Nógrád, 1988. március (44. évfolyam, 51-77. szám)

1988-03-26 / 73. szám

IRODALOM Bemutatom Brennbergbányát Buda György kiállítása Picasso-grafikák Tegnapelőtti erdő és év­százados külszíni fejtés egy­aránt látszik az akvarelle- ken és a grafikai lapokon, miként a régi múlt és a je­lenkor is oly gyakran egy­másba játszik életünkben. Megőrzi az emlékezet és a rendszerező, gyűjtőszenve­dély a dokumentumokat, s megőrzi az emlékeket a szív. Mindkettőre szüksége van a küzdelmes mának és a jövőnek. A Nógrádi Szénbányák szakszervezeti bizottsága és a soproni Központi Bányá­szati Múzeum szervezésében most Nógrád megyében lát­ható Buda György festő­művész Bemutatom Brenn­bergbányát című kiállítá­sa. Ez a gazdag, 35 év anya­gát bemutató tárlat jelen­leg Salgótarjánban, a Nóg­rádi Szénbányák Igazga­tósága kisgalériájában várja az érdeklődőket, március 30-tól pedig a bátonyte- renyei Bányász Művelődési Házban. Érdeklődőkben pedig nincs hiány, hiszen Nógrád a szén — a jelen gondjai ellenére — a múlt század közepétől úgyszólván elválaszthatatlan fogalom. Ipar, életforma épült a szén­re, a bánya ezen a tájon is mindig a kemény, áldozatos munkát, a felelősséggel har­coló és élő embert, a mun­kásmozgalom fényes lapjait, a helytállás szép példáját je­lentette nemzedékek hosz- szú sorának mind a mai na­pig. Egy olyan képzőművé­szeti tárlat, amelynek min­den darabja a szénről, a bá­nyáról, s mindenekelőtt a bányászemberről szól, közel áll az itt élők szívéhez, még ha a táj, az ország nyugati csücskében levő Brennberg- bánya pár száz kilométerre van is innen. Aki egyszer elkötelezte magát a bányá­nak, az minden bányát is­mer, bárhol legyen is, hi­szen az nem egyszerűen munkahely, hanem életfor­ma. Múltjával és jelenével egyetemben. Buda György festőművész maga is ízig-vérig „bá­nyász”. Ez családi hagyo­mány. A Sopron melletti Brennbergbányán született 1919-ben. Édesapja Breuer György szepességi szárma­zású, száz éve született Stá- jerlak-Annán, Resiczabánya mellett, ö volt az ország leg­régibb szénbányájának har­minc éven át adminisztra­tív igazgatója, maga is fes­tett. Fiának a családi ha­gyomány később is megha­tározónak bizonyult, jólle­het életútja a többi között a sporton, különböző mű­szaki pályákon, különböző szakmákon át változatosan alakult. A szülőföldi bánya­vidék és emberi környezet azonban mindig elkísérte kora gyermekkora óta, ami­kor rajzolgatni, íestegetni kezdett a természet'“ihletésé­re. A középiskolában Sop­roni Horváth József tanít­ványa. Volt egyetemista, rer pülő, bányamunkás, tech­nikus. Harminc év óta él Ausztriában, de kapcsolata a szülőfölddel nem szakadt meg. Rendszeresen 1981 óta állít ki, ez idő óta számos egyéni tárlatot rendezett Becsben, Sopronban, Nagy­kanizsán, Brennbergbá­nyán, Győrött, Budapesten, Szolnokon, Oroszlányban, Hévízen. Kismartonban és másutt. Éppen idén volt a huszadik kiállítása Buda­pesten, az Országos Bányá­szati Fejlesztési Intézetben. Buda György kiállításának minden lapja hiteles doku­mentum a bányavilágról, a többnyire már eltűnt bá­nyászemlékekről, nem utol­sósorban a tájról és ember­ről. Aki ezeket az akvarel- leket festette, ceruza-, szén- és tollrajzokat készítette, maga is e világ része, ér­zelmileg eltéphetetlenül hoz­zákötődik. Ez a belülről áradó melegség ragadja meg a nézőt. Kis szomorúság is bujkál a lapokon, hiszen Brennbergbánya ma már nem létezik a régi valóságában, de a múlt bányászemlékeit is megőrzi a táj. A Rákpatak, Görbehalom alatt című akvarell festője tudja, hogy ez a kis víz haj­danában Sopron veszedelme is volt, ha kiáradt. A volt fatelep — Sopron akna szin­tén emlék, ma oda járnak a helyére a szarvasok és vad­disznók. A bányaigazgató­sági épületet lebontották, benne dolgozott évtizedeken át az édesapja. De úgyszól­ván minden egyes lap így őrzi meg tanulságul a múl­tat: Dorvekingerék háza a Borbála-telepen, Bányate­mető a Drasche-kápolnával 1875-ből la művész emlék­szik, 1945-ben porrobbanás történt, egyszerre 18-an pusztultak el). Kerekeskút a Borbála-telepen (hozzáteszi, mínusz 14 Celsius-fokos hi­degben festette, a vízbe is rumot kellett tennie, hogy meg ne faggyon) a Heves akna, A betonhíd, az Ob rennberg felé, Borbála­kémény (az egykori nyolc­ból ez az egy emlék ma­radt), s még sorolhatnánk az akvarelleket. A grafikák szervesen foly­tatják ezt a témakört: A Jóremény-külf ejtés (261 éve bányászkodtak itt), Az alag­út, az Üj-Hermes akna (a művész három évig itt dol­gozott), Erőmű (a háború után egész Sopront ellátta árammal, ha szükség volt rá), Fenntartás a Tartalék­aknánál, A Szent István ak­na tornyának szélesítése (ez volt egykor az ország és egész Közép-Európa leg­mélyebb bányája, a háború utáni időben egymaga ter­melte az ország szénkészle­tének felét). Ezt a kiállítást érdemes megnézni Salgótarján és Bá- tonyterenye közönségének, olyan szívmeleg, ugyanak­kor dokumentumszerűen pontos és közérthető lapok­kal találkozhat, amelyek hangulata és tartalma nem idegen az itt élő emberek­nek sem. T. E. Magyarországon legutóbb húsz éve, 1968-ban rendeztek Picasso grafikai kiállítást. (Akkor Daniel-Henry Kahn­weiler művészeti író, Pi­casso gyűjtője, műkereske­dője, állította ki a Szépmű­vészeti Múzeumban kollekci­óját.) Éppen abban az évben, amikor nyolcvanhét éves örökifjú művész alig fél év alatt elkészítette 357 lapból álló grafikai sorozatát; amelyben szinte újra élte festői életrajzát. Ezt a cím nélküli soroza­tot vásárolta meg aztán még a művész életében a Lud­wig házaspár és tavalyi ma­gyarországi alapítványuk ke­retében érkezett a kollekció a Magyar Nemzeti Galériá­ba. Ez az anyag Picasso grafikái címmel május 15-ig látható a Budavári Palota „A” épületében (a Magyar Munkásmozgalmi Múzeum termeiben). A kezdetben igen sokféle ■ műtárgyat gyűjtő-vásárló Irene és Peter Ludwig ér­deklődése az ötvenes évek­ben éppen Picasso művészeté­nek hatására fordult a kor­társ festészet, szobrászat fe­lé. Peter Ludwig 1950-ben művészettörténeti disszertáci­óját is századunk e megha­tározó művészéről írta: Pi­casso emberképe — egy ge­nerációsán meghatározott életérzése címmel. És kortárs képzőművészeti gyűjtemé­nyét éppen Picasso-alkotá- sokkai alapozta meg. Két nagyméretű Picasso-festmény (a Matador és a Meztelen nő, valamint a Muskétás kard­dal) a letéti kiállítással érke­zett tavaly ősszel Budapestre, amelyet láthatott a közön­ség a Magyar Nemzeti Galé­riában. Gyűjtő és művész szemé­lyes kapcsolata később is eleven maradt. Ludwigék gyakran voltak vendégei Pi­casso műtermeinek, verni- százsainak. Sokat vásároltak a művésztől és műkereske­dőktől. Sikerült megszerez­Picasso-grafikák a szült Suite Vollard száz lap­ból álló metszetsorozatot, a Minotauromachia grafikai so­rozatot, az 1960-as évekből datált Franco álma és ha­zugságai című 156 rézkarcot, jó néhány jelentős olajfest­ményt, szobrot és a 357 gra­fikát. Számos régi festménye, raj­za kel új életre, jelenik meg új és újabb értelmezésben a Ludwig-gyűjteményben sze­replő grafikai sorozatban. Mint Picasso életműve, e so­rozat is ciklusokba rendező­dik. A művész rendszerint egy-egv témát gyors egy­másutánban járt körül, más­részt újra és újra visszatért, és új módon értelmezett vál­tozatokat rajzolt, festett. Cir^ Ludwig- gyűjteményből. kuszi jelenetek, a műterem, művész és modell hármassá­ga, a bikaviadalok, a mino­tauromachia, Velazquez Las Meninas-ának modern va­riációi, a béke allegóriája — mind visszatérnek összegez­ve, újraélve e lapokon. Történelmi és festői kor­szakokhoz kötődő témáinak variánsai mind-mind jelen vannak az 1968-as rézkarco­kon. A 357 lapból technikai okokból 347 utazott Magyar- országra. Kivételes alkalom ez a hazai művészeti élet­ben, hiszen ilyen sok és vál­tozatos Picasso-grafika nem szerepelt még hazai mú­zeumban. K. M. niük az 1930—37. között ké­T, , .. I I D I? f A Todor Janos: L I D hli U Zita kinyitotta a szemét, és hatalmasat ásított. Bájos volt, akár egy puha kis­macska. Orra tövén apró szeplőcskék, rövid oldalra fésült szőke frizura: zöld szeme pimaszul villogott, akár egy vásott kölyöké. Dehát végtére is még kö­lyök volt! A szállodai franciaágyon szinte elveszett törékeny teste, vasággyal együtt 45 kiló, ahogy múltkorjában a kórházi viziten annak a jóképű kis nőgyógyász do- • kinak válaszolta, amikor felvételkor a testsúlyáról ér­deklődött. Imádta a szállodákat, s mi tagadás, az utóbbi idő­ben nem lehetett oka pa­naszra. Már lassan egy éve, hogy szökésben volt az intézetből, hiába is keres­ték, a „nagyfaluban” ugyan sohasem akadnak a nyo­mára. Most éppen alig vár­ta már, hogy elnyújtózhas- sék a tengerkék fürdőkád­ba, arcát belefúrva a für­dőhab illatos semmijébe. Egyelőre még várnia kel­lett, hiszen a férfi foglalta el a fürdőszobát, fütyörész- ve borotválkozott. . Zita kedvelte az ápolt fér­fiakat. Esetükben biztos lehetett abban, hogy lesz hol aludnia, hogy kedvesen bánnak vele. Unta már a drasztikus, piás csöveseket, a Zöldövezeti hálózsákos éjszakákat, amikor is gyak­ran azt sem tudta, ki fek­szik mellette. — Kiviszel a Vidám Park­ba? — kérdezte a szobába lépő, arcát szesszel dörzsölgető alsónadrágos-atlétatrikós, 60 körüli férfitől, aki mielőtt még válaszolt volna, az ágy szélére telepedett, és jellegtelenül kopasz fejét a lány aprócska mellei közé hajtotta. — Hát persze, hogy ki­viszem az én szöszi kis mókusomat — gügyögte az a bilire kéredzkedő két­évesek hanghordozásával. Zita orrát megütötte a Pit- ralon kissé émelyítő, ám mégis nyers illata, szeretett volna arrébb húzódni, rá­gyújtani egy cigarettára, de a férfi már a trikója alatt ko­torászott, kezét lassan csúsz­tatva végig a lány hasán. Mi­közben a férfi lihegve ipar­kodott, Zitának Petya ju­tott az eszébe, akivel nyolc évig ugyanabban az inté­zetben nevelkedtek, mégis, csak egv szökés alkalmával fedezték föl egymást. Petyát immár két hónapja bekasz- lizták Aszódra, mert Zita mi­att megverte Gézát, az ügyele­tes nevelőt, amikor az raj­takapta őket. Zita ekkor érzett először valami, a tes­tiségen túlmutatót a fiú iránt; először verekedtek ér­te. A férfi már útra készen várta a fürdőszobából ki­lépő lányt. Zita magára te­rítette farmerdzsekijét, rá­gyújtott, és megkérdezte a férfitől, hogy akkor mikor, és hol találkoznak. Végül is délután kettőben állapod­tak meg, a hullámvasúinál. A férfi, egy vidéki vál­lalat főosztályvezetője, a minisztériumba sietett, Zi­tát a Vidám Park bejáratá­nál tette ki a kocsiból. Korán volt még, ezért a lány bement a Cirkusz-bü­fébe, hogy igyon egy ká­vét. Unottan kavargatta a langyos löttyöt, amikor egy fekete bőrű fiatalem­ber szólította meg. Raul kubai artista volt, konyakot kért magának, a lánynak is, majd a kezében lévő térképre mutatva kér­te Zitát. hogy kalauzolja végig Budapesten. A lány örömmel vállalta az idegenvezetést, ami mindössze annyiból állt, hogy szólt a taxisofőrnek: vigye őket körbe a város­ban. A Citadellán ebédel­tek, s Zita roppantul élvezte, hogy izmos, mókásan gesz­tikuláló barátja mindenféle tálakat rendel, amiket aztán jóformán érintetlenül vittek vissza a pincérek. Raulra ne­héz lett volna ráfogni, hogy erőszakos, mi több: csöppet sem volt rámenős, mégcsak a lány kezét sem fogta meg, amit Zita tulajdonképpen nem is bánt nagyon. A libegőn jutott eszébe a kopasz kis pasas, aki biz­tosan ott várja a hullám­vasútnál, s vele valószínűleg a mai éjszaka is megoldódna, hiszen Raul, akinek egyéb­ként este fellépése lesz, sem­miféle közeledést nem mu­tatott irányában. Mindegy, gondolta Zita, ha minden kötél szakad, legfel­jebb felhívom Egont, a Nir­vánában. Egon a pincér, aki pedig lányokban nem szen­vedett hiányt, szerette Zitát, s kivált az utóbbi időben vi­selkedett úgy vele, mintha a bátyja volna. Gyakran aludt nála Zita, amíg ő az éjsza­kában dolgozott. Késő délután volt már, amikor visszatértek a cir­kuszhoz. Raul bátorítóan in­tett neki, hogy kövesse. Ol­dalt, a rácsos kocsikban tig­risek acsarkodtak egymásríj. Az artista egy utánfutóhoz vezette, amelynek kerekeit leszerelték, s bakokat tet­tek a helyükbe. Odabent vil- lanykályha duruzsolt, s a szűk, bolyhos plédekkel le­takart heverőn tejfehér bő­rű, rövid, barna hajú lány ült törökülésben. Sandra, mutatta be Zitának Raul, majd a nyakából láncon függő karikagyűrűt húzott elő. Kávéval kínálták, s a lány, akinek mosolyáról Zitának a margaréta jutott rögtön'eszé­be, megsimogatta az arcát, aztán átnyújtott neki egy tiszteletjegyet az esti elő­adásra. Zita a délután maradék ré­szét a Vidám Parkban töl­tötte. Még a ciklont is meg­kockáztatta, holott máskor sohasem mert fölülni rá, de most valahogy annyira sza­badnak és vidámnak érezte magát. A cirkusz nagyszerű mu­latság volt, s Zitát szokat­lan, büszkeséggel párosuló melegség töltötte el, amíg Sandra és Raul lélegzetállító trapézgyakorlatát nézte. Kicsit korán érkezett a Nirvánába, Egont még nem találta bent. Egy kóla mel­lett ücsörgött egy darabig, hallgatta a szolid gépzenét, majd gondolt egyet, és fel­sétált a Margit-híd lábánál fekvő diszkóhoz. Fecó, a behemót ajtónálló nagy nehezen megkegyelme­zett neki, és ingyen been­gedte. Odabent éppen szünet volt, s a video képernyőjén Bruce Lee Verekedett buta képű hongkongiakkal. Felné­zett a galériára, hátha isme­rősbe botlik. S valóban, Puly­ka. a himlőhelyes arcú, szí­nes göncökben virító „digó’ vigyorgott rá az egyik asztal­tól. — Na, mi van, anyukám? Csak így magányosan, mint egy árva homokos?... — kér­dezte gúnyosan vigyorogva. Zita nem válaszolt, leült az asztalhoz, ahol Pulykán kívül még két, kávébarna, bajuszos figura darvadozott. — Nincs kedved ’bedobni magad, szépségem? — for­dult ismét hozzá a „digó”. — Török testvéreink éppen rád várnak, s ahogy elnézem őket, egy kis hancúrozásért bármilyen áldozatra képe­sek... — hadarta egyszúszra, s a lány válaszát meg sem várva, hüvelykujját felemel­ve, a férfiak felé bemutatta a biztos siker egyezményes jelét. Pulyka a stricik legaljához tartozott, node Zitápak túl sok választása nem volt, hi­szen még meglehetősen éret­len árunak számított a piac­om. Többször elhatározta már, hogy szól Egonnak, s az majd kikészítteti ezt a sze­metet, de aztán sohasem volt hozzá elég bátorsága; félt Pulyka bosszújától. A lá­nyoktól hallotta, hogy egyik nőjét, aki időnap előtt be* mondta az unalmast, pengé­vel dekorálta ki, a lázadókat pedig folyton sósavas „arc- pakolás^aí” fenyegette. A törökök vettek egy üveg Martinit, adtaik egy húszmár­kást Pulykának, majd taxit hívtak. — Kicsi pengém, neked is húsz ruppó lesz a jutalmad, ha megfelelő Seherezádé le­szel — mondta Zitának ä strici. A kőbányai kamionparko­lóban mindössze három jár­gány árválkodott. A törökök beíűtöttek, a lány pedig jó­korákat húzott az italból. Száraz ködfüggöny vette kö­rül, agya kikapcsolt, olyan volt, akár egy felhúzható óriás műanyagbaba. A férfiak a körülmények­hez képest egészen normáli­sak voltak, nem követeltek „lehetetlent”. Zita az utolsó cseppeket hódította el az üvegtől, ami­kor erélyesen megverték a fülke ajtaját. A rendőrök elő­ször a törököket igazoltatták, vele csak azután foglalkoz­tak. Tehetetlen dühében sír­va fakadt a lány. — Mégis, mi jut eszedbe akkor, amikor mindenféle jöttment koszadékkal össze­adod magad? — kérdezte a járőrkocsiban a fiatalabbik rendőr. Zita sokáig hallgatott, majd maga elé meredve, közömbös hangon bökte ki: — Tudja, olyankor verseket szoktam mondani magamban...

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents