Nógrád, 1988. január (44. évfolyam, 1-25. szám)

1988-01-09 / 7. szám

' ivílw WWWWX v -. *» s IRODALOM — Ro-o-ongyolí ves2ielc, rongyot, tollat! Egy ócskás jött az úton felfelé: jellegzetes, erős hangján már a szélső há­zaknál rákezdte, s úgy jár­ta be a csöppnyi kis falu minden zugát, mintha egy­szeriben akarná meghódí­tani nem csak ezt, de az egész világot­— Jön az ócskás!... Jön az ócskás!-.. futott be a ház elől kis unokám. — Pa­pa, itt az ócskás.. • Hívjuk be! — s kérőre fogta a dol­got. — Behívni?! Minek! Nincs nékünk semmi eladnivalónk — lépett ki a küszöbre az anyja, s még mielőttitováb- bi szó is hangozhatott Vol­na, bizton tudtam, hogy a mi házunkat ez az ócskás is elkerüli- — Eredj, adj a tyúkoknak! Lepattogzott zománcú bá­dogbögrét nyomott a kis­lány kezébe, s csörgetni kezdte benne a kukoricát: Pipi-pipi-pipi. . . — No, eredj csak-.. Katicám azonban nem mozdult. Nagy kék szemét rám emelte s csendben, alig hallhatóan, súgva kérte to­vább: — Papa, édes papa, hív­juk be a bácsit.. • mesélni. Az öreg Suhát minden gyerek jól ismerte a falu­ban. Ekhós szekerén ha meg­jelent, felvette őket maga mellé, s míg azok teli to­rokból üvöltötték helyette a mondókát, ő a fejüket si­mogatta, s nevetett hozzá. Nagyon szerették az öreget- És — mert világéletében ilyen volt — nagy néha, mi­kor eleresztette magát egy- egy pohár bor mellett — órákon át tudott nekik me­sélni : királylányokról meg cigánytündérről, — de — legfőképpen — mesélt saját életéről is. — Gyere, kicsim, adjunk a tyúkoknak! — fogtam ké­zen Katicámat, s míg in­gemre húztam a titokban ki­csent régi bársonyzakót — évekkel ezelőtt kihíztam már, s az ujja is túl rövid lett ezalatt — barackot nyomtam csöpp unokám fe­jére: — Ne félj semmit. Mesélni fog. . • Kiszórtuk a magot, vizet is öntöttünk a vályúba, s mitsem törődve a szitkozó­dó, egymást túlkáráló tyú­kokkal, még az ilyenkor is csak önmagával törődő vén kakassal, kiállítunk kettes­ben a ház elé, hogy ott várjuk be az egyre köze­lebbről gajdoló vén cigányt. ☆ Hajlott hátú, sovány em­ber ült a sátortető alatt: nagy halom rongy mögötte, meg bálába kötött dunna a szekérderékb an: — Rongyot veszek, ron­gyot, tollat! Hogy közelebb ért, kibúj­tam a zakóból, s ujjaim közt magasra emelve, felszóltam a bakon ülő öregnek: — Hé, jóember! Mennyit ad a kabátért? A gebe megállt, az öreg - meg — nem tudni, megle­pődött-e tényleg, vagy csak az évei miatt mozdult ne­hezen — rábökött a zakóra: — Tényleg nekem adja? — Magának bizony! Mit ad érte? Erre már le is kászáló­dott- Kezébe fogta a ruha­darabot, megnézte kívülről, majd kifordítva is: látható élvezettel mustrálta a va­lóban nem túl viseltes bár­sonyanyagot: tetszett neki, a vak is láthatta. — Hát.. • nem tudom —, próbálta leplezni gondola­tait — sokat nem ér, az biztos. Nadrág van-e hozzá? Volt- És nem is alkud­tam- Nem volt hozzá ked­vem. Viszi, ahogy akarja, különben sem azért kínál­tam. Két lábtörlőt kaptunk tő­le végül, meg egy harma­dikat a nadrágért­Az öreg — micsoda ki­finomult érzékkel — előt­tünk forgatta ki az öltöny zsebeit: jómagam nem is gondoltam rá: évek óta nem volt már rajtam: eszembe sem jutott, hogy lehet ben­ne valami. S lám, egysze­riben előkerült rég elveszett tolmácsigazolványom, egy valamikori kérvény fogal­mazványa, s legbelül, egy titkosnak vélt zsebecskéből, egy — szétharapott kocka­cukor. Az öreg keze megállt a levegőben. Nyújtott tenye­rén a kőkeménységűre szá­radt édesség: adta volna, meg nem is; úgy látszott, az iratokról " könnyen le­mondott, de a cukrot mag akarja tartani magának- Filmben éreztem magam, melyben ki merevítették a főszereplőket: Apóka csak állt, s tán maga sem tudta, mit akar. Nem is nyúltam a cuko­rért, Katicám meg — iste­nem, mennyire érzékeny is tud lenni a gyermeki lélek — nem mert érte nyúlni. Csak nagy sokára az esemé­nyek után értettem meg, miért is nem: Csöpp kis fe­jében már akkor felfogta, amit én csak jóval később: az ócskás időbarázdálta ar­cáról már bizonyára a leg­elején leolvasott valami rendkívüli dolgot, amit ak­kor ő, rheg a jóisten tudtak leolvasni. Álltunk mindhárman me­reven — hogy meddig, senki nem tudhatja — számunkra megszűnt a környező világ. Az öreg a cukorkára bámult, mi meg az öregre, akinek szemében végre alig látható mosoly futott keresztül a fel* eszmélés legelső jeleként: a megkönnyebbülése, hogy las­san magához tér. Ám ekkor kövér könnycsepp jelent meg a szeme sarkában, s duzzad­ni kezdett, egyre jobban duzzadni, míg egyszer csak nem tudott tovább fogódzni kis gödrében. S még mielőtt bármelyikünk is szólhatott volna egyetlen szót is, alá­hullott a borostákon, rá a koszos inggallérra, hogy a lelkén túl ott is örökös nyo­mot ,hagyjon maga után. ☆ Pár hónapja köthettük meg az üzletet, mikor híre jött, hogy Suha Bálint hasz­náltruha- kereskedő meghalt. Üt közben érte utol a vén kaszás: hátulról csapott le rá, berántotta a rongyok kö­zé a kocsiderékba. A lova vitte haza. Lassított ugyan a kocsma előtt, s fülelt hátra, nem akar-e az öreg betérni, de mert ő már nem akarha­tott, tovább ment a gebe. Otthon állt csak meg, késő este a ház előtt. Szép halál volt. A gyerekek — fogadott lánya volt az öregnék; fele­ségét meg két kis porontyát, mesélik', a háborúban veszí­tette el — bevitték a nagy­apót Felkészítették őt a nagy útra: vigyázó kezek megborotválták; megmosdat­ták, ahogy illik, s ráadták az ünneplőt. A bársonyöltönyben temet­ték el. Mikor ráadták a ka­bátot, az oldalzsebből kis da­rab kockacukor esett a kony­hakőre: egy szétharapott kockacukor... ☆ Epilógus. Sok-sok éve történt, vala­hol a Karancs lábainál. A faluszéli cigányputrikra a szokásosnál is nehezebb idők jártak, a most megvál- lasztott vajdának meg — a környék legfiatalabb cigány­vezére volt — a lehetőnél is nehezebb volt a sorsa. Ke­nyér kell, meg tüzelő. Kis pulyája itt alszik anyja csecsén, s jaj, hányán van­nak még a telepen, akiről a sajátjaként kell ezután gon­doskodnia. Mégsem ez bántotta azon­ban a cigányt: nagyobbik fia jó ideje kimaradozik, ki tud­ja, merre bitangol. Gyerek még, a nyárón múlt csak ti­zenkettő, s már nem tudni, hol kujtorog. S akkor még itt ez a háború. Előbb a ná­cik, most meg még a nyila­sok is. Tenni kéne valamit! Este tíz felé járhatott, mi­re előkerült a gyerek. Kezé­ben gyűrött újságpapír, koc­kacukrot ropogtatott belőle. — Hol voltál? — rivállit rá az apja. A gyerek nem szólt. Hatalmas pofon csattant az arcán, még az apja is megbánta. Soha nem verte a fiát, hisz annyira kicsi volt még. Mi ütött hát most be­léje? Szétszállt a cukroszacskó, szét belőle a csemege is. A fiú az asztal alá esett. Csú­nyán beverte a fejét, még­sem szólt. Felrepedt a szem­héj a, azt törölgette az ujja­vai. — Reggel még számolunk — ígérte neki az apja vészt- jóslóam. Lefeküdtek. Mi lehet a gyerekkel? Nehezen tudott elaludni. ☆ Másnap este, mire hazaért, üresen állt a putri. A múlt héten történt ti­tokzatos csendőrgyiilkosság szálai Suha Bálint cigányvaj­da fiához vezették a nácikat. Néhány szem kockacukor maradt utána... 1——“: .......................................................... H ubai Gruber IHiklős: A KOCKACUKOR ■ » nttÉutmmnm«iun..in „...,j ...... , , —................................................... ■ ­KÖNYVILLUSZTRÁCIÓK TEXTILD ARABOKBÓL Széles Judit munkái Olvasónapló Fotográfiák Császár István új novel­lái, forgatókönyvei inkább sűrítménynek nevezhetők, egy megrajzolandó-festen- dő kép vázának. Hogy job­ban érthető legyen: isme­rek egy „menő” festőt, aki úgy „alkot”, hogy a meg- föstendő tájat előbb lefo- tózza, a diát nagyítva kive­títi, s egyszerűen lemásol­ja. Mondanom sem kell, hogy festőnk rendkívül „ter­mékeny” és „.sikeres”, hi­szen a diáról tetszőleges számú variációt és pél­dányt tud produkálni, csak­nem azonos színvonalon. Félreértés ne essék! Ez a színvonal nem éppen rossz, s a különböző díjakkal és „társadalmi megbízatások­kal” dekorált művészünk igen jól meg is él belőle. Nincs olyan jelentősebb közintézmény, ahol ne lógna a falon 1—2 variáció az aratásokból, kazalrakások­ból, tavaszi-őszi-téli erdő­szélekből, ilyen-olyan mun­kavégzést, „tevékenységet", ábrázoló („a la munkás em­ber") képekből. Tudom, minden megyében megta­lálható ez az „ügyeletes zse­ni”, s azt is tudom, ha máshonnan nem, akkor eb­ből a kötetéből, hogy Csá­szár István nagyon nem szereti őket. Nem is szeret­heti azt aki a Csontváry égi hangja a Csontváry és a Tar-pataki vízesés című for­gatókönyveket, novellákat írta. Nyomon követhetjük ezekben a Huszári-film szü­letésének a körülményeit, valamint Latinowits embe­ri-művészi vergődésének, önpusztításának, pokoljárá­sainak a fázisait. Egyáltalán nem véletlen, hogy ennek a két művésznek, a neve, sorsa éppen mostanában vált mítosszá, legendává* szinte etalonná. Sorsuk kö­vethetetlen, felelőtlenség sőt bűn lenne példaképül állítani pályakezdő mű­vészembereknek. Magyar sors ez, mint Adyé, vagy József Attiláé, akit még életében „lefasisz- táztak" bizonyos körök, amelyekhez annyira tartoz­ni szeretett volna. Nem vé­letlenül említettem József Attilát. Igen, éppen a be­tegsége és példát adó, már- már járványt elindító ha­lálának módja miatt is. Csontváryt a brüsszeli vi­lágkiállítás „fedezi föl”, s azóta könyvek, disszertá­ciók íródnak róla, múzeu­ma van. Ami még messze nem jelenti egyszersmind azt is, hogy jelen van a ma­gyar szellemi életben! Hi­ába láthatjuk már — rep­róként a vasúti fülkékben is a szomorúan integető magános cédrusát, a toor- minai romokat, a tarpataki vízesést stb., azaz nagy esélye lenne arra is, hogy közhellyé koptassuk, mint egy-egy József Attila-i gondolattöredóket (a dolgoz­ni csak pontosan, szépen... stb ) a zsenialitást elfedik a prózai, az ember esendősé- gei. Nos, Császár novellái, for­gatókönyvei, éppen ezt érik tetten, hogyan termeljük újra ezeket az emberi tra­gédiákat, a Latinovitsokét, és másokét is. Odabent cí­mű novellájának hőse; Grá- náth alkoholista. Előttünk vetkezik le mindent — a szó szoros értelmében —, hogy a hangversenypódiumról végül is egy szál klottgatyá- ban valósággal bemenekül­jön az alkoholelvonó inté­zetbe, ahol legalább beteg­nek tekintik. Császár hősei állandóan égnek, s nem a maguk jó­szántából. Hanem? Császár sokkal jobb író annál, sem­mint, hogy ilyen olcsón ad­ná. Nemcsak a sistergő, saját lángjánál elhamvadó zsenit látja, írja meg, de azt a környezetet, azt a már szinte animális létet, amely ellen hőseink a rob­banás erejével föllázad­nak. A Fotográfiák Boris- káról, vagy Egy sikertelen tévéfelvétel története ép­pen annak a lázadásra nem, csak a tűrésre, sodródásra képes tragikumnak a már- már képletszerű leírásai, amely ellen az említett művészek följajdultak. Nem iszik Boriska, a fonónő, s nem iszik az a fiatalasszony, aki nem szülheti meg (ezért megöli) a második gyerekét, mert nincs hová. Az ő sorsuk az, hogy szinte nincs is sorsuk. A dolgok megtörténnek velük, mint ahogyan a Csel­lengő fiatalok állandóan úton lévő tűzoltókészülék- ellenőreivel is. Csak rossz közérzetük van, gondolata­ik ritkák, s ha támad is olykor, hát gyorsan elfojt­ják pálinkával. Pedig, „amúgy” rendes emberek ők, akiket — legyünk pate- tikusak Adyval — hajlama a szép, a jó, az igaz, de senki nem figyel rájuk. Életük úgy hullik a semmi­be, málik szét jeltelénné, mint az őszi levélé, amely­ből avar lesz, majd hu­musz. De mi nőhet ki eb­ből a humuszból? Lásd fen­tebb. (Népszava K., Bp. 1987.) Horpácsi Sándor BARTHA PÁL JÁTÉK VERS Játszik a Nap pörget egy kicsi bolygót a Földet játszik a Föld forgat egy kicsi golyót a Holdat játszik a Hold a kaján jön apály és jön a dagály játszik a víz havat ködöt esőt és tavat játszik az ember szegény bunkóval rakéta hegyek tetején Kék Angyal Ágh István Feteklr&ly című mesekiayv«. Gyermekvilág uurgyju. Fotó: Doleasál UszSŐ ■■■■■■

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents