseire a legbüszkébb... Boldizsár Menyhért azt is tudja a városról, amit már szinte senki sem tart számon. Olvastam egy tételes listáját. A különben nagyon is kiváló várostörténeti monográfiát egészít ki benne; mit mondjak? fantasztikus... Verset írt például a máig kiderítetlen okból a városi emléktábláról lehagyott Stefanovics Sándor diáktársáról, aki a csehkiverésben, 1919. május 30-án halt meg diákhősként a légiósok golyójától. „Iskolánknak dísze voltálJ városunkért is harcoltál/Piros véred gyorsan elfolyt...” És megkondul versében, a Szülőfalum harangja címűben, az „O REX GLORIA VENI CUM PACE — 1523” feliratú messzehangzó, amelyről tudható, hogy a megye egyik legrégebbi, legszebb hangú harangja, a felírat fordítása: „Dicsőség királya. jöjj békével...” A versben a tudható, de egyre kevesebbek által ismert valóság-hagyomány, az ugyanis, hogy a szakáli harangozásnak ezerféle módja volt (van?) „A te hangod, mondják vének,/ egyszer zokog. máskor ének...” Mindközül a legvidámabb a régi Popol (hamu) Dodó, a mai, tegnapi Kamarás József, huszonhetes érettségiző. Jogot végzett ember lett ő is, volt városbíró (44 után) MTI-tudósító (háború előtt), máig nyugdíjas kórházi dolgozó. helytörténész szívember — Szügyről, szerelemről, a dejtári nagyerdőről, a rimóci menyecskéről. a drégelyi csárdáról énekel. De szó szerint is. Néhány versét megzenésítették. ,,Csillaglány s a legény" idézném hosszan, szívesen. T. Pataki László
