Nógrád, 1988. január (44. évfolyam, 1-25. szám)
1988-01-09 / 7. szám
Idén lenne 70 éves A fényírás öröme Emlékek Iványi Ödönről Idén lenne hetvenéves, ha élne. Iványi ödö.i íestőmű- vész azonban már régen nincsen közöttünk. Pedig még most is azon kapom magamat néha, hogy mintha szembejönne az utcán hosz- szú, lobogó hajjal, s kérdezné: mi újság, apóka? Nemcsak alakja, mozgása, szófüzése volt jellegzetes, szerepvállalása is hosszú évtizedeken át szervesen hozzátartozott a formálódó Salgótarjánhoz. A völgybe szorult város átalakulásának nemcsak tanúja, de részese is volt. És nemcsak, mint fes.ő, habár annak idején a helyi bontakozó képzőművészeti élet egyik fáradhatatlan szervezőjeként is része van a jelen eredményeiben. De például egyik segítője, szervezője volt az ötvenes évek elején Salgótarjánban megjelent Palócföldnek, s nekem is többször elmondta, hogy már a kezdet kezdetén a megyei irodalmi csoport létrehozását szorgalmazta, meghallgatásra azonban nem talált, jóllehet ezt évről évre ismételgette. Akkoriban is azt hangsúlyozta, hogy a Palócföld megyei irodalmi csoport nélkül gyökértelen, lebegő és talán kicsit nagyképű is. Igaz, a helyzet azóta változott, valamilyen irodalmi csoport azonban mind a mai napig nem jött létre Salgótarjánban, nem sikerült megteremteni azt a szervezettséget, ami a képzőmű- szeknél kialakult. Napjainkban pedig másféle gondok jelentkeztek. Iványi Ödön persze, nemcsak a megyei könyvtár igazgatójaként, később tanárként, s egyéb funkciók lelkiismeretes ellátójaként volt becsült személyisége a helyi művelődésnek, hanem több mint két évtizeden át a szakköri mozgalom, az amatőr képzőművészek legismertebb megyei patrónusaként is. Pedig az amatőrök helyzete, tevékenységük megítélése, képzésük, továbbképzésük, szerepeltetésük gyakran bizonytalan volt az évtizedek során. Iványi Ödönt pedig időnként még a „dilettánsok támogatójá'-nak is elkeresztelték. Ö azonban tudta, hogy jó ügyet szolgál, hiszen az amatőr képzőművészeti mozgalom nemcsak a szabad idő eltöltésében, hanem a máig alacsony vizuális kultúra fejlesztésében is meghatározó szerepet tölthet be. Ráadásul, ma már ismert képző- és iparművészek köszönhetik indíttatásukat Iványi Ödönnek aki 1955-től vezetett szakkört. Az első a salgótarjáni úttörőház szakköre volt. A bányász-képzőművészkor pedig szinte összeforrott az ő nevével. Ez — vagyis a salgótarjáni Bányász Művelődési Ház képzőművészköre — 1958-ban alakult meg. Akkor körülbelül huszonöt tagja volt a körnek, bányászok, üveggyári festők, csiszolók, acélgyári munkások, középiskolások, sőt még két általános iskolai tanuló is, Hibó Tamás és Soós Károly. Az idők során dolgoztak a patakparti régi „Iparban”, később a hajdani katolikus kör épületében, aztán visz- szakerültek a Bányász Művelődési Házba, és így tovább. Ezeket a helyszíneket már csak a régi tarjániak ismerik. így tehát Iványi Ödön is —, bár 1918-ban Lesze- nyén született —, úgyszólván régi tarjámnak számít, miként a számára oly kedves régi Cserhátszentiván is emlékezik rá. A hatvanas évek elejétől, mióta itt élek, magam is sokszor jártam két salgótarjáni lakásában, a régebbiben a Karancs utca elején, a patak partján, s később az úgynevezett csilliagházban, valamint pár évig a padlás- műteremben. Ezek voltak festői munkásságának általam több mint két évtizeden át ismert színhelyei. Mindhárom helyről emlékszem kedves zugokra, ahová úgy esett a fény, hogy jó szögből lehetett képeket nézni. Még a Karancs utcából emlékszem egyik korai nagyméretű olajfestményére. Az 1514 című kép mély tónusú színeiben, azok vörös és barna izzásában a kor feszültsége, lobbanékonysága érződött, kicsit mesterére, Rud- nav Gyulára emlékeztetve. Aztán képek, később akva- réilek, -itthoni és külföldi kiállítások hosszú sora következett. díjakat, kitüntetéseket, nem utolsósorban a közönség szeretetét hozva a művésznek. Nyaranként pedig a művésztelepek várták. Egyszer, 1973 elején lehetett, arról beszélgettünk, aki már megélte azt a pillanatot, amelyik „utolsó” lehetett volna, s ez átéreztette vele az egész létezést, rengeteg esélyével, az tudja, mennyire elmondhatatlan minden perc, minden délután, ami történik. Mégis el akarjuk mondani, mert emberek vagyunk. Éppen addigi munkásságát mintegy összefoglaló nagy salgótarjáni kiállításra készült. — A kiállítást összegezésnek szánom, ami a továbblépéshez szükséges — mondta. — Ha ugyanis lezárul egy-egy alkotói korszak, az ember soha nem találkozik vele úgy, mint egy kiállításion. Festmények, akvarellek álltak a műterem falához támasztva. Az újabban készült képek ragyogó színvilággal ékeskedtek, az alakok, tömbök megformálása tér- foglaló illúziót nyújtott, a művész színnek is megpróbálta kifejezni a téri fokozatokat, a föld és ég, a vizek és partjaik, az emberek és a szálló madarak sajátos vibrálást érzékeltettek. Néhány olajportré is állt ott a gyerekekről, Zsuzsiról, Bütyökről, akik azóta felnőttek. És már itt voltak a ké- sőbbbiekben a művész munkásságában oly meghatározóvá váló nagyméretű akvarellek is, oldott színvilágukkal, a fényírás gyönyörével. Akkor még nem sejthettem, hogy velük a művész életművének legragyogóbb korszaka kezdődött el. Senki sem sejthette. Baranyi Judit művészet- történész nyitotta meg még abban az évben a nagy kiállítást. Azt mondta a megnyitón, hogy a művész retrospektív tárlatot is megérdemelne munkásságának rangja révén. Igaza volt. S bár ez az 1973-as salgótarjáni kiállítás nem volt retrospektív, nagy siker volt. Az értők rádöbbenhettek, hogy Iványi Ödön festői világa körülbelül 1970-től — szinte „titokban” — alapvetően letisztulttá, egyértelművé vált. A művésznek jócskán a pálya derekán volt ereje ahhoz, hogy lehetőséget adjon önmagának olyan eszközök beérésére, amelyek évtizedek után üde frissességgel fájdalmaktól sem mentes optimista piktúra megszületését eredményezték a megható tisztaság tündéd szintéziseként. Csaknem egy évtizeddel később, 1981-ben budapesti, Fényes Adolf-terembeli kiállításának katalógusában írta önmagáról: „Első munkáim mesterem hatása alatt készítettem és sok energiámat kötötte le a tőle való szabadulás, az önmagámra találás. Ehhez hozzásegített az akvarelltechnika, amely felszabadított minden eddigi kötöttség alól. Bár most is dolgozom olajjal, mégis úgy érzem, hogy ebben a műfajban tudok legkönnyebben gáitlásmentesen megnyilatkozni.” E művek központi problémája mindig a fény- A fény, amit ránk hagyott. Iványi Ödön idén lenne hetvenéves, ha élne. Ez az esztendő legyen reá való méltó megemlékezés éve. Tóth Elemér MINDENNAP — SZOMBAT Az egyik leningrádi amatőr színházat nevezik így: „Szombat”. Azért kapta ezt az elnevezést, mert 1969- ben, megalakulásakor tagjai úgy vélték, hogy egyszer egy héten, szombatonként jönnek össze. Ma már szinte mindennap itt vannak. A művészek különböző helyeken tanulnak, illetve dolgoznak. Csak egy közös van bennük: mindannyian fiatalok és szeretik a színházat. Amit mi csinálunk — mondják — bárki meg tudja csinálni. így például minden fiatal tud sárkányt készíteni és az felrepül az égbe. De, hogy ne ázzon el a leningrádi esőben, esernyőt nyitunk ki fölötte. így született meg a klubszínház emblémája, a nyitott ernyő alatt repülő papírsárkány. Abban azért van egy kis túlzás, hogy amit ők csinálnak, bárki más is meg tudná tenni, aki ismeri célját, akinek van mondanivalója az emberek számára, aki nemes eszméket hirdet. A Szombat színház tagjai előadásaikon magukról beszélnek, vagyis rólam, rólad, rólunk. Bármilyen témájú darab megy is a színpadon, mindig azokról az erkölcsi értékekről van benne szó, amelyeket keresünk, megtalálunk és mindörökre meg akarunk őrizni. Ljubov Abramova szakmunkástanuló és Anatolij Ricsagov egy fényképészműterem vezetője, a darab próbáján. Jelenet a darabból. BESZÉLŐ TÁJAK Történetek a minaretről .. .Talán mégsem a töröktől, Dobótól tanultuk; érdemes mindent mozgósítani a győzelemért (lásd bikavér, amit a várvédők ittak és szurok, amit öntöztek stb.). Mindenki mosolygott, sziszegett, szörnyűlködött és főként tamáskodott azon a tervünkön, hogy egy napra- éjszakára megszerezzük, mi nógrádiak, még az egri minaretet is...! Két talákozásom volt eddig a majd negyven méter magas egri toronnyal, amelyről tudható!?), hogy a legészakibb minaret, s, ha ez igaz magyarként — elvégre nálunk áll a XVII. század óta —, még igazabb török oldalról. Hogy ugyanis eddig jutott jellegzetes építészetével felfelé az Európát fenyegető török. Aki mellesleg testvérként üdvözli az északról érkező magyarokat és engedményeket ad az IBUSZ-bőrruházati utakon nekünk. De, vissza a toronyhoz-minarethez, az egrihez. Végeztem nemrég egy kis amatőr felmérést; tíz nógrádi közül kettő, ha járt személyesen is a híres egri minaretben. S ennek több oka lehet, nem egy; a kényelmesség. Húsz éve lesz annak is lassanként, hogy először jár- tam-másztam felfelé a toronyban. Esős, komor időben, főiskolai vizsgaidőszakban (csakúgy, mint éppen most) jártam az utcákat va- lakival, aki akkor készült megszerezni a diplomáját, és kisebb gondja is nagyobb volt annál; hány • méter magas a minaret? Mentünk a torony irányába, ahogy kell, csepergő esőben andalog- tunk a Knézich utcán, a várhegy felől hideg szél örvénylett, emlékszem, szürke volt minden, még ,a torony is, az öreg is, aki előtte állt. Később derült ki róla, hogy nyugdíjas tanár és a látogatókat kalauzolja lentről felfelé a minaretben anélkül, hogy maga is feltornázná magát minden szi- re-szóra. Persze felmentünk, ami már akkor sem volt olyan egyszerű, mint, ahogy leirja az ember. Előtte lefizettük az öreg pedagógus kezeihez a megkésett török adót (belépődíjat). Magam másztam elöl, mert így illik, ha mégis valamiféle törökvész, vagy patkósorrú denevér (az ugyan csak Ágasváron van) elénk kerülne, hát, azonnal kéznél legyek. Fent aztán még jobban dühöngött a szél és mintha az eső is jobban pásztázott volna onnan fentről. Hamar lejöttünk. A város vízfüggöny mögött terpeszkedett valahol. Jó volt még a túrógombóc, amit valamiféle vendéglőben ettünk, ki tudja, miféle ízlés alapján... Majd húsz évig nem jártam aztán a toronyban, de a róla szóló mindenféle híreket mindenkor érdeklődéssel meghallgattam. Közöm volt hozzá, utólag ráolvastam még egy kis ismeretet is (elég kevés, amit tudhatunk róla általában). Alapja tizennégy szögű, faragott kővekből rakták, de, hogy pontosan mikor, azt senki sem tudja. Belül természetesen csigalépcső húzódik felfelé a kovácsoltvassal erősített-díszített , erkélyig, alul a lábazati rész súlyosabb, nehezebb (így nem borul fel nyilván) és ez az alsó rész díszített az úgynevezett szamár hátívekkel kint a falon. Az egész valamikor 1596— 1687. között épült, közelebbit nemigen tudunk róla ma sem. Éppen decemberben volt amúgy a háromszázadik évfordulója annak, hogy Eger felszabadult a 91 évi török uralom alól, s az idén ugyancsak háromszáz éve, hogy újra szabad királyi városként létezhetett. A „nógrádiak ostroma” a minaretért meg így zajlott a tavalyi évforduló környékén; egy megyék közti diákvetélkedőn a sorsoláson nekünk jutott a belváros. A többnapos „ostrom” alatt egy egész délelőttöt kellett minél teljesebb banzájjal-csin- nadrattával eltölteni a résztvevőknek a kisorsolt városrészekben. Mondtuk azonnal: nekünk kell a minaret is! „Hát, az semmiképpen nem megy” — így a jó egriek, és azt is elmondták, miért. Megroggyant, képletesen szólva, a minaret, nem bírta a strapát, nem arra épült háromszáz-valahány éve, hogy nyolc-tíz túlsúlyos magyar járjon rajta egyszerre az idegenforgalomban. Ez török súlytalanságra épült, Allah dicsőítésére, egy szál madár- csontú müezzin fel-le suha- nására, puhatalpú-pörgeorrú papucsok tapodá&ára... Volt vita is róla, szakmai, hogy akkor mi legyen, hogy legyen. Meg kell erősíteni a falát — belülről! — jött a verdikt. S kapott valóban egy erős betonbélést végig, fel egészen az erkélyig, vagy tovább, de, mert a belső át- mérete már török tervek szerint sem volt több, lent a legszélesebb részen!, mint négy-öt méter kívülről számítva, elképzelhető, mi maradt a betoncső beépítésével. Ezzel a turizmus előtt gyakorlatilag bezárt a minaret. „Egyszerűen járhatatlan, lehetetlen ott bárkinek közleJ kedni... csak a szakemberek járhatnak benne...” mondták sajnálkozva-elrettentve az egri barátok mindenütt. Majdnem biztosak lehettünk a várban székelő múzeumiak (ők kezelik, vigyázzák a minaretet) elutasító reagálására; ennek ellenére felmentünk hárman delegációban, ékes szóval előadva, egyelőre csak a szívjóságtól amúgy is sugárzó titkárnőnek, a nógrádi diákság kérését a minaret ügyében. Másnap reggel az egri múzeum igazgatójának jóvoltából kezünkben voltak a kulcsok, kettő is egyszerre, de közülük csak egyik volt valódi, a másik azonos mé- retben-külsővel (negyed méter hosszú!) feltehetően a kóbor szpábik megtévesztésére szolgált. Még a nagy utcai jelenés délelőttje előtt hajnaltájt elzarándokoltunk aztán kipróbálás végett a minarethez. Így súlyosabb volt az élmény. Hajnali derengésnél tökéletes sötétben kellett felfelé kúszni, vagy negyven métert, éppen úgy, miként a csiga a házában, rendkívül szorosan becsavarodva a török torony szűkülő, s folyton tekeredő garatában. Az egrieknek igazuk volt. Szinte lehetetlen a járás a megerősítés után a toronyban, s csak az vállalkozhat ilyesmire, akinek semmiféle fóbiája nincs. M., a kisded csapat hölgytagja ment talán elöl, ő lett másnap a nógrádi müezzin is kézi hangszóróval kábítva Eger népét valami nógrádi reklámhalandzsával, teljes sikerrel! Utánakúsztam, -tekered tem én, majd a kétméteres Cs. következett, aki felfelé és lefelé is elszundikált a csőszerű építményben... A „történelem igazságtevéseként” ötmóteres transzparensen Nógrád felirat lengett másnap a minareten. T. Pataki László
