Nógrád, 1988. április (44. évfolyam, 78-102. szám)
1988-04-02 / 79. szám
VÁRUDVARBAN .. Mindenütt lehet élni. Mindenütt kell él. ni. Meg kell laknunk ezt a hazát, meglakni minden talpalatnyi földjét. Magunkévá kell laknunk ezt a hazát, ellakni mások elől. S művelni azzal is, hogy belehalunk." (Ratkó .József) ☆ Mintha az idő mélységes mely kútjában ülnék ezen a meleg tavaszi napon. Pedig néhány földhányá.s vesz csak korül, az ősöreg szabolcsi földvár sáncai. Fölöttem az ég, körülöttem zölddel benőtt földhalmok. Néhány fa. pár süppeteg sír, olvashatatlanná korhadt ke_ resztek, földreborult márványok. Csend borít be, akárha üvegharangként bo-. rulna főiem az ég. Már- már azt hinném, az elvadult sírkertek csendje ez, az emlékezés némaságáé. Aztán repülőgép zsong a távolban. Alig hangosabb, mint a virágot körüldongó méh dongása, ami másodpercekkel korábban ráéb. resztett: élet van körülöttem. Már nem temetőben érzem magam. Templomban inkább, ahol halkan nyílhat az ajtó. ahol léptek konghatnak, ének szállhat, orgo. na zenghet. Vagy harmonium inkább? Tűnődöm: hol vagyok? A szabolcsi földvár udvarán? Igen. Magyarországon ? Ott. Európában? Az egész világon? A világmindenség kellős köze. pén? Az is lehet... Köze- lebbre gondolok. Kik fek- hetnek alattam a földben? Törökkel, szlávval, besenyővel, kunnal, bolgárral, némettel, avarral, s ki tudja még kivel keveredett finnugorok? Vagyis: magyarok? Lehet, hogy a fél világ építette ezt az egyetlen, nem is nagy várat? Lehet, hogy ebben az alkotásban benne rejlik a világ minden addigi tudománya? Felmegyek a vár falára, amire nem tudom mennyi föld rakódott ezer év alatt; persze azt sem tudom: mennyit hordtak el innét a szelek, az esők. Így történt vagy úgy, nőtt vagy csökkent a sánc magassága: tudósok dolga. Nekem csak az a fontos, hogy a falban lenni kell egy magnak, egy rétesnek valahol nagyon mélyen, amit az ezer év előttiek raktak. Megállók, sétálok; megállók. körülnézek: arra van a Tisza. Ott volt valahol ak. kór is. Amott Tokai sejlik a párán át. Megfordulok. Itt hegyek, ott fák zárják le a láthatárt. Mégis: pontosan tudom, mi van északra, keletre, hova jutok, ha délnek megyek, s hova, ha nyugatnak. Könnyen kiszámíthatom. hány kilométer lehet ide Peking, Moszkva, New York vagy Nagykanizsa. Az egész világ elérhető e földrakás tetejéről. S én js elérhető vagvok mindenfelől. A vár alatt kicsi falu: ta. Ián ezer lélek. Hány évszázadot. évezredet hordoznak sejtjeikben? Kinek volt harcos, kinek földműves az őse? A harcos a világ mely pontján fordult meg, verve és veretve? Hánv messzi asszony fogant meg tőle? S hány itteni nő esett teherbe tatártól, töröktől, némettől és szlávtól? Ki kivel lett vér szerinti rokon? Rokon lenne egész Európa? Alant ezren élnek, a szemhatárig tízezrek, aztán tízmillió és lassacskán tíz- milliárd . . . Ez a sok ezer köbméter föld. Szabolcs vezér egykori vára: emlékmű. Nem öntött. kőbe faragott, rideghideg memento, mint a mii. lenniumi oszlop a falu fölött, amit gyarló büszkélke- dés emelt oda. Élő szervezet ez; egy darab föld, amibe magot szórnák a nővé. nvek, ahol madarak költenek. gyíkok surrannak, ahol öreg fák halnak s gyökeret eresztenek az újak. Ez a földvár folytonosság. Milliónyi élet anyja. Lezáratlan élet ez a vár: mint a mű, amire emlékeztet. Ki erre jár, gondolnia kell a honfoglalókra. Árpád rokonára, a névadó Szabolcsra. És mindenekfelett Istvánra, az államalapítóra, az ezeréves államiságra, a beláthatatlan távlatokig is terjedhető jövőre. „Ügy cselekedjünk, hogy megmaradjunk"; valahogy így fogalmazott a nagy fejedelem, Bethlen Gábor. A nagy erdélyit idézi ez a vár, ez a fűvel, fával, bokorral benőtt háromszögletű töltésegyüttes. a megmaradás, a fennmaradás jelképe. Bethlen Gábor mondata Istvántól is származhatott vól. na. s születhetett volna, ma és itt is. Annál is inkább, mert nem feledhetjük, sokszor lettünk önmagunk ellenségei; hiszen nem ismertük fel: a megmaradáshoz legelébb is belül kell rendet tennünk, mindig azt keresve, ami összeköt, s nem azt taglalni, mi választ el. S megfeledkeztünk erről sok. szór, amikor kertjeink alatt farkas ólálkodott. . . Állok a várfalon, s kicsinek érzem magam. És rágondolok: milyen pici pont csak ez az egész; egy gombostűfej csupán, s engem a világ legrészletesebb térké. pén (ha valaki belerajzolna> legfeljebb mikroszkóppal lehetne felfedezni. S gondolkodom. hogy ezen az ország térképén is kicsiny helyen, itt északkeleten, ahol közel a határ, miért hiszem, miért tudom, hogy Magyarországon vagyok, hogy a világban vagyok, s nem egy kis területű állam kieső részén. Talán mert biztos vagyok benne, hogy a világhoz mindenünnen el lehet jutni. Mert tudom, hogy nemzetekhez nemzeten át vezet az út, a nemzethez pedig Szabolcson. Hajdún. Nógrádon, Somog.von és Zalán, az ország tizenkilenc megyéjén és sok ezer településén keresztül. Tudom, hogy az ér végül az óceánba jut. s így nézvést mindegy, éppen hol vagyok. Hiszen a test minden por- cikájában ugyanaz a vér lüktet: a legkiesöbb pont is a világ, a legtávolabbi falu is Magyarország. S az ezernyi kis település, köztük ezzel is, egy-egy idegvégződés, egy-egy hajszálér, végállomás az ország (a világ) testén, ahol ha sebet ejtünk, ugyanaz a szív lök: a vért. s ugyanabba az agyba közvetít fájdalmat az idegpálya. Igaz, néha hosszú az út. Körbesétálok, ki tudja há. nvadszor járok a falak tetején, állok, megpróbálom emberekkel benépesíteni az udvart, a hétköznap délelőtti csendes környéket. Urakat képzelnék oda és jobbá, gvokat. De álmasító a tavaszi meleg, visszamegyek a várudvarra: akad égy kis hús és újra elfed a csend:.. Aztán gyerekhangokra figyelek: kirándulók érkeznek. Kicsit később felcsühög valahol ggy traktor. És hiába mennek el a gyerekek, hiába hal el minden zaj. Már tudom, hogy itt, a régi vár bozótos udvarán, annak is kellős közepén, benn vagyok a világban. És tudom, hogy sorsunk a világ, és sorsunk annak kis darabja: Magyarország. Speidl. Zoltán Bencze Péter képriportja Beszélő tárgyak Kétezer szó története Évekkel ezelőtt pedagógus feleségem boldogan hozott haza (Salgótarjánban) egy puha fedelű, elsárgult, nyomtatott füzetecskét. Papírgyűjtéskor került elő valamelyik tarjáni lakásból, de a „nyomatás" helye Balassagyarmat, talán negyvennégy végén, negyvenöt elején. Időpont nincs rajta, épp ezért lehetne akár az ötvenes vagy a harmincas évek nyomdaterméke is — mégsem az. A szavak kiválasztásából látszik; közvetlenül a város felszabadulása után készült. Mindenkinél, minden visz- szaemlékezőnél hitelesebb tanúk lehetnek maguk a korabeli tárgyak. Az hittem sokáig — nekem van csak ilyen kis magyar—orosz szótáram. Örömmel vittem a gyarmati múzeumba, ahol ugyanolyan örömmel átvették. Sőt, ki is állították egy évfordulós vá- rostörténeti bemutatón talán négy évvel ezelőtt. Újra elővéve s a városban történetének körülményei után járkálva hamarosan kiderült: őriz ilyen kis füzetet más is! Például a helytörténész Vojtkó István, aki maga is írt egy szép-fontos tanulmányt a háborús évek Balassagyarmatáról, a zsidó lakosság elhurcolásáról, de így őrzi ma is egy példányát a városban élve Kertész István, akiről az alábbiakban szó esik még. A kétezer szó kiadójának neve a szótár fedőlapján olvasható: Kondor Imre. Sokan Kondor Babaként azonosítják érdeklődésemre; ki volt a kiadó? Akik Így ismerték (a gazdagabb családokban divat volt a szép íiúgyerek ilyen elnevezése, ami az.tán rajta maradt mindvégig), nos, a mai emléke- zők valamennyien törzsö- kös gyarmatiak. „Nyomatott: Hollósy Géza nyomdájában, Balassagyarmat” — így a további jelzés, de ezzel aztán vége is. a többit már együtt kell kitalálni. . . Évek teltek el, amíg például a minap Vas Ági. a helytörténeti gyűjtemény kezelője könnyedén útbaigazított egy régi Hollósy- féle nyomdászhoz (őutánuk is hiába érdeklődtem, vagy egyszerűen rossz helyen ku- tászkodtam), mindjárt nála kellett volna kezdeni! Így jutottam néhány napja Botschner Istvánhoz, a Hol- lósy-nyomda egykori szedőjéhez, aki maga is abban a — későbbi református.egyházi kezelésű — nyomdában tanulta a mesterséget. De mint kiderült; elég lenne, ha teljes rendszerességgel olvasnám a város Honismereti híradóját, hiszen Pista bátyánk jó két éve írt egy visszaemlékezést Hollósyékról. Azt azután gyorsan elolvastam pótlólag, kölcsönkapva egy szóra magát a híradót Oroszlánná Mészáros Ágnestől, a Madách könyvtár igazgatójától. Innen már egyenesnek látszott minden. Megtudni, a fordulópont idején; tehát negyvennégyben-ötben is itthon dolgozó szedőtől — mi a története a kis füzetnek'’ Botschner István, aki nemrég kisegítőként dolgozott nyugdíja mellett a helytörténeti gyűjteményben (a főutca melletti kis kúriaféle épületben) mindent tud Hollósy Géza nyomdájáról. A mindennél is többet. Említett érdekes írása érinti- tárgyalja a régebbi gyarmati évek-évtizedek valameny- nyi nyomdájának történetét, (Kék Lászlóét is, ami már 1855-ben működöt a városban), ismeri a szakma minden csínját, de a kis füzetet ő is csak csodálkozva nézegeti, amikor elviszem hozzá egyik példányát. Á Deák Ferenc utca négy, ahol ma Botschnerék laknak, egyben a Hollósy- nyomda épületét is rejti az udvar végében. Ott most két komfortos lakás van lakókkal. .. Negyvennégyben a várost körkörösen védték a németek, többszöri nekirugaszkodással, erős túlerővel foglalták el végül a szovjet csapatok december kilencedikén. De már másnap, tizedikén voltak nyomdászok, akik a városparancsnokság felhívására munkába álltak (köztük volt Botschner Ist- vánj.. Plakátot, felhívást, röpcédulákat készítettek, petróleumlámpa-, gyertyafénynél dolgozva. A szótár később születhetett. Amikor a front továbbhúzódott.. „Ez itt új gara- mond, a lap régivel készült". Ki szedhette? Együtt töprengve feleségével Pista bátyám sorolja a régieket, akik dolgoztak Hollqsynál. (Meghalt a front előtti években, felesége úgysziritén, lányuk 15 évesen még korábban, így szállt a református egyházra a nyomda). Fontányi Ferenc régi volt, Madarász Pál éppenséggel lehetett, tudott szlovákul, ami segíthetett a fonetikusan, latin betűkkel kiszedett orosz szavak „leképezésében”. Itt volt még Iványi László, Fontányi János, de ő kicsit később került a szakmába. Van még Czudor Antal, Szabó János.. . vagy Mészáros Lajos, a régi gépmester. . . A végeredmény két jelölt a szedők közül — „az ifjabb Fontányi lehetett vagy Madarász. .Tovább nem jutunk. Keresem most már, a felelős kiadó, Kondor Imre (Baba) nyomába Szegődve, Kertész Istvánt, aki a Hunyadi utcai zsidó imaháznál lakik és megbízott gondozója á szépen rendbentartott zsidó temetőnek. Öt három helyen lehet megtalálni: otthon, a temetőben, vagy sétája közben a főutcán. Az utóbbi sikerül némi helybeli segítséggel. Magam ugyanis nem ismerem Kertész urat. „Ott jön, már tavaszi kabátban van, hidegebb időben mindig bőrkabátban jár...” — mondja valaki a Rákóczi fejedelem útján. „Kertész úrhoz van szerencsém?" Nem lepődik meg. A sokat átélt emberek rezignált-bölcs nyugalmával fogadja közeledésemet és persze hogy mindent ud! Vagy majdnem mindent. .Kondor Baba már akkor itthon volt, amikor ő áprilisban Bécsből megszökött a németeknek átadott századtól és hazajött. Fivére, Kertész Jenő, részt vett a kommunista pártszervezet megalakításában. Belépett ő is, a 19. számú tagsági könyv volt az övé. Kondor amúgy szoc. dem volt. Annál érdekesebb, hogy ők is törekedtek az életszervezés beindítására. Kondor Imre később Pesten halt meg. „Nekem is megvan ez a szótár. . . Nem gondoltam, hogy egyszer még érdekel valakit. Mindent elteszek. ..” „Abrak. . ágyúzás, bomba, csata, csend, áram, olvasni. . T. Pataki László Hont(unk)