Nógrád, 1988. március (44. évfolyam, 51-77. szám)

1988-03-26 / 73. szám

Nógrád természetvédelmi területei Mikszáth-park Horpácson Mikszáth Kálmán, A jó palócok és a többi népszerű irodalmi remekmű írója köz­ismerten nagy természetra­jongó volt. Többek között A palócföld flórája című mun­kája is erről tanúskodik: „Óh kedves virágai a Pa- íócföldnek! A tündérkert se szebb tán, a kelet gyöngyei se báj'olóbbak, mint a ti bo­róka-bogyóitok/’ El is hatá­rozta. hogy ezen a tájon vá­sárol földet, házat magának, mert egész életében vágyta a kertet, a csendet, a ..pipás ámbitust”, ahol megtalálhatja az alkotáshoz szükséges nyu­galmat. 1904-ben vált „bir­tokossá” Horpácson, ahol a falu közepén megvette a Szontágh-féle kúriát is. „Egyetlen krajcár sincs vé­telárukban — írja —, ami ne újságírói vagy más ke­resményemből származnék.” A kúria nem bizonyult kényelmesnek a nagy csa­lád számára, elegendő nyu­galmat se adott az írónak, ezért fia — ifjabb Mikszáth Kálmán — tervei alapján a régi házhoz tartozó nagy parkban, 1906-ban felépült a ma is látható görögös stí­lusú ház. Az író haláláig na­gyon szerette horpácsi „do- miniumát”. rajta a hangu­latos fenyővel, vadgeszte­nye- és hársfákkal, útszéli virágokkal, pázsittal, a szép tiszta kis utakkal. Kedvelte a' szalonnasütőhelyeket, a kertben elhelyezett fapado­kat és a nagy kerek asztalt, „amely dúsan felterítve vár­ta mindig a vendégeket”. Életrajzából tudjuk, hogy később szomolyai erdejé­ben — amellyel 1910-ben a Mikszáth jubileumi emlék- bizottság nemzeti ajándékul lepte meg, műveinek ünne­pi kiadásának jövedelméből — fogtak egy szép, nyúlánk szarvast, és az írónak aján­dékozták. E „derék állat” a horpácsi birtok egyik neve­zetessége lett, vele csalogat­ta előkelőbb vendégeit Hor- pácsra „szarvasbőgésre". Mikszáthné Mauks Ilona naplójában olvashatjuk, hogy még Budapesten sem bírt az író betelni a horpácsi, boldo­gan eltöltött napok emléké­vel. .. Mindig várta a pün­kösdöt, amikor hosszabb idő­re szoktak lerándulni a nóg­rádi apró faluba. száthné, és a talajt is meg kellett tisztogatni a dudvá- tól, gaztól. Olyan szépen gondozott, ápolt, csinos és hangulatos volt akkoriban a horpácsi park és gyümölcsös, mint a mesékben lenni szokott... A mesebeli törpécske tréfája is itt' született. Mikszáth sze­rint itt úgy volt jó minden, ahogyan volt. Kérte felesé­gét, ne nyugtalankodjék semmit. Mire Mauks Ilona ezt válaszolta: „Maga bizo­nyosan azt hiszi, hogy a me­sék világában élünk, hogy éjjelenként odajönnek a tör- pécskék és mindent megcsi­nálnak. .. Kálmán jóízűen Az író sógornője, Mauks Kornélia — maga is ifjúsá­gi író, kisebb meséket és nagyobb elbeszéléseket írt a pesti lapoknak >— Moho- rán élt, a Mauksok ősi fész­kében. Onnan vigyázta, fel­ügyelte Mikszáth horpácsi birtokát és igyekezett — akár kétkezi munkával is — hozzájárulni az író és fele­sége háztartásának kényel­méhez. Az író nem értett a gaz­dálkodáshoz, nem tett érte többet, mint hogy hálásan élvezte és tréfásan megírta felesége és sógornője ilye- ténbeli szorgalmatosságait. Kedvenc parkját különösen féltette, még á szükségsze­rű kertészmunkáktól is óvta. „Félek, hogy olyan fámat, vagy bokromat vágnák ki, amely a szívemhez nőtt...” — így érvelt, amikor nap­számosokat fogadtak fel. De meg kellett a „kőrisházas­párt száraz ágaitól tisztíta­ni” — írja egy helyen Mik­nevetett... Ezentúl a tör- pécskék tréfája mindig fenn­maradt a családban, úgy, hogy minden meglepetést a törpécskéknek tulajdonítot­tunk.” Ma az elszáradt gallyak, a letaposott virággruppok, út- talan utak, elsatnyult dísz­bokrok, a házhoz vezető töre­dezett, hiányos lépcsők, a gaz, a dudva és itt-ott a szemét sokmindenről vallanak. A kú­ria mögötti gyümölcsös is elvadult állapotban van, Mikszáthné kedves almafái­ból alig maradt egy-kettő hírmondóba. Űgv vettük észre, hogy a terület most áll újratelepítés alatt. Szomorúan nézelődtünk a bezárt Mikszáth-múzeum előtt, amikor hirtelen fel­tűnt egy középkorúnak lát­szó falusi ember, egy taliga fűrészelt fával. Barátságo­san üdvözölt bennünket, és azt mondta, kár fényképez­ni, az idő se jó, meg nincs is mit! A múzeumot belül­ről renoválják. A kert meg... és sokatmondóan tárta szét a karját. Örömmel paroláz- tunk alkalmi idegenveze­tőnkkel, akiről bemutatko­záskor kiderült, hogy nem­csak egyszerűen horpácsi la­kos, hanem önkéntes rendőr és a helybeli tűzoltóparancs­nok is. — Nyugdíjas vagyok — mondta Seres István — len­ne időm egy kis társadalmi munkára. Főleg a múzeum­mal szembeni parlagi, ren­detlen terület, az út túlsó oldalán izgat engem. Tud­nék én ott csinálni egy má­sik kis pihenőparkot. Szép virágos kertet képzelnék oda. Van odaát kút is, iha­tó vízzel, kulturált körül­mények között tudnának a vendégek elidőzni nálunk, Horpácson. Ezzel védhet­nénk jobban a Mikszáth- parkot is. amit ugyancsak el tudnék képzelni a régi szép­ségében. Szaladgáltam én már ebben az ügyben a nagyoroszi tanácsnál is... — És a Mikszáth-parkban mit kellene csinálni, hogy ne nyújtson ilyen lehangoló lát­ványt? — Természetvédelmi te­rület, a tábla felirata meg­fogalmazza a feladatokat: „Övd, védd a parkot”. Elő­ször is körülkeríttetném, mert csak az utca felől védi a kerítés és kapu. Hátulról, oldalról boldog-boldogtalan jön-megy a parkban, a mú­zeum körül, senki sem vi­gyázza. Mikszáth háza mel­lett közvetlenül ott áll Szon- tágh Pál egykori háza, most nevelőotthonként működik, a sok gyerek az otthon ud­varából betéved a védett parkba is. Igaz, nemcsak játszanak itt, szokták taka­rítani is. Valapii mást, va­lami többet kellene itt csi­nálni — summázta vélemé­nyét Seres István. Hazafelé tartva, egyik szemünk sírt, a másik meg nevetett. Nevetett, mert eszünkbe jutottak a század eleji „törpécskék”, hátha ők tudnának valami kellemes és hasznos meglepetést vará­zsolni Horpácsra, nemcsak a horpácsiaknak. hanem minden odalátogató turistá­nak, a Mikszáth-emléket ke­reső vendégnek. Elekes Éva Helyreállítják a jáki templomot Helyreállítják a XIII. század elején épített jáki temp­lomot. Az 1256-ban felszentelt, román kori műemlék állapota sokat romlott századunkban. Porladnak a falak és a faragványok. A műemlék védelmére s Bu­dapesti Műszaki Egyetem egy munkacsoportja hely­reállítási javaslatot dolgozott ki. az Országos Műem­léki Felügyelőség pedig a koordinátor szerepét vállal­ta. SZELES JÓZSEF: SZŐLŐHEGYEN voltam szél aki hegynek ment fenyegetve a rendeket voltam göröngy völgybén lent bárgyúan ügyetlenkedett tinta voltam — szétmázoltak máz voltam — és betintáztak föld alatt is hűvös voltam föld feletti ember szomját éjjel-nappal eloltottam vagyok levél szállva égre szél hátán és az ég alatt eltűnők a messzeségbe GÖRÖG IMRE ALTATÓ Homályburokba visszahúz az éj, magány-rácsod csapódik, maradj! villany pásztor-zümmögés szemedre száll, pihenj! jótékony béklyó-álom csendesíti a kételyt, még ne ébredj! Beszélő tájak Egy lelkesítő lelkészpélda Szécsényben, az evangéli­kusok nemrégiben szépen felújított, derűs templomá­ban, Laczkó Ferenc haran­gozott sokáig, egészen öt­venhatig, végig egész életé­ben, haláláig. Akkortól lá­nya, Ilonka, Erdélyi Mihály- né húzta temetéskor fél­órákig a szécsényi messze- hangzót. Tavaly óta aztán ezt is villamosították, most már csak a kapcsolót kell kezel­nie. Ilonka nénit az elárvult papiaknál találtuk meg Galcsik Zsolt fiatal szécsé­nyi helytörténésszel arra kérve: mutassa meg belül­ről is a kis evangélikus templomot, a jóemlékű Si­monides lelkész itteni áldo­zatos munkájának egyik eredményét... Galcsik Zsolt a szécsényi Skála áruház élelmiszer­részlegének ifjú húsipari szakmunkása, aki a közeli jövőben a rossz kereseti le­hetőségek miatt vált majd munkát és lesz talán nyom­dai vágógépkezelő itt a kö­zelben — önmaga is példá­ja a mindenkori helyben élés minőségének. Vagyis­hogy nem az a fontos, hol, hanem hogyan él (milyen minőséggel, vállalkozással, áldozatvállalással, értékte­remtéssel, kutatással) az ember! O hívta fel a figyel­met. s nem is csak az. enyé­met, megtisztelve bizalmá­val, hanem szép cikkben tu­dósítva Simonides János év­fordulója (halálának 75.) kapcsán innen Szécsényből, a Komjáthy utcából, ahol családjával lakik — az Evan­gélikus Elet szerkesztőségét is. Bejáratos volt csupán­csak a megszállottakra jel­lemző kutatószenvedélye ré­vén a nyolcvanötben elhunyt szécsényi bárónőhöz, akinek nemrég jelent meg életrajzi könyve (Gondolat, 1987); tanítványa szinte mindenki­nek, aki ma él vagy élt Szécsényben, és maga is írt valamint erről a nagy múltú helyről: tagja volt annak az úttörő honismereti körnek, amelyet sok résztvevővel Antal Károly és a múzeumi­ak szerveztek az iskolaiak- kal, például Szenográdi Ferenccel közösen, de amely­ből mára úgyszólván egye­dül maradt a helytörténeti kutatásban egészen fiatalként. Nos, ő hívott nemrég Simo­nides lelkész emlékének meg- idézésére. Szécsény talán sohasem volt és nem is marad hosz- szasan lelkes(ítő) kutatók nélkül. Odabent a templom­ban egy Kubányi János-kép (Feltámadás) fogad az oltár fölött, s már hallom is a történetét; a múlt századvég leghíresebb nógrádi festője (Alsóesztergályban született 1855-ben) válaszként festette ezt a nagyon derűs-egyszerű, jó rajzú, zöldben és fehér­ben tartott olajképet azok­nak, akik kedvenc témája (vadászjelenetek, portrék) miatt ugratták, hogy „talán nem is tud mást festeni.” De akkor már innen elka­nyarodhatunk Simonides lelkész emléke felé, előbb jól körülnézve a Kovács lel­kész halála óta „elárvult” és a tarjániak által felpártolt templomban — felkeresve Simonidest ott, ahol 1912- ben bekövetkezett halála óta található, a szécsényi teme­tőben. Feje felett golyószag­gatta fekete márványkö (fe­dezéknek használta valame­lyik oldal harcosa negyven­négy telén), rajta a hozzá­illő egyszerű felirat „Simo­nides János Ev. lelkész 1835. nov. 5. —t 1912. decz. 10. Emléke legyen áldott!” Annak is százhúsz éve múlt, hogy 1867-ben Szé­csényből eltávozott máshova szolgálatra Baross Jenő se­gédlelkész. Így, üresedéssel, jutott-került közelebb Simo­nides János Szécsényhez, de vegyük sorba az életutat, amennyire lehetséges, mert példája máig annak, miként lendíthet valaki helybeli ügyeken odakerülve (bárho­va, bárki), ha maga is képes a lendülésekre! Jövőre lesz kilencven éve amúgy annak, hogy Simoni­des János az egykor itt mű­ködő Glattstein Adolf- féle nyomdában (1899) megjelen­tette első és egyetlen köny­vét. A nyomda épülete ma is látható, a szécsényi fő­utca kanyarulata előtt áll a barokkos színű (sárga-bar­na) földszintes ház — az, amelyikben ma a sütödét találjuk. Simonides könyve Nagy-Szécsény evangélikus egyháztörténetét taglalja püs­pöki egyházlátogatási jegy­zőkönyv alakjában, ö volt az első ugyanis, aki ezt a nagyszabású témát először kutatta (nem mintha máig nem lenne éppen erről mit kutatni akár megyei szinten is!). Galcsik Zsolt helyesen ál­lapítja meg azt, hogy „a könyvet kevéssé ismerik”, pedig példányai még megta­lálhatók, s Galcsik is őrzi a könyv fénymásolt változatát, amelyet magam is kézbe ve­hettem. A mű bizonyíték ar­ra nézvést is, hogy ez volt az első! Glattstein-féle szé­csényi nyomdatermék. Hibás tehát az, a Praznovszky Mihálytól eredő és tovább­gyűrűző megállapítás, amely a szécáényi sajtó repertóriu­mában (49. oldal) 1905-re te­szi első nyomdatermék meg­jelenését, Fejér Lipát a szé­csényi országgyűlés 200. év­fordulójáról szóló megemlé­kezését jelölve elsőként. Amúgy meg akkoriban há­rom! lap is megjelent Szé­csényben Glattsteinnél; Szé­csényi Hírlap, Üres órák és az Ipoly — ez utóbbi volt az utolsó hetilapja a helynek, de ilyen néven volt lapja Balassagyarmatnak is kora­beli ellenzéki újságként. Hódmezővásárhelyen szü­letett Simonides János. Szü­lei üzletemberként éltek, „magánzók” voltak a kor fel­fogása szerint. Felsőbb isko­lákat Szarvason végzett (nyolc osztály már annak számított korábban), mind­végig haláláig ott működött a polgári átalakulásért tuda­tosan küzdő nagy hírű tanító- gazdász Tessedik Sámuel (1820), aki viszont nálunk, Cserhátsurányban, Sréter György uradalmában kezdte egész pályáját 1766-ban... Amikor Simonides Szécsény- be került a gyülekezet még a ma is álló, a szécsényi kastélyhoz tartozó torony- épületben tartotta istentisz­teleteit, gyűléseit. Simonides előtte Sopronban tett kandidátusi vizsgát, ta­nult Pesten (teológiát), szol­gált Rudnán Nikolics Péter birtokán, Jénán is megfor­dult tanulmányúján, majd tanítóskodott Orosházán — ott érte Pulszky Ferenc, Kossuth egykori diplomatá­jának, az ekkori egyházfel­ügyelőnek felkérése — jöjjön Szécsénvbe! A próbabeszédet (ami kö­telező volt akkoriban is) még a toronyépületben tartotta, a gyülekezet örömmel befogad­ta, s azonnal elindult egy mozgalom Szécsény egyházi anyásítására (1867), ami két év múlva sikerült is. Itt írta könyvét, a Pulszkyak segít­ségével felépítették templo­mukat; ’71-ben már városi képviselő volt — máig szol­gáló példát mutatva a tar­talmas életre. Elkésett fények a fekete márványon. T. Pataki László

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents