Nógrád, 1988. április (44. évfolyam, 78-102. szám)
1988-04-23 / 96. szám
IRODALOM Maconkáról indult Orosz László művészete delelőjén Számos műve gyermekkori élményekből táplálkozik. Például: Szövő asszony című festménye Tél Rákospalotán. Orosz László a táj melegszívű, ihletett áb(A táj egyhangúságából, mint görcsbe rándult fekete kezek, csupasz fák villantak a szürke dombokon. .. Aztán elsuhant mellettük a leégett kútgém, s az asszony tudta, hogy alig negyven kilométer van még hazáig.) A férfi döntött: hirtelen, sárfröccsenitő kanyarral betért a mellékútra. A kocsi kegyetlenül bukdácsolt a traktorvájta nyomtarajokon, aztán rugózva nekifeszült a dombra kapaszkodó, kanyargós szakasznak. „Most” — gondolta a férfi, és megkérdezte : — Szeret kocsikázni? Az asszony néma maradt. Az ablakot figyelte, melyre apró cseppekből gyöngyhálót vont a testükből kicsapódó meleg. Miután a hamuzóba nyomorította cigarettáját, kis röhögő Micky Mause-t rajzolt ujjával az üvegre. Fián járt az esze: aznap töltötte ötödik életévét... — Én sokat vihetném er- re-arra, csak azért kérdem... Persze, kizárólagosan magától függ, kedves... Gyufaláng lobbant, ismét füsttel telt meg az utastér. — Egy magamfajta, diszkrét barát — folytatta a férfi —, aranybánya a maga korában... — magyarázta, közben finoman lassított, és jobbját az asszony mellé csúsztatta. — És láttad, kedves, én szó nélkül felvettelek, amikor leintettél. .. Megugratta a kocsit, a gyorsulás hátraszorította az asszonyt, aki önkéntelen, kapaszkodó mozdulattal magához ölelte a férfi matatni induló kezét, ám mielőtt még a férfi kihasználhatta volna soíőrtrükkje előnyeit, az asszony visszanyerte egyensúlyát és a férfi kezefejére nyomta frissen gyújtott cigarettáját. Valahogy igazságosnak érezte a rázúduló szitkokat és sajnálta a vén kamaszt, akit kénytelen volt megégetni trónján: volánja mögött, és szeretett volna segíteni rajta, legalább annyival, hogy megnyugtassa: „sajnálom". De a férfi kiszállt a kocsiból és az autó mögé vonult. Tanácstalanul nézte elgörbült cigarettáját, majd a jegygyűrűjére tévedt a pillantása, melyen hiába próbált fellobbanni a felhőkkel küszködő, apadó fény. Lassan, nagyon lassan emelte ajkához a cigarettát, és végig követte a gyűrű útját... „Hát nem látta, hogy férjnél vagyok?" — kesergett magában. A férfi bekönyökölt az ablakon. Orra. mintha az útra- íigveléstől nyúlt volna hosz- szúra, elválasztójelként meredt közéjük. Füle mögül ápolt, ősz tincsek kunkorod- tak, homlokán izzadtság- cseppek csillogtak. Az asszony megelőzte: — Egv nő arcáról leolvasható, hogy lehet vele, és... — Szálljon ki! — A maga korában már érthetne annyit a nőkhöz. . . — Kiszállás! Maga megérkezett 1 Az asszony elsápadt. Tulajdonképpen csak most látta be, hogy teljesen a másik hatalmában van. Sietve összemarkolta dolgait és kiszállt; cipője belemélyedt a sárba, összegombolta mellén orkánkabátját, és szó nélkül elindult. Hideg, áprilisi szél kapta mellbe, reszketősével előbukkantak könnyei is. A nehéz, ragacsos domboldalon alig-al-ig haladt előre. Szaladni szeretett volna, szaladni és félmelegedni, és minél messzebbre, távolabbra kerülni az autótól, melyről azt gondolta, jó sorsa vetette útjába. Futni szeretett volna, még inkább repülni, hazáig. Ám a traktorgyúrta, szíjas agyagban csak vergődött, alig haladt. Megnézte óráját. Minden hiába! Késő este lesz, éjszaka, mire hazaér. De előbb ki kell evickélnie ebből a sártengerből. . . És megmagyarázhatja-e Tiborkának, miért nem tartotta be ígéretét ? Furcsa, kettős érzés kerítette hatalmába. . . Egyrészt fájó keserűség, hogy lehetetlen helyzetéből nem talál kiutat, másrészt maró önvád, mert úgy vélte, nem volt elég okos az öreggel szemben. Felszáradt könnyei nyomában égett az arcbőre. A dombtetőn megtorpant. Megpillantotta a végtelen sárbafúlt világot. Körös-körül dombkoszorú sötétlett, s ameddig ellátott, felszántott, barázdált ragacs borított mindent. A nap, mintha arra várt volna, hogy még pontosan megismerhesse, mi vár rá, vörös pírt hintve maga után, lebukott. Gémberedett ujjaival alig tudta előkaparni táskájából cigarettáját. Háttal fordult a menetiránynak, mert belátta, hogy széllel szemben aligha lesz képes életben tartani a gyufa lángját. Miután rágyújtott, lenézett, hogy felmérje a megtett utat, és meglátta a helyben álló kocsit. „Világos! — kristályosodott ki agyában. — Visszavár! Azért volt a kaján mosoly, a győztes tekintet. Várja, hogy megkezesedjem és visszakönyörögjem magam a kegyeibe. .. Hát inkább a halál”. Csökönyös erővel támadt fel újból a haragja. Bizsergése melegítőn járta áV testét. Hirtelen fordulattal elindult, de majdnem elvágódott: sárba ragadt cipője visszafogta. Erőszakos, forró könnyek szöktek szemébe. Kérgénél fogva tépte ki. elmaradt cipőjét és felhúzta. Közben féllábon ugrált, mint a kockázógyermek. Még egyszer visszapillantott a kocsira, aztán otromba, túlméretezett léptekkel nekivágott a sötétségbe lejtő útnak. Ügy érezte, sikerülni fog. „Ha belegebe- dek, akkor is!” — határozta el. Testét viszkető izzadság verte ki, érezte, amint lecsorog a hóna alatt: ruhája hátára tapadt, csak lábát nem járta át az erőfeszítés melege, sőt, lábszárában görcsös remegésbe kezdtek az izmok. Nem mert megállni, szusz- szanásnyira sem, mert a sűrűsödő éjszaka, a kihalt vidék, egyszerűbb, az öregecs- ke férfi iránt érzett irtózat- nál közönségesebb félelmet ébresztett benne. Mintha gyermekkora rettegett sötétszobája nőtt volna roppant méretekben köréje. . . Szemben, az ég világosabb hátterén kirajzolódó domb a gyilkolni kész torzszülött képével azonosult egy őrületes pillanatra. . . De egyelőre még uralkodott magán Az út kanyarodott. Menet közben érezte, hogy tágul a keréknyom. „Biztosan farolt a traktor, amikor befordult." Fogalma sem volt, mióta követi a nyomot. Ziháló tüdeje, akadozó lélegzete, kiszáradt torka, s mind jobban reszkető, fáradt lábai arra vallottak, hogy több órája már... Követte a nyomot, mert nem mert kilépni belőle, félt, hogy a vak éjszakában elvéti az utat, s akkor/ menthetetlenül eltéved. A traktornyomnak el kell vezetnie őt valahová, akár- hová, csak emberek közé érkezzen. .. Tulajdonképpen azt sem tudta, hogy a város felé halad-e... S, ha nem? Futásnak eredt. Nem gondolt semmire, sárra, emberre, útra, időre, egész valóját egyetlen vágy töltötte be: menekülni a szörnyű bizonytalanságból! Táskája fájdalmasan csapódott oldalához, térde meg-megroggyant, aztán megbotlott valami sárhányásban és elesett. Védekezőn nyöszörögve kuporodott össze, mint hálóba meredt, rémült kisvadak, s ekkor bevallotta — már nem voltak kétségei —, hogy túlértékelte erejét. Az öreg úrvezető vigyori arcát látta maga előtt, s azt kívánta, bárcsak mellette ülhetne a meleg, biztonságos kocsiban... Bármi áron is... Először azt gondolta, hogy kimerült szervezete lop vörös foltokat kisírt szeme elé, de, amint közelebb tántorgott, felismerte a hamisítatlan macskaszemeket. Nem ujjongott, s ahelyett, hogy erőre kapott volna, izmai el- ernyedtek, s majdnem összerogyott. Később sem emlékezett, hogyan érte el a traktor utánfutóját, de elértet!), nekidőlt az oldalának, és behunyta a szemét. Nyelve félig nyitott szájába száradt: lélegzete égette mellkasát... Agyagkorsó koccant fogaihoz. Hagyta, hogy szabadon csorogjon le torkán a víz, s csak nagy későre csukta össze ajkát. — Honnan kerül maga ide? — kérdezte a micisapkás. — Autóstoppal... De kitettek. .. — Kicsoda? Vállat vont. — De a rendszámát csak levette?! Tagadólag ingatta fejét. — S akkor... Most mihez kezd ? Az asszony megragadta a traktorista karját. A motorházból kiszüremlő gyenge fényben is látszott, hogy menten elsírja magát. — Kérem, nagyon kérem, vigyen innen... — Persze hogy! — válaszolta és micisapkája alá túrt a traktorista. — Csak meg kell várja, hogy kijavítsam ezt a dögöt. Tudniillik, beadta a kulcsot. — Kérem, nagyon kérem, vigyen innen — ismételte meg az asszony. Meg.. . Megfizetem — emelte fel táskáját. — Menjen már! Érezte, hogy erős karok nyúlnak hóna alá és felemelik. Amint talpa érintette a tehertér szalmával borított deszkázatát, elengedte magát és elterült. Tudta, hogy hogy a micisapkás is fent van, de ezzel már nem volt ereje törődni. Első, félszeg érintésére a hátára fordult a melléje terített vattakabátra, és nem akart ellenkezni... Végre biztonságban érezte magát. A traktorista, miután betakarta, leugrott és visszatért motorjához, az asszony pedig összeszoritott fogakkal várakozva, végül álomba keseregte magát. Amikor felébredt, dübörgött az éjszaka. Otthon nagy halom mo- satlan fogadta. Levetette sáros gönceit, és kinyitotta az ablakot. Nem volt éhes, bár reggel óta egyetlen falat sem járt szájában; mégis beleivott a tejeslábasba. Kirázta a hideg. „Itthon vagyok — gondolta. — Végre itthon...” Kikészített vacsoráját visz- szatette a hűtőszekrénybe, és csendesen nyitva az ajtót, bement a szobába. Tiborka felhúzott térdekkel aludt. Mellette Donald kacsa vigyorgott; plüsspofá- ián csillogott az ablakon beáradó neonfény. Miközben betakarta mindkettőjüket, könyökével fellökte az éjjeliszekrénykére állított vázát Hatalmas koppanással esett a parkettre. — Mi az úristent csapsz akkora lármát?! — réved! fel a férje. — Ha nem tudnád. nekem reggel ötkor csepeg az óra! Aztán mindent ismét keblére ölelt a csend. Az asszony pedig úgy érezte. dübörgő traktorok vonulnak izzó homloka mögött. Máyás B. Ferenc ö mindenkivel és mindenekkel szolidáris, tehetsége rajztudásában, lelkületében keresendő. Következetes szelídségében, békés áramlatokat figyel, azt továbbítja hozzánk képei színes felületén. A falu melegségét, a lét intim szögleteit, kukoricát morzsoló asszonyt, édesanyja rebbent portréját, a hegyekkel övezett nagymarosi tájpompát, a ráckevei szerb templomot, bátonyi szénosztályozót, Maconka műemlékét, hazai tájakat, városrészleteket. Képeivel szelídíti, melegíti a világot, hogy mindenki benső, színes otthona lehessen. Felfedezi és megörökíti az élet varázsát, művészetével növeli azt, s átadja közös ajándékul mind- annyiunknak. Zaj, omlás közepette a lélek békéjét gyűjti önmagába, árasztja festményein. Portréi kifogástalanok, mert egyszerre ábrázolja a sajátos arcvonásokat és a jellemet, a belső állapotot és magatartást. Minden tája szintén úgy jelenik meg, hogy abban érzékeljük a valóság és a szív koreográfiáját — az évszakok öltözetében ragyogó környezetet és a harmóniát. Orosz László szépségei morális tartalmúak is, gyönyörködtetnek, de áthangolják bennünk az értelmetlen indulatokat megnyugvássá, együttérzéssé. 1928. április 24-én született Maconkán, Alaxay Béla tanító fedezte fel tehetségét, aki id. Szabó István szobrász- művész segítségével lendítette a művészi pályára. Budapesten, a képzőművészeti főiskolán Bernáth Aurél, Do- manovszky Endre tanítványaként kapott diplomát 1954- ben. Idestova három és fél évtizede szerepel országos kiállításokon, 1950-es bemutatkozása óta a Nemzeti Szalonban. önálló tárlata nyílt többször is Budapesten, továbbá Nyíregyházán, Maconkán, Pásztón. Kecskeméten, Fonyódon, Vácott, Salgótarjánban. 1984-ben ' önálló anyaggal mutatkozott be Stockholmban is, ahol képei- vel igazolni tudta a város „észak-Velence”-jellegét. A munkásművelődés ügyét Áprily Lajos Nagyenye- den, a híres Bethlen-kollégi- umban volt tanár, amikor 1913. április 24-én fia született : Zoltán. Apja fölvett néven írt, ő eredeti családi nevén, Jékely Zoltánként vált költővé, íróvá. „Ez a kicsi város az erdélyi hagyománysűrűség városa” — írta róla egyik vallomásában Jékely Zoltán, s ebben a mondatban Erdély épp olyan fontos, mint a hagyomány. Fiatalságától öreg koráig Erdély és a „hagyománysűrűség” páros vonzásában élt és alkotott. A hagyomány fogalma Jé- kely Zoltánnak nem pusztán szülőföldje örökségét jelentette, hanem az egész magyarság, az egész emberiség kulturális, szellemi örökségét is. Jékely Zoltán első versei még Kolozsvárott jelentek meg, költői kibontakozása viszont már Magyarországon, Budapesten történt. A Nyugat úgynevezett harmadik nemzedékéhez tartozott, törekvéseiben hozzá legközelebb álló pályatársai Weöres Sándor, Takáts Gyula, rázolója is szolgálva, 23 évig vezette a Május 1. Ruhagyár képző- művészeti körét. A közügy fontosságával nevel. Végtelen nyugalom hatja át műveit, ebben részelteti nézőit, azzá alakítja művészetének barátait. Ez a tudatos szelídség harmóniát fejleszt bennük, növeli a világ jó energiáit. Olyan csöndben él, hogy ennek következtében több a teremtett kincse, mint a híre. Portréiban kivételes tudás és lelki finomság nyilvánul meg. Kukoricamor- zsolója remeklés, Hollósy Simon, Koszta József festményeit, Arany János Tengerihántás című balladáját folytatja, teremti tovább. Jankovich Ferenc voltak, Erdélyből pedig —, mert mindig kettős erőtérben élt — Dsida Jenő és Szabédi László. Első verseskötetével 1936- ban jelentkezett. A fiatal Jékelyt leghűségesebb kritikusa, Szerb Antal így jellemezte: „Elégikus költő, líráját emlékek és álmok szövik át. Jellegzetes gesztusa a búcsú, lelkiállapota az elvágyódás, a múltba révedés, a világ iránt érzett testvéri szeretet..S amit Szerb Antal az induló költőről írt, az mindvégig érvényes maradt rá. Költői, írói magatartásának alapelemei — egyre mé- Ivülőn — változatlanok voltak. Ha összegyűjtött verseit nem keletkezésük időrendjében lapozgatjuk, hanem találomra, ide-oda forgatva, szinte az az érzetünk támad, hogy nem időben egymás után, hanem egyidőben, időtlenül írta őket. A kései költő épp olyan elégikus, búcsúzó, elvágyódó, múltba réve- dő, mint a korai. Ezt az időtlenséget a klasszicizáló. a humanista hagyományokat őrizni óhajtó poétái akarat Észreveszi a hazai és külföldi tájak, folyók, hegyek, fák, városok látványpompáját. Orosz László mégis a finom rezdülések, az áhítat festője, aki színeivel sokkal inkább melegíti lelkületűnket, mint kápráztatja szemünk. Ezzel a magatartással, teljesítménnyel hozott létre állandósult, maradandó festői értéket, felemelte és festészetté avatta szülőfaluját Maconkát. Művészete megszenteli az időt, humanizálja a teret, rejtett energiáival alakítja a világot. Szebbé, jobbá, nemesebbé. teremtette az elmúlás, a múlandóság, a kegyetlen kor ellenében. Monográfusa, Po- mogáts Béla Jékely Zoltán szinte egész életművét az elégia különböző megjelenési változataiként összegzi. A kezdeti fiatalosan ábrándos, világfájdalmas elégiáktól a történelmi, a bölcseleti elégiákig jutott el, amelyek már az örökkévaló dolgok, a létezés egyetemes kérdéseit feszegetik. De tegyük hozzá: a történelemben élő, szenvedő ember szemszögéből, aki az utcán, a vízparton, az erdőben jár-kél, mint akárki más, korántsem hidegen túlemelkedve gyarló hétköznapjainkon. Jékely Zoltánnak még legfatalisztikusabb, legsötétebb verseit is a derű, az irónia hatja át, mert hisz az „embernemzelség” megtartó erejében. S persze, a költészetben. S nem kevésbé a szerelemben. Nem sok költőnk van. aki — bár szemérmesen, de — annyi szerelmes-erotikus verset írt volna, mint Jékely Zoltán. Nőkkel és mindenséggel teli költészet az övé. Győri László Ugye, ma korán hazatérsz? Losonci Miklós Az elégikus költő Hetvenöt éve született Jékely Zoltán
