Nógrád, 1988. április (44. évfolyam, 78-102. szám)
1988-04-23 / 96. szám
Nógrád természetvédelmi területei A Palóc liget A balassagyarmati Palóc Múzeum helytörténeti adattárában találtam egy névjegyzéket, amely a múzeum eddigi igazgatóinak nevét és szolgálati idejét tartalmazta. Kondor Vilmos nevére azért figyeltem fel, mert szolgálati idejét tekintve övé volt a leghosszabb: 1914-től 1926-ig működött, mint múzeumigazgató (kivételt képez a jelenlegi). Ebben az írásomban egy egészen új, eddig kevésbé ismert oldaláról szeretném bemutatni Kondor Vilmost. Ügy, mint parképítőt, természetvédőt és városesztétát. Selmecbányán született 1859. június 2-án, ugyanitt végezte el az erdészeti főiskolát és tett sikeres államvizsgát 1882-ben. Különböző szolgálati beosztások után a Földmívelési Minisztériumba hívók, ahol az erdészeti fő- igazgatóságon dolgozott. 1891 - ben kerül Balassagyarmatra, s erdőfőtanácsosi beosztásban tevékenykedett 31 esztendőn át. Itt nősült, és ebben a városban halt is meg 1942- ben. Erdőügyi szaktudósát városon kívül is kamatoztatta, lgv tárgyalt ' például Nagyorosziban a belga származású Berchtold grófnővel, több más magánerdő-birtokossal, de kikérte tanácsait Svábné erdőügyi igazgatója, Kozma János is Diósjenőröl. Kondor Vilmos aktív szerepet játszott Balassagyarmat közéletében. Tagja volt a Madách Társaságnak is. Várostörténeti szempontból talán a legjelentősebb cselekedete az volt, amikor 1892-ben, mint a város törvényhatósági bizottságának tagja, napirendre tűzette es megszavaztatta Balassagyarmat első sétaterét, a kis liget — korábban Erzsébet, ma Palóc liget — létrehozását. A liget azzal a céllal jött létre, hogy a „városnak egy friss levegőt nyújtó, csöndes sétálóterülete legyen..." 18 magyar holdat jelöltek ki erre a célra a hajdani vásártéren. 1897-ben kezdetét is vették a Sétatér nagyszabású földmunkálatai, parkosítása. Kondor Vilmos maga tervezte meg formákban, színekben és távlatokban a mai Palóc ligetet. Akkoriban már volt egy másik liget, a népliget" a város szélén 17.17 kataszter: holdon, amely inkább csak szórak ózó-, ki rá nd u 1 óh e 1 y e volt a város lakóinak. Ez a liget már a múltté. — Gyártelepek. sportpálya létesült a helyén. A Balassagyarmati Városi Tanács nyilvántartása szerint 3 hektárnyi zöld területet jelent ma a Palóc liget. Az egy kori facsemetékből faóriások nőttek, és nem is akármilyen fákról van szó. Kondor Vilmos különös gonddal válogatta össze a ligetbe kerülő fákat, díszcserjéket. Igazi faritkaságok kerültek ide: sátorfa. amerikai tölgy, fehér nyírfa, tatár, amerikai és japán jóvorfa, mocsári tölgy. A perzsaorgona, az aranyeso és a japánbirs a liget szelíd szépségének adnak minden virágzáskor ihlető szépséget és valami ritka jó közérzetet annak, aki belép a parkba Azaz, inkább csak adhatna, ha nem romlana évről évre rohamosan a liget állapota, épsége, nyugalma, összességében: a hangulata. Az elmúlt évtizedek alatt a palóc ház után, — ez 1930- ban épült lel (Kondor Vilmos akarata ellenére, szerinte nem illett bele a liget képébe, és nem érvényesülhet az impozáns múzeumépület „árnyékában") — több más létesítmény is betelepült a ligetbe. Például az 1500 személyes szabadtéri színpad, egy lekerített szórakoztató kert és a közeli Kiss Árpád Általános Iskola is terjeszkedik a fák közé. A városi tanács ugyan di(Czele János felv.) csérét es módon védelem alá vonatta ezt az országosan is ritka értékű, a város központjában elhelyezkedő parkot, Természetvédelmi terület már évek óta, a város határában meghúzódó égerláp- pal' együtt. A városfejlesztési és gazdálkodási osztályon megtekinthettem az 1985-tjen készült ligeti rekonstrukciós tervet. Ha ez egyszer meg is valósulna, a modern technika közepette ismét gyalogosoké, sétálóké lehetne a Kondor Vilmos által létrehozott Palóc liget. Az ő idejebeli facsemeték, napjainkra már akkorák lettek, hogy beárnyékolják a többi nemes fát, sok a spontán kelés is, sűrűvé teszi a parkot, de sok fa ki is száradt; nagyszabású ritkítást és újratelepítést igényelne a park. — A másik nagy gondunk — mondja Jónás An- talné, az osztály főmunkatársa —, hogy a liget berendezésére szigorú előírásokat tartalmaz a terv. Ami a ligetben van, vágy odakerül, nemcsak emberléptékűnek kell lennie, de be kell illeszkednie a természeti környezetbe, az ülőpadtól a rönk- homokozóig, a közvilágítástól a csapadékvíz-elvezetéséig mindennek a liget hangulatát kell- majd szolgálnia. — És mindez mibe kerülne? — kérdezem Jónásnétól. — 4 és fél millióba — válaszolja, s mivel a tanácsi vezetés anyagi gondokkal küzd, kénytelenek vagyunk kompromisszumokkal beérni... Csak az elszáradt, életveszélyes fákat távoli tjük el, a kipusztult pázsitot és évelő növényeket pótoltatjuk a városi kertészettel, és saját dolgozóinkkal próbáljuk fenntartani a liget rendjét. Ez sem kis feladat — gondolom magamban, hiszen évek óta figyelem, mennyire nem „rendeltetésszerűen'’ használja a közönség a parkot. Pontosabban, a fiatalság, az iskolás gyerekek renitens- kedő része. Lármázó, szobrokat rongáló, bokrokat, virágokat pusztító, szemetelő és olykor a jó ízlést is sértő, szemtelen viselkedésű „láto- gatók’-ról beszélek, akik nemcsak az énekes madarakat riasztották el a parkból, hanem az ott pihenni, csendben beszélgetni vágyókat, kisbabákat sétáltató anyukákat is kiűzik... A park S.O.S.-helyzetben van, éberebb, kritikusabb szemlélettel kellene odafigyelni, most a turistaszezon elején. A park akár egy kis arborétum is lehetne (persze ismertető táblákkal). Sok neves képzőművész alkotása is itt talált helyet (éppen, csak a üget létrehozójáét, Kondor Vilmos szobrát nem látni). Elekes Éva Beszélő tájak Orrfakasztó hideg tavaszi napon, amikor a fák rügyei még hallgatnak, járunk a szélben a szécsényi temető halmai-kövei között. A nagyobb helyek közfigyelme még megőrzi ideig-óráig az egykorvolt hírességek, érdemdús férfiak és nők emlékét — de legalább bolygatni, elhordani, felszabdalni nem hagyja őket; parcellázni, újra pénzt szerezni minden áron, akár az ősök — szellemi, rokoni — végső eltüntetésének árán is. Vagy modernizálni. Minden egykorira i átemetkezni-telepedni mai hivalkodó műkőrengetegekkel százezreket érő, márványból faragott terjedelmes sírvermekkel. Ilyen az, amikor az ember mindenképpen halhatatlan akar(na) lenni. A kis falvak, a kicsit nagyobbak maguk tüntették el őseik nyomát... Galcsik Zsolt, fiatal hely- történész, az itteni múzeumbaráti kör (az első volt talán a megyében újabb időkben) tagja kalauzol; elsőnek azt a kisded pantheont mutatja meg, amelyet 1980—85. között maguk a múzeumbarátok hordtak össze és állítottak fel a temető bejárata közelében. Mindössze talán tucatnyi szépíormájú, nemes anyagú, eltérő alak- zatú kő (tábla és kereszt) és a feltűnő nagyságú faragott fakereszt az, amit így sikerült megóvniuk. Mostanában mintha megtorpant volna ez a sírkerti „leletmentés’. Ennek több oka lehet, de a legfőbb mégis az, ami teljességgel természetes is egyben; az értékeket mentő akció csak azokra a kövekre terjedhet ki, amelyek fölött már senki (rokon például) nem tud rendelkezni, és ez bizony, nagy körültekintést kíván. Sőt, egyeztetést a sírhelyek nyilvántartóival és így tovább. Éppen ilyen kizáró ok gátolta meg a lelkes kis csapatot — főként fiatalok, és éppen az ellenkezői azoknak, akik ebben a korban a temetőkbe csak „renitensked- ni” járnak — abban, hogy a jóemlékű, helyben templomot építő, vallástörténeti munkát megjelentető Simonides János evangélikus lelkész fekete márványkövét a panteonba vigyék még mielőtt kidőlne. Élnek még ugyanis a híres-tudós lelkész leszármazottai, ha oldalágiak is. Tereske értelemszerűen kerül a képbe. Sokéves megyei tanácsi határozat szól ugyanis valami hasonlóról — a megyében még egyáltalán fellelhető régi értékes kövek begyűjtéséről és ottani, Huszár-temetőbeli felállításáról, mint Nógrád megye szabadtéri kőkeresztmú- zeumának megvalósításáról. Szinte semmi sem történt megyei szint-en ez ügyben. A kövek pedig tovább time- deznek, lábuk kel és átválSikerlista vagy támogatás A könyvüzlet veszélyei Egy ismert szerző kivonta a kardját és az Élet és Irodalom hasábjain azért kezdett hadakozni, hogy legyenek Magyarországon is könyvsikerlisták. Felsorakoztatta ugyan a lehetséges ellenérvek egy részét is, de végső következtetésében mégis odáig jutott: ha muszáj, legyen kétféle sikerlista. Az egyiken az értékesebb, időtálló, valódi művészeti értékeket felmutató munkák szerepelnek, a másikon a köny- nyű, szórakoztató könyvek; krimik, popsztárok, labdarúgók életrajzai, sci-fi-k. Mondani sem kell talán, hogy, aki ezeket a hadakozó sorokat írta, éppen ez utóbbi műfajban publikál könyveket, s, hogy ne legyen a neve sem titok: Nemere Istvánról van szó. Jómagam azok közé tartozom, akik nem szeretik a sikerlistákat és általában nem tudják elfogadni azt a manapság divatos eszmét, hogy mindig mindenben versenyezni kell. Ha valahol alig lehet versenyeztetni, az éppen a művészet, hiszen minden igazi műalkotás attól jelentős, fontos, mert egyedi, utánozhatatlan, ezért összemérhetetlen még azonos műfajon belül is. Ami pedig a sikerlistákat illeti, minden valamirevaló szakember tudja, hogy ezeket rendszerint a könyvkiadó cégek erőltetik a közvéleményre, ahol lehet, meg is hamisítják, mert van egy elsőrendű kereskedelmi haszna: az elöl álló munkák számára a legmegfizethetetle- nebb reklámot jelentik. A könyvkiadás „versenyében"’ azonban sokkal fontosabbnak tartok egy olyan statisztikai adatot, amit Baló György tett közzé a Stúdió valamelyik, a kultúra anyagi helyzetét tárgyaló adásában. Eszerint 1987-ben a könyvek ára átlagosan valamivel ötven forint fölött mozgott, és ebből az állami dotáció már mindössze 5, azaz öt forint volt. Tehát a vásárló negyvenöt-negyvenhét forintot fizetett ki a kötetért. A statisztikai átlagok persze közismerten csalókák. A toznak mindenféle alakban... Benczúríalván is „elindult” jó néhány értékes vörösmárvány tábla, ki tudja, milyen irányba? Legalább végső listát kellene még időben? készíteni. Egy sajátos tartalmú leltárt, amit megőrizni lehetne figyelme- sebb-jobb időkig, ' s velük- általuk a régi szép kövek kötelező érvénnyel megmaradnának addig is! Mert így Csáki szalmájaként sorra tünedeznek hirtelen növekvő érthetetlen gyors tempóban, amit csak az érzékel, aki maga sem rest sok fene-sürgős dolga (és fontos ügye!) mellett meg-megnézni egyik- másik jelesebb hely temetőjét; mi változott benne, mi maradt még a régiekből a maiak által (a legtöbb helyen mór szinte semmi). Mit számít mindez? — kérdezi a praktikus oldalon álló, aki persze, csak a mának él, s esetleg (vagy inkább biztosan) olyan is a jelene, hogy nemigen lát belőle semerre, se előre —, de hátra aztán végképp semmit. .. Nem is nagyon érti, mit kezdhetne magával, ha egy kicsit szorítja az élet. Nincs hova-mire-kire támaszkodni. Az „értékválságban'” csak arról nem esik szó, amiről kellene; nem lehet válságban az, amit nem ismer népnyi-tömegnyi ember. Ezért fontos az, amit a szécsényi ifjú és már nem lényeg mégiscsak az, hogy valamennyi művészeti ág közül ma már a könyv kapja a legkevesebb állami dotációt. A kérdés, amin el kell gondolkodni: jó-e ez így? Mi lesz a holnap irodalmával, ha már ma nincs pénz arra, hogy megjelenhessenek első köteteikkel azok, akikből két, három évtized múltán a jövő század Móricz Zsigmondjai, Kassák Lajosai, meg Déry Tiborjai lesznek? A tehát, hogy jó-e ez így — nem is egy kérdés valójában, hanem kérdések sora, amelyekre ma kellene válaszokat keresni, mert holnap talán késő. De, ha már feltettem ezeket a kérdéseket, akkor illő, hogy legalább a magam — nagyon bizonytalan és valószínűleg sok mindenben szakszerűtlen válaszait megfogalmazzam. Nézzük hát sorjába! A könyvek cimszáma és pél- dányszáma miatt tényleg szükségszerű, hogy itt jusson a legkevesebb állami hozzájárulás egy-egy példányra? Nem hiszem, hogy így van. Hatvan-hetven millió mozijegyet adnak el még manapság is évente és ezeken darabonként még mindig több az állami támogatás, mint a könyvön. A kérdést úgy is feltehetjük, hogy mi a fontosabb: a mozijegy, vagy a könyv? Én a film megszállott híve, szerelmese vagyok, mégsem hiszem, hogy indokolt a mozi ilyen előnye a könyvvel szemben. A következő kérdés úgy merül fel, hogy jobb lenne az állami támogatást egészen megszüntetni. Kétségtelen, hogy sok haszonnal jár már most is, hogy a kiadók önállóbban gazdálkodnak. Talán a legfőbb haszon az, hogy most már kétszer, esetleg háromszor, vagy ötször is meggondolják, hogy olyan szerzők műveit adják ki, akik ilyen-amolyan okokból nevet. de talán pontosabb azt mondani: hivatalos rangot vívtak ki maguknak és megkövetelték, hogy minden új munkájuk azonnal könyvalakban is megjelenjen. Függetlenül attól, hogy az valóban olyan érték-e, amit kiadni érdemes és teregészen fiatal patrióták csinálnak ma még regélő temetőjükkel. Itt van mindjárt a szélen, a bejárathoz közeli panteonban egy földből kimentett — elsüllyedt egészen — szépen faragott kő. Rajta a felirat „Emlékére néhai tekintetes idősb. Gonda Pál úrnak.” Ki volt ő? Szécsény város jegyzője 42 esztendeig, egészen 1854-ig, hát, nem akármilyen korokat élt át a szé- csényiekkel egyetemben. A követ eredeti helyén sírja fölött fia emelte Pál úr halála után nem sokkal (1858). Az meg a Károly lehetett, aki ugyancsak itt volt jegyző sokáig. A Gondák meg így következtek Nagy Iván szerint; Mária Terézia adományozta a nemességet 1760- ban Györgynek, azt kihirdették Nógrád vármegyében a rákövetkező évben, György fia volt Mihály, annak két fia, Pál és János, s a Pál az, akinek a köve itt őrződik a valódi hantok nélküli pót- temetőben. De már aztán a valameny- nyi megmentett kőemlék fölé magasodó négy-öt méternyi rusztikusán megmunkált fakereszt még a jelenleginél is gondosabb-nagyobb védelmet, restaurálást, konzerválást miegyéb gondoskodó ügyet érdemelne! A naiv művészet szó szerinti csúcsa és nem is akárki készítette, faragta. Az első vimészetesen függetlenül attól is, hogy akad-e annyi vevő, mint, ahány példányban a művet közreadták. A proto- kollkönyvek örvendetes visszaszorulásával kell tehát számolni, és kétségtelen, ez ennek a mai helyzetnek a legfőbb előnye. Mint, ahogy az a másik, nem kevésbé fontos haszna, hogy nagyon oda kell figyelni arra, mit hajlandó megvásárolni az olvasóközönség. Ezzel szemben, mondjuk, ott vannak a verseskötetek, amelyek soha nem számítottak a nyereséges vállalkozások közé. De mit érne a magyar irodalom — egyáltalán lenne-e magyar irodalom — anélkül a költői termés nélkül, ami „gazdaságtalanul”, mégiscsak megjelent valahogy az elmúlt századokban? Aztán mi legyen a kezdő prózaírókkal és persze, az idősebbekkel is, akik nem feltétlenül írnak a legnépszerűbb formában? Mi legyen azokkal, akik éppen, mert meg akarják újítani az irodalmat, kísérletezni próbálnak a nyelvvel, a stílussal? Hol sikeresen, hol sikertelenül. Rájuk sem jutna pénz egy ilyen új helyzetben. Márpedig nélkülük nincs az irodalomnak belső fejlődése, provinciális lesz, elmaradott, olyan, amelyik előbb-utóbb már tartalmában sem tudja kifejezni a kort, amelyről szólni kíván. Úgy vélem hát, hogy legalább megőrizni kellene az állami támogatás mértékét, ha már növelni nem lehet, és éppen azokra a művekre — tehát műveknek és nem általában a kiadónak adni —, amelyek a leginkább megkövetelik ezt a fajta támogatást. így legalább egyértelműbb lenne azok felelőssége is, akik eldöntik: kinek, mire adják a közösség, ma már nyugodtan mondhatjuk, az adófizető polgárok pénzét. Persze, még az sincs kizárva, hogy egy-egy ilyen „támogatott” könyv rákerülne valamilyen sikerlistára. De ez talán a legkevésbé fontos a magyar könyvkiadás mai helyzetében. B. L. lágháború hőseinek állított ilyen emléket egy kevés iskolát járt őstehetség, szakemberzseni, bizonyos Kanyó István helyben. Talán két iskolát járhatott, ácsmestersé- ,get tanult. Kiugró képességei meglátszanak a fakereszt minden kis részletén, egész formáján. A közeli Disznó- legelő-nek nevezett részen állt ez az alkotás évtizedekig, s amikor ide áthelyezték, állítólag kiderült, hogy a mester ott kint élő fából! faragta a kereszt vertikálisát. S hozzá, ugyanazon fából metszve, a vízszintes rész, rá két oldalról, középről az első világháborús éveket jelző számsort és negyvennyolcas emlékeket ébresztő csatajeleneteket, országcímert is faragott. Éppenhogy ő volt az, aki a második világháborús harcok során elpusztult szécsényi ferences rendi híres templom tornyát később emlékezetből! modellizálta és nyilván meg is ácsolta a belső szerkezetet másokkal együtt. A németek figyelőállása volt ugyanis a toronyban; azt lőtte le egy jól irányzott lövedékkel a szovjet tüzér. Kanyó István makettjét láthatja ott helyben ma is a látogató, bár, tévesen hiszik sokan, hogy „ez volt az eredeti terv, aminek alapján később a tornyot megépítették”. „Fűit" — volt. írathatja sírjára sok híres ember. A köveknek meg kell őrizniük azt a keveset, ami megmaradt belőlük. De ahhoz kövek kellenek. T. Pataki László Sírkerti séta Szécsényben
