Nógrád, 1988. március (44. évfolyam, 51-77. szám)
1988-03-26 / 73. szám
1988. MÁRCIUS 26., SZOMBAT NÖGRÄD 5 „Körjárat” Balassagyarmaton — Itt az óvodák is bérelt házban laktak (1900), s amikor végre költözhettek — például a korabeli kettes számú 1903-ban, mintha csak ma, tegnap lenne —, akkor is a közben elkészült polgári leányiskola földszinti része lehetett az övéké... De ez csak amolyan „óvodás'’ példa a mindenkori — mai, holnapi stb. — balassagyarmati viszonyokra. Talán az okozza a sok gondot, hogy jó ideje nem készülhetett kellő számú intézményi épület az utóbbi évtizedekben (annál több lakás!) a sokat megélt, s mindenkori szűk keretei között, ha másként nem, hát belülről fej- lődő-érlelődő-készülődő városban. Balassagyarmat története — lehetne mondani — az intézmények költözködésének története (is). Itt szinte minden, ami ma működik, vojt már valahol máshol, gyakorta egymással is helyet cserélve az idők forgásában. S az „igazi” költözködés csak most veszi kezdetét, amint elkészül az új művelődési- nevelési központ a határhoz vezető út sarkán. Lehetnek ilyen gondok ott, ahol mindig több volt a nagy múltú intézmény, mint a felépülő új hely, s ahol egyáltalán mindig voltak (vannak) intézmények kellő számban, mert ahol ezek nincsenek — ott az sem okozhat fejfájást, ha valamit bezárnak, vagy másvalami nem épül fel. Ma, holnap, megint új helyzet teremtődik, és eltart vagy három évig, de közben sok minden történhet is a jövő érdekében ebben a tipikus kényszerhelyzetben. Áprilistól zárva lesz a híres Palóc Múzeum — rekonstrukciója alatt megvizsgálják és kijavítják a teljes tetőszerkezetet és végre! bevezetik a központi fűtést. A múzeum centenáriumán — nem az épület százéves, a múzeumi társulat néz vissza ilyen szép korra — 1991. március 15- én újra fogadhatja, belülről más módon is kiteljesedve, nagyszámú látogatóit. A korszerű fűtésre természetesen régen is gondoltak, de az építés idején, a századelőn, éppúgy elfogyhatott a pénz, mint azóta is bármikor megesik. Maradt a szinte semmire sem jó fűtés, ami már a tárgyak épségét is veszélyeztette — ahogy erről dr. Zólyomi József múzeumigazgató a zárás előtt néhány nappal beszél találkozásunkkor. Öt magát — talán nem tűnik privatizálásnak, mert annyira jellemző a helyzetre — majd mindig a kis irodai kályha közelében találhatta a látogató a téli hidegek idején. Éppígy jellegzetes a városi helytörténész, Majdán Béla ujjatlan bekecsféléje is, amiben a múzeumi könyvtárban munka közben kibírja. A tárgyak azonban — úgy tűnik — kényesebbek, mint az ember. — A kemény téli hideget és a nagy nyári meleget összevetve ötven! Celsius- fok ingadozást kellett kibírniuk és nem mindegyiknek sikerült — mondja az igazgató, aki szívesebben beszél a legközelebbi jövőről szólva arról, miként lehetne éppen a hároméves szünettel „új rendet vágni”, s ' már most eleve arra készülni a várossal együtt, hogy a centenáriumra nem csak a nógrádi paraszti élet egykorvolt tárgyaiból és teljes körű népviseletéből, de ami ugyancsak régen hiányzik a városból-múzeumból; Balassagyarmat történetéből is egy minden tekintetben színvonalas kiállítási (állandó) együttest kialakítani. A megoldás kézenfekvő: a kivitelezésben azonban nagy előrelátás és a szakmai szempontok alapos, mindenre kiterjedő figyelembe vételére- van szükség. Az igazgatóval számolgatva kiderül, hogy mintegy három-négy vagonnyi tárgyat, könyvet és irodalmi alkalmatosságot stb. kell elhelyezni raktározási céllal. Természetesen csak megfelelő nagyságú és biztonságos állagú (száraz, fűthető stb.) helyről lehet szó. S akkor már valóban az lenne a célszerű, ha nem csupán átmenetileg, de véglegesen, hosszú távon is megoldódna a Palóc Múzeum raktározási gondja! Ezzel felszabadulhatna ugyanis számos olyan helyiség, amely egy városi, várostörténeti szép anyag bemutatására alkalmas lenne akár a következő száz évben. Fábián Jánosnéval, a városi tanács általános elnökhelyettesével beszélgetve már most látszik, hogy a tanács a maga útjait járva keresi a megoldást. Azt a pontot, ami a fenti célokat hosszú időn keresztül szolgálhatja. Javaslat, lehetőség már jelenleg is van többféle, a törekvés mindenesetre az, hogy a legfőbb célt szolgálják; a rekonstrukciós munka lehe-, tövé tételét és a múzeum későbbi „kitámaszkodását” a város közeli pontjára (múzeumhoz közeli természetesen), ami azután a raktározást és az irodai munkahely kérdését egy időben — helyen oldaná meg. Ez valóban városi érdek minden szempontból, hiszen a várostörténeti anyag (ami nagyon 'hiányzik) későbbi bemutatása, kiállítása a jelenlegi helyzet visszaállításával újra csak nem lenne lehetséges. — Sokan kérdezik tőlünk, hol fogunk dolgozni? — mondja az igazgató. — Nem új munkahelyre van szükség, hanem helyre, ahol részben a raktározás szakszerűen elvégezhető, és egyben a felkészülés is előrevihető a nyitásra, az új kiállítások anyagainak összeállítására. A múzeumi szünet esetleg végleg máshova „tereli” a jó ideje ugyancsak ebben a keretben működő Horváth Endre Galáriát? — erre Csemniczky Zoltán, a Mikszáth Kálmán Művelődési Központ és a galéria szervező-rendezője válaszol. Ügy í tűnik, a művelődési ház új helyre kerülésével és egy ottani (a múzeuminál nagyobb) állandó jelleggel birtokba vehető, ám váltó rendszerben működtethető kiállítás — amilyen a galéria ma• ga — ott egymásra találhat. — Addig is az alkalmassá tett szerb templom szolgál a galéria céljaira, április nyol- cadikán ott nyitunk Jóláthy Attila festőművész anyagával. — Bár eddig is voltak elképzelések, például állandó kerámia- vagy egyháztörténeti kiállítás-célú felhasználásra — ez lesz valóban az első tárlat a kis templom falai között. Ám továbbra sincs helye a városi képtárnak, ami jelenleg szó szerint Csemniczky Zoltán feje felett „található” (majd azt írtam, a kis polcon); a Mikszáth Kálmán Művelődési Központ kisméretű vizuális műhelyének galériáján „áll” ugyanis összecsomagolva. Az új művelődési központ, ahol nagy tömegek forognak, természetesen a Horváth Endre Galéria ugyancsak változó és ott valóban jól bemutatható anyagára tekint (a galéria amúgy is hozzájuk tartozik). Igaza van Csemniczky Zoltánnak abban, hogy „lehet még más galéria is a városban, akár a múzeum falain belül is...” Ez a mára komoly hírre fejlődött kisgaléria is volt néhány helyen a több mint tízéves fennállása alatt, érthetően valami végleges(en) jó megoldásra, igazi „kikötőbe” vágyik. De így is logikus, miközben az igazság az, hogy a galéria és a múzeum egymást jól kiegészítve élt békés „egymásbaniságban” nagyon hosszú ideje. Tény továbbá az is, hogy a múzeum továbbra is szívesen látja megújuló falai között a galériát. Vagy, ha nem azt, hát lehetne valami mást, például a városhoz, megyéhez kötődő alkotók (régiek és újak) anyagai kiállításának gyökereztetését, akár a várostörténet oldalait erősítve. .. És a kis templom? Vannak arra is szép, jó tervek. Maradhat kiállítási térként továbbra is; lehetne éppen az ökumenikus, felekezeti béke jegyében cserélhetöen a város életében egykor jelentős szerepet játszó és máig nagy kultúrkincset őrző katolikus, görögkatolikus, zsidó, református egyház- és várostörténeti kiállítási nevezetesség, ami, ha meggondoljuk, ilyen láncolatban egyedülálló lenne az országban. .. Hát az idegenforgalom? Miként „viseli” a múzeum (évente ötven-hatvanezer látogatója volt) bezárását? — erre már az idegenforgalmi hivatal gyarmati kirendeltségének vezetője válaszol: „Minket tulajdonképpen nem érint, hiszen a szervezéseket a megye végzi, de az mindenképpen igaz, hogy a jövőben például a csesztvei emlékhely állandóbb fogadókészségével lehetne enyhíteni a látványhiányon — mondja Mihály Lenke Balassagyarmaton. T. Pataki László Néprajzi tárgyak Erdélyből A Nézsai Általános Iskola kiállításából Falitéka Kalotaszegi viselet ■ Köcsög ártó Köröndi ivókészlet llr-ncze Péter ' . felvételei Az igazságnak elkötelezetten Két film a közelmúltról Nagyon sokszor elhangzott, nagyon sokan leírták, hogy a huszadik magyar játékfilmszemle legerősebb, legizgalmasabb vonulatát a dokumentumfilmek alkották. A műfaj egy-másfél évtizeddel ezelőtt — részint a Balázs Béla, részint az azóta megszűnt Társulás Stúdióba tömörülő filmesek tántoríthatatlan akaratából — kezdte el hódító menetelését filmgyártásunkban. Útja nem volt mindenkor mentes a feszültségektől, noha tagadhatatlanul támogatta, ösztönözte a politika is. Mégpedig azért nem, mert a segítés mellett akadályoztatásban is részesült, a kultúrpolitika három téjének, a tömegtájékoztatási elvek bizonytalanságainak, megfelelően. Most ne is hozakodjunk elő eleve elvetélt forgató- könyvekkel, elég Kosa Ferenc tavalyi díjnyertes művére, Az utolsó szó jogán-ra utalnunk, amely tíz év múlva fejeződhetett csak be. Miért? Mert mindig sikerült valakiknek közbelépni, valakiket mozgósítani, befolyással, hatalommal bíró emberekét, akik leállítatták, nem engedték folytatni a forgatást. A dokumentumokhoz általában a nagyiközönség is felemásan közelít. Ez a dolog természete.' Nem mindenki érdeke, főleg nem akármilyen történelmi-társadalmi pillanatban, a valóság kendőzetlen felmutatása. Márpedig a felelősen gondolkodó művész nem szakadhat, nem térhet el a realitásoktól, ha még annyira kívánatos is lenne egy bizonyos, szőkébb réteg szempontjából. Hiszen a művész éppen azért viselheti e nevet, mert az igazság elkötelezettje. Ilyen szellemiségű művekben, alkotókban bővelkedett az idei filmszemle. A húsz versenyfilm között nyolc dokumentumfilm volt, közvetlenül vagy közvetve a jelenről szólva. A közvetett híradások, amelyek viszaemlé- kezések közelmúltunk eseményeire, vájkálástól, seb- nyalogatástól mentesen elevenítették fel a kort, a történteket. Hiába harminc, negyven évvel ezelőtti világunkról szóltak, szervesen kapcsolódtak mai életünkhöz, részint a túlélés, a továbbélés, részint a tanulságnyújtás révén. Nem lehetett megindultság nélkül nézni a seregszemle fődíjas, négyórás alkotását a Törvénysértés nélkül című, a Gulyás fivérek — János és Gyula — által készített filmszociográfiát, s ugyanígy a szintén szociografikus ihletettségű, külön- díjjal jutalmazott Schiffer Pál- és Magyar Bálint-mű- vet, A Dunánál-t. Gulyásók filmje a széles közvélemény előtt ismeretlen tettekről tájékoztat: az 1950—1953. közötti kitelepítésekről. „1952. július 17-én éjjel 3 órakor bejött a lakásba három szuronyos ávé- hás, és azt mondták, hogy egy-két bőröndbe csomagoljam a szükséges holmit és menjünk el, el kell menni” — emlékezik letartóztatására és elhurcolására Cs. József. Róla így szól — már szabadulása után — egy munkahelyi jellemzés: „1945 óta volt Pártunk tagja, de tekintve, hogy szülei és rokonai Jugoszláviában élnek, nem hagyták meg Nagykanizsán, tekintve, hogy közel van a határhoz... Cs. József mint munkaerő a legbecsületesebb dolgozók közé tartozott, a vállalat érdekeit mindenkor szem előtt tartotta, a dolgozók szerették. Fáradhatatlanul végezte a társadalmi munkát...” Az ötvenes évek elején csaknem 14 ezer embert telepítettek ki a Hortobágyra, főleg Budapestről, egy-két vidéki nagyvárosból és a jugoszláv határ közeléből. Közöttük az egykori úri osztály képviselői (gyárosok, föld- birtokosok, magas rangú hivatalnokok, katona- és csendőrtisztek —, illetve hozzátartozóik) elenyésző számban — körülbelül minden negyedik-ötödik ember — voltak. Mi volt a deportáltak bűne? A származáson, a „rossz helyen” lakáson kívül semmi. Egy torz politikai-hatalmi elmélet és gyakorlat áldozatai lettek. Fogva tartásuk 18—40 hónapja alatt rengeteg megaláztatásban, verésben volt részük. Kapott felnőtt, gyerek, férfi és nő. Az efféle szembesülés — tudom — sokaknak fájó, de bizonyos, hogy elkerülhetetlen. Ha múltunkat nem tesz- szük rendbe, erőtlenebbek leszünk a jelenben és a jövőben is. Mert lelkünket, gondolkodásunkat, kapcsolatainkat kimondatlanságok, elhallgatások mérgezik. Az történik, amiről a költő írja: „... titkos féreg foga rág.” Tabukat döntögettünk, döntöttünk le az elmúlt években. A Dunánál egyik szereplője, a 85 éves parasztgazda egy kérésre válaszolva ki is fejezi (ha magunktól nem jönnénk rá): „Ezt mondjam el? Ezt a múltkor nem engedték a gépbe mondani.” Schifferék filmje a duna- pataji állampolgárok életét kíséri végig a felszabadulás utáni négy évtizedben, hét férfi és két feleség visszaemlékezései alapján. Mennyi cikcakk, mennyi drámai, tragikus élethelyzet adódott azóta is, hogy felszabadultunk. S micsoda fintor: most nem az uraktól szenvedett az ország. Az történt amit Schwajda György írt egyik színdarabjában: a nép fiából lett Döbrögi Mátyás egrecí- roztatta a nép fiának maradt Ludas Matyit. S nehogy azt gondoljuk, mindez — mintegy varázsütésre — megszűnt az ellenforradalom után. Bizony beszélnek a filmben a karhatalmi sták „túlkapásairól” is. Aztán az Amerikából hazajött farmer-vendéglőst csak beidézik 1971-ben a rendőrségre, hogy ne ha- sonlítgassa az ő farmját ösz- sze az itteni gazdálkodással. Pedig ő csak az igazat, a valóságot mondta, ami hozzánk tíz év múlva érkezett. De hát a hetvenes évek elején nálunk ez korai volt, s a politikai sandaság, a jól megszokott jelentgetősdi „tisztességre” intett. S milyen csodálatos lenne, ha a sunyiság, a buta, öntelt plebejus gőg, az ármánykodás már a múlté lenne! Ez azonban csak tettek árán következhet be. A nyíltsággal, a demokrácia és demokratizmus, a felelősség folytonos fejlesztésével. Megérett az idő, hogy alakoskodás és félelem nélkül legyünk otthon a hazában. Sulyok László ♦ Város múzeum nélkül — átmenetileg
