Nógrád, 1988. március (44. évfolyam, 51-77. szám)
1988-03-12 / 61. szám
1988. MÁRCIUS 12., SZOMBAT NOGRAD 5 ....a történelem t anulsága, hogy a népek és kormányok soha semmit nem tanultak belőle.. Végjáték a Duna mentén SAKKRA, MATT... Ü ltem, ki tudja hányadszor a tévé előtt, s néztem Bokor Péter és a többiek nagyszabású vállalkozásának újabb ciklusát, a Századunk, Végjáték a Duna mentén című nyolc részből álló szakaszát, s nem tudtam szabadulni a hegeli gondolattól. Még akikor sem hagy nyugodni a mondat, ha tudtam és tudom, hogy ez sarkított megfogalmazás, s mint ilyen nem is hordozza a teljes igazságot; ám ki mondhatná azt, hogy a nagy bölcselő nem a történelemből merítette tételének valóságmagvát. Néztem a képsorokat, hallgattam a forgatáskor még élő tanúkat, figyeltem a meghaltakat, a nyilatkozni nem akarókat megszemélyesítő színészekre, a narrátorra, s rabul ejtett a kérdés: honnét történelmünkben az örök kivárás, a sokszor kísértetiesen ismétlődő döntésképtelenség, a legelemibb érdekek fel nem ismerése, aminek egyik csúcsa, legtragikusabb megnyilvánulása ama Szálasi-puccsal és fasiszta diktatúrával végződő kiugrási kísérlet, amiről Bokor Péter filmes történetírásának legutóbbi fejezetei szóltak. Miért, hogy a németekkel szemben senki sem idézte fel a nagy német politikus, a vaskancellár, Bismarck mondását: „Egyetlen nemzet sem köteles feláldozni magát szövetségesének oltárán.” Miért, hogy senkinek sem jutott eszébe az, amit a filmben is sokat szereplő Kádár Gyula még alezredesként mondott a voronyezsi katasztrófa után: „Senki sem kényszeríthet arra, hogy ok nélkül kiugorjam a második emeleti ablakból. De ha az életem forog veszélyben — kiugróm.” Gondolkodom, miért nem sikerűit az 1944. március 19-i német megszállás sakkjára válaszlépést találni, s a játszmát legalább döntetlenre vinni. Hiszen tudjuk, voltak pillanatok, amikor talán sikerült volna változtatni helyzetünkön, s ha tetemes áldozatok árán is, de kilépni a háborúból. Ilyen mozzanat volt 1944. augusztus 23-a, a román kiugrás napja. Igaz, történelmietlennek nevezik a „mi lett volna, ha...” kezdetű kérdést, csakhogy ne feledjük: az esélyek, lehetőségek utólagos elemzése nélkül a történelem éppen egyik legfontosabb szerepét veszíti el, nevezetesen azt, hogy lássuk, az esetleges hasonló helyzetekből miképpen kereshető kiút. S igaz ez akkor is, ha legfeljebb gyenge, közhelyértékű a sokszor hallható mondás, miszerint a történelem ismétli önmagát. S igaz akkor is a kérdésfelvetés jogossága, ha ma már tudjuk : az történt, ami... ☆ A legutóbbi nyolc epizód 1944 szeptemberének és októberének heteit idézte szinte percről percre, s mutatta fel mozzanatról mozzanatra, hogyan vesztek el esélyeink a háborúból való kiválásra, az ország megmentésére, divatos szóval élve, hogyan „rendeződött vissza minden”, mire egyáltalában elkezdődött volna. Pedig úgy tűnt, történik valami. Darvas József október 15-ére, erre a verőfényes vasárnapra emlékezve még ezt írhatta: „Szinte rohanva megyek végig a Nagykörúton, keresem az újjongó tömegeket, a felszabadultan, lelkesen tolongó ezreket. Hiszen ünnep van. Fegyverszünet! Béke.” A néhány órával későbbi helyzetről viszont Márai Sándor Napló című írásában már ezeket vethette papírra: „Horthy proklamáció" ját délben fél kettőkor olvassa fel a rádió. Fél öt fele az első gyanús jel: a vezérkari főnök bejelentése, mely további verekedésre buzdítja a csapatokat. Este kilenckor Szálasi «•Hadparancsa«. Ez a történelem leghosszabb «hadparan- csa«. Dagályos, bombasztikus, értelmetlen, üres szócséplés: svádá- ján érződik, hogy az elmebajos, aki sokáig hallgatott, örül, mert végre beszélhet. Aztán nyilas versikét szavalnak a «talaj gyökérről«. Mindez inkább kínosan mulatságos, mint komoly, ugyanakkor végzetes, elkerülhetetlen, a magyarság megeszi e keserű főzet minden fogását... Közben gyü- mölcsszagú, langyos, enyhén ködös az ősz. A nemzet vitustáncá- ban vonaglik, nincs államfő, nincs kormány, nincs központi hatalom, csak terror van és háború, menekültek, bombák — s a táj oly csendes, békés, elégedett, mint egy szoptató asszony”. Bevégeatetett. A sakkra matt következett. ☆ A felemás megoldások országának képe bontakozott ki e legutóbbi ciklusból is. Lelépni a háború színpadáról, de előre szólni a mai szövetségesnek, a holnapi — szándékolt — ellenségnek. Az ország sorsáról gondolkodni, de mindenek fölé helyezni az adott szót, az „úri becsületet”, mintha jólfésült emberek magánbecsülete, s nem tízmillió ember sorsa volna a tét; s közben arra várni, hogy az ellentábor, a szövetséges hatalmak rúgják fel a fegyverbarátságot, a megállapodásaikat, az egymásnak adott szót, vagyis: Teheránt. A nácik ellen készülni, s közben nácibarátokat, sőt fasisztákat — Reményi—Schneller, Jur- csek — megtűrni a kormányban. Mindez már irracionális. Ami pedig utána következett, s amiről a következő részek szólnak majd, az maga a téboly. Csoóri Sándor nagyszerű esszéjében a doni katasztrófát nevezi „magyar apokalipszisnek”. Holott az igazi, csak később, 1944. október 15-e után következett. (Csupán zárójelben: a felemásság, az „egyrészt-másrészt” megoldás keresése a kritikus pillanatokban, máig sem hagyott el minket.) Nagy tudományos háttérrel, ugyanakkor közérthetően, s tárgyilagosan (ha egyáltalában lehetséges ebben a kérdésben s magában a történetírásban a teljes objektivitás) szol a sorozat a történtekről. A módszer, amit megvalósít, a dokumentarista eszközöknek a színjátékkal való egyesítése — noha sokak által vitatott, de — tévészerű, célravezető. Az pedig — ez is gyakori ellenérv —, hogy a negatív szerepet játszott politikusok némelyike ro^ konszenvesnek tűnhet időnként, nem baj. Hiszen .az ördög sem feltétlenül szavakkal, patákkal, szőrösen-csúfan téblábol körülöttünk. S egyébként is: az ellenfél, az ellenség alábecsülése, kvalitásainak megkérdőjelezése, nem csupán a múlt vizsgálatában vétek. Emlékezzünk csak: nem csupán a színészi játék tette esetenként valamiképp rokonszenvessé a figurákat, hiszen — a példa kedvéért —, az élőben látott, szinte anekdotázó jovális öregúrról, Höttlről sem jutna eszünkbe, ha mondjuk társaságban találkozunk véle, s előéletét nem ismerjük, nem tudjuk, hogy prominens náci volt. Inkább vélnénk kedélyes gazdálkodónak. V égezetül annyit: kár, hogy újabb szűk esztendőt kell várni a folytatásokra, a háború végső szakaszát tárgyaló részekre. De ne sürgessük az alkotókat. Inkább bízzunk benne, hogy tart az erőből és az ügyszeretetből, s talán Bokor Péter nem is áll meg 1945. április 4* énéi. Mert ami ezután következett, az is a XX. század. Még több ilyen film, könyv, őszinte szembesülés kell ahhoz, s nem is csak a távolabbi múltra vonatkoztatva, hogy egyszer, majd; a hegeli mondás elveszíthesse igazságmagvát. Speidl Zoltán imsamm Egy híján száz esztendő Egyedül A szülőföld szerefete, ox ősök építette hajlékok, a gyermekkorban megszokott környezet, borátok, rokonok testmelege és még ki tudná megmondani, hogy hányféle szál köti a szúpatak» embereket településükhöz. A Cserhát tövében megbúvó kicsi fohl nem tartozik a magukról sokat hallatákhoz. Az itteniek csendes hétköznapjaikról szól képriportunk.-•*fT' Szlivka Mártonné a nyotcvonegyedik tavasz előtt Magad uram..! SZClÖFÖI,l)Jl'K: SZÍPATAK Kevéske tűzrevaló Hazafelé kettesben Faluvég Kulcsár József felvételei
