Nógrád, 1988. január (44. évfolyam, 1-25. szám)
1988-01-09 / 7. szám
1988. január 9., SZOMBAT NOGRAD 5 A NÓGRAD kerekasztala Hz oktatási törvény: lehetőség A közelmúltban fejtették ki nézeteiket a NÓGRÁD hasábjain a hozzászólók az oktatási törvényről. Abban egyetértettek: a törvény jó, a törvény már nagyon kellett. Most annak a kerekasztal-beszélgetésnek az anyagát tárjuk az olvasók elé, mely egy időre lezárja az eszmecserét. A beszélgetésen Bori Tiborné, a megyei pedagógiai intézet munkatársa, Sz. Csáti Veronika, a salgótarjáni II. Rákóczi Ferenc Általános Iskola tanára, Hantos Sándor, a nagybátonyi szakmunkásképző intézet igazgatója és Kapás József, a megyei pártbizottság politikai munkatársa vettek részt. A NÓGRÁD szerkesztőségét Speidl Zol- tán képviselte. NÓGRAD: Hasznosnak érezték az eszmecserét? B. T.-né: Viszonylag kevés volt a hozzászóló, ám a tantestületekben huzamosabb ideig napirenden voltak a kérdések. Sajnos twvább tapasztalható, hogy viszonylag kevés gyakorló pedagógus fejti ki írásban nézeteit. Ebből az következhetne, hogy a problémakör nem is fontos a tanárok számára. Nem ilyen sötét a helyzet, bár jelzi, nem volt annyira lényeges számukra, hogy véleményüket nyilvánosan is elmondják. NÓGRÁD: Mégis, mi lehet a passzivitás oka? B. T.-né: Ebben azért bennrejtezik a pedagógusok bizonytalansága is. Sokszor elmondták már a véleményüket, de többnyire tapasztalhatták, hogy vagy meg sem hallgatták őket, vagy ha igen, nem reagáltak rá. NÓGRÁD: Vagyis, az a demokrácia szenvedett csorbát, amiről nem ma kezdtünk, mint létezőről beszélni. B. T.-né: Igen Nem érezhették, hogy befolyásolhatják a döntéseket. NÓGRÁD: Ezek az általánosabb tanulságok. Térjünk azonban az oktatási törvényre. Melyek a leglényegesebb elemei? B. T.-né: Nem véletlen, hogy sokáig vitáztunk: válságban van-e az iskola? Szerintem nem válságban, változásban van, mert változnak azok az igények, melyeket a társadalom támaszt az iskolával szemben. Ha ezeket vizsgáljuk kiderül: meg kell felelniük a praktikus kívánalmaknak és a távlatibb célnak is. Meg kell felelni egyéni és társadalmi, helyi és országos elvárásoknak. Mindezekre figyelemmel azt kell mondani, hogy elsősor-' ban a jövő elképzeléseinek kell az iskoláknak megfelelniük. Ehhez kell megteremteni a feltételeket. A vita során sokszor felmerült: az oktatási törvény ad-e ehhez biztosítékot? Garanciát nem ad, legfeljebb lehetőségeket rá, hogy az iskola megfelelhessen a céloknak. Azonban ezekből a lehetőségekből is változó mértékben juthat az egyes iskoláknak. Mert van, ahol készek az új befogadására, s van ahol hiába a lehetőség. Akad számos iskola, ahol csupán azt szen- tesítete a törvény, amit korábban kiskapuk, külön engedélyek segítségével már megvalósítottak ... Amit nagyon fontosnak érzek, az az, hogy az oktatási törvény egy új oktatási stratégia kibontakozására utal, szemben a korábbi uta- sításos módszerekkel. A korábbi szabályozás a központi utasítások végrehajtását szolgálta. Az új törvény arra nyújt lehetőséget, hogy a központi cél meghatározása mellett szabadságot kaphasson az iskola a célhoz vezető út kiválasztásához. A lényeg az, hogy — divatos szóval élve —, konvertálható tudást adjon. K. J.: Legfontosabbnak én is az önállóság növekedését, jogi feltételeinék megteremtését tartom, ám be kell látni, hogy a valóságos önállóság útján még csak elindultunk. Ennek oka például, hogy az önállóság szakmai szempontból meglehetősen korlátozott, mert nem egyértelmű a követelményrendszer, és a magasabb iskolafokozatok igényei ezzel a követelményrendszerrel nem teljesen esnek egybe. A felelősséggel dolgozó pedagógusnak nagyon meg kell fontolnia, hogy elhagy-e valamit egyáltalában a tananyagból? Évek óta hangoztatjuk, hogy az általános iskolában az alapkészségek fejlesztése a legfontosabb, miközben a túlméretezett, az életkorhoz nem mindig igazodó tananyagok éppen a jártasságok, a készségek kialakítását nehezítik. A kezdeti lépéseknél tartunk a gazdasági önállóság megvalósításában is. B. T.-né: Gondolni kell arra is, hogy a ’78-ban induló tantervi reformok óta szinte folyamatosan újabb és újabb tankönyvek jelennek meg és folyamatos átalakulásban vannak a tantervek. Ezért a gyakorló pedagógus is állandóan tanul, mert nem tantervet, hanem tankönyvet tanít. Ameddig' újra és újra kell a tankönyveket tanulnia a tanárnak is, addig nem várható el, hogy alkotó módon használja azokat. Továbbá olyan központi követelményrendszer kell, ami biztosítja, hogy az ötös, mindenütt ötös legyen. Ehhez viszont fontos az objektív vizsgarendszer. H. S.: Nagy kérdése a képzésnek, hogy a vállalati előírások, törvények hogyan kapcsolódhatnak az oktatási törvénnyel ? A vállalatokkal való szerződések nagy körültekintést igényelnek, vigyázni kell arra, hogy az oktatá- si törvénnyel összhangban legyenek a vállalati körülmények. Példaként: formálódik azon vállalatok köre, amelyek az új adótörvény miatt nem kívánnak tanulókat foglalkoztatni, mert nem kifizetődő. Csakhogy, itt a demográfiai hullám, a gyerekek jönnének hozzánk, de ha nincs háttér az üzemekben, hogyan vegyük fel őket? K. J.: Az oktatási törvény egy másik csomópontja az iskolai demokratizmus fejlesztése. Az iskolának fontos feladata felkészíteni a diákokat a közéletben való részvételre. Ehhez azonban valóságos közélet szükséges, és olyan demokratikus légkör, mely a pedagógusok egymás közötti viszonyát, a diákközösségek tevékenységét ugyanúgy meghatározza, mint kettejük kapcsolatát. NÓGRÁD: Az iskola sajáJ tos közeg. Mit jelenthet itt a demokrácia? K. J.: Elég sok még a bizonytalanság és a feszültség, noha a korábbi évekkel összehasonlítva tisztább a kép. A tantestületi jogosultságok, az iskolai fórumok lehetőségei egyértelműbben láthatók, mint ennekelőtte. Iskolánként ugyan eltérően, de megfogalmazódtak azok a kérdések, melyekben a közösségeknek javaslattételi, vagy döntési joguk van. Én demokratizmuson ennek az egész rendszernek a működését értem, amikor a pedagógusok, illetve a diákok a rájuk tartozó, őket közvetlenül érintő kérdésekben kifejtik véleményüket, befolyásolják a döntéseket, vagy élnek döntési jogukkal. Az iskolai fórumok már működnek, ezeken vannak is viták és megegyezések, a jogosultságok ismeretében is előreléptünk, de ez nem jelenti, hogy ismerjük is eléggé ezeket. Erre mutat, hogy a fórumokon elég kevés a döntés. Lehet persze, hogy ez nem is csak iskolai sajátosság. Az pedig gond, hogy a közösen hozott döntést még nem érzi magára nézve kötelezőnek mindenki, s ez az egész demok- tikus rend működésében zavart okoz. Ráadásul, ahelyett, hegy érvényt szerezné- nénk korábbi döntésünknek, újra megegyezünk. NÓGRÁD: Miért nem lehet a demokratikus úton hozott döntéseket betartatni? B. T.-né: Mert látszólag sok az egyetértő. Csak a gyakorlat mutat mást. Mondok erre példát is. A közelmúltban került sor a működési szabályzatok elfogadására. Ezek előkészítő szakaszában a tantestületek, a munkaközösségek mellett, a diákmozgalom is érvényesíthette elképzeléseit. Sokfelé ez azt jelentette, hogy a kész működési szabályzatból azokat a részeket ismertették a gyerekekkel, melyek rájuk vonatkoztak, s ezeket a diákok — mit is tehettek volna — elfogadták. Vagyis igencsak formális volt a demokrácia. De voltak helyek, ahol az előkészítéskor, az alakuló anyagot adták a diákság kezébe. ök azt megvitatták, s felkészülve mentek a döntést hozó nevelőtestületi értekezletekre. A gyerekek éltek a lehetőséggel: beleszólhattak mindabba, ami rájuk tartozik. Természetesen a diákokat erre meg kell tanítani. NÓGRÁD: Kérdés azonban: a mai pedagógustársadalom, figyelembe véve a számos kivételt is, vajon alkalmas-e arra, hogy a gyerekeket demokráciára tanítsa? Ugyanis, különösen az idősebb generáció, más légkörben nőtt fel. Megtanulták, hogy amit „fentről” mondanak, az a jó. Akkor vagyok jó tanár, jó igazgató, ha nem térek el semmitől. Így az egyéniség veszett el sokszor. Mitől lesz egyszer^ re alkalmas ez a (pedagógus-) társadalom a demokrácia megtanulására és megtanítására? Innét nézve, milyen a mai pedagógustársadalom? Sz. Cs. V.: Nagyon vegyes. Elég régen gyötröm a katedrát, sajnos több az olyan tapasztalatom, ami azt erősíti, hogy nem eléggé érett még a pedagógusság erre a feladatra. Írem csak ránk jellemző (de most rólunk beszélünk), hogy sokunkban három mozzanat munkál: megfelelni, jónak lenni, hallgatni. Ezért van hogy szinte „megölnék” azt aki vitát kezdeményez. Azonban nem feledhető: a vezetőnek döntő szerepe van benne, él-e vagy sem egy iskolában a demokratizmus? Mert, ahol egy tantestületi vitában a harmadik mondat után a vezető verni kezdi az asztalt, baj van. Ahol az igazgató egy személyben akar megválaszolni mindent, ami a demokratizmussal függ össze, úgyszintén baj van. Tapasztalom azt is, hogy nem bízBeri Tik»»« nak eléggé a gyerekekben, pedig annyi természetes, jó indíttatás rejtezik bennük, hogy ezt nem kihasználni vétek. B. T.-né: Ehhez viszont fórumokat kell adni. Középfokon úgy érzem, hogy a diákmozgalom tényleg kibontakozóban van. Tény: a KISZ XI. kongresszusa, azzal, hogy megkísérelte az állami és a mozgalmi feladatokat szétválasztani, tisztább vizet öntött a pohárba. A diák- mozgalom, egyszerűsítve talán, az egész diákifjúságot érintő dolgok, foglalkozások gazdája, szervezője, a KISZ pedig nyilvánvalóan a mozgalom, ahol a legjobbak, legérettebbek találhatnak teret. Az a pedagógus, amelyik korábban joggal panaszolhatta, hogy nincsenek lehetőségei, az most sokat tehet a kibontakozás érdekében. S ha egy testületben akad három-négy olyan pedagógus, amelyik a tanóráikon túl is akar valamit s ha elképzeléseit nem adja föl, elöbb-utóbb szerephez juthat. Tény: nem biztos, hogy egy tantestület, egy iskolavezetés meg tudja a többet akarást emészteni! De éppen a legutóbbi ODN, ahol a megye fesztiváldíjat is nyert, mutatja, hogy sOk tehetséges diákunk és pedagógusunk van. Tehát ha ezeket támogatjuk, akkor ezek az erők, ndha ellenzékük nagy, kitörhetnek. K. J.: Valóban vannak pedagógusok, akik diákjaikkal csodálni való teljesítményekre képesek, de vannak a megújulási törekvéseket gátlók, abban részt nem vállalók is. Ügy látom, ahogyan szűkölködünk a jó munka elismerésében, úgy kevés az elmarasztalás is. A kevés elmarasztalás egyik oka nyilván a pedagógushiány, amiért az iskolában az általános munkaügyi szabályokkal meglehetősen óvatosan bánnak, komolyabb szankció szinte szóba sem kerül. Mondják, hogy a munka szerinti differenciálásnak is szűkösek a lehetőségei. Én ezt nem vitatom, de véleményem szerint a rendelkezésre álló eszközök következetesebb gyakorlattal párosulva a jelenleginél egyértelműbb iskolai értékrend kialakítását lehetővé tennék. NÓGRÁD: A legjobbak elismerését, kiválasztódását segíteni elodázhatatlan feladat, hiszen ha minőséget akarunk a felnövekvő nemzedéktől, akkor először azoknál kell segítenünk a minőség előretörését, akik a holnap felnőttéit készítik fel. De térjünk más témára. Sok vitát váltott ki a korábbi szakfelügyeletnek a szaktanácsadói rendszerrel való felváltása. B. T.-né: A korábbi helyzetért bírálni a szakfelügyeletet nem volna célszerű, hiszen korábban az oktatásirányítás is egészen más volt. Ezért a szakfelügyelet szerepe a központi oktatási elvek közvetítése, érvényesítése, s betartásának ellenőrzése volt. Nemrég kialakult a szaktanácsadói rendszer, legtöbb8*. Csáti Versa ihn szőr ugyanazokkal az emberekkel, így érthető, hogy nem mindenben és nem azonnal felelhetnek még új szerepkörüknek. Hiszen moslt legfőbb dolguk az iskola segítése. Az ellenőrzés helyét az alapvetően szolgáltató, tanácsadó funkció vete át. Sz. Cs. V.: Szakfelügyelőként működtek olyan emberek, és maradtak is szak- tanácsadóknak, akiknek első mondata után tudta, tudja az ember, hogy az illető szaktárgyának elkötelezettje, szívén viseli az egészet. Viszont tapasztalható az ellenkezője is. B. T.-né: Ilyen esetben visszajelzést várunk. Várjuk azt is, hogy közöljék mik a továbbképzési igényeik. Mert tavaly, amikor választ kértünk az iskoláktól, hogy mit szeretnének a szaktanács- adástól, a továbbképzéstől, kevés érdemi javaslatot kaptunk. Ebből is következik, hogy meg kellene tanulnia az iskoláknak (és persze tapasztalnia is kell), hogy érdemes beleszólnia a dolgokba. Sz. Cs. V.: Ehhez azonban nem szokott hozzá a pedagógus, az iskola. Ezért nem fogja mondani senki, hogy a szaktanácsadótól nem kaptam semmit, pedig vártam volna. B. T.-né: Miért nem mondja senki? NÓGRÁD: Talán, mert túlságosan is hierarchizált az oktatás?! B. T.-né: Nincs hierarchikus kapcsolat a szaktanács- adó és a pedagógus között. Természetes folyamatról van szó, érezni kell, hogy tényleges szándék munkál. NÓGRÁD: Beszéltünk demokráciáról, önállóságról, szaktanácsadásról. Ám, ha fiJ gyelembe vesszük, hogy a törvény hatása legfeljebb kiteljesedőben van, s ha tudjuk, hogy az ország gazdasági helyzete nagyon nehéz, akkor adódik a kérdés: az anyagiak hiánya nem hat vissza azokra a folyamatokra, melyek okkal igényelnének a mostaninál is több pénzt? Nem okoz e majd gondot, hogy a pedagógusok egy ré-1 sze is a pénzkereseti források bővítése után néz, ami — gondolom — a szakmai ambíciók háttérbe szorulását vonhatja maga után. Mi várható tehát? H. S.: Abban azért bízni kell, hogy a pénzek megmaradnak. Nem hiszem, hogy a jövő bizonytalanságai visszahatnának a pedagógusok munkájának minőségére. B. T.-né: Lesznek területek, ahol a feltételek nem érik el a szükséges szintet. Csak egy példa erre. megfogalmazódott az igény arra, hogy mindenütt szakos nevelők tanítsanak. Ez nem fog máról holnapra menni. Azonban bizonyos fejlesztések elől nem zárkózhat el az iskola, mert hatalmas lehet majd a lépéshátrány. Ezért az oktatásirányítás a pénz elaprózása helyett koncepciózus, szelektív fejlesztésre kényszerül, mert a meglévő, netán csökkenő anyagiak csak így használhatóak megfelelően. Ma ugyanis a számítástechnika, a video fejlesztéséről lemondani nem lehet. Ez vonatkozik a kétnyelvű iskolákra is. Ügy hiszem én is, hogy awii várható, az a tanóra minőségét nem befolyásolhatja. Igaz azonban, hogy a gyerekßze- retetre, hivatástudatra sem lehet a végletekig apellálni. K. J.: A piaci viszonyok az iskolákban is egyre inkább érezhetőek lesznek. Már most egy nyelvtanárért vagy műszaki tanárért alku folyik és hatására bérfeszültségek is kialakulnak. A túlmunkák díjazásában is különbségek lehetnek. A kereslet-kínálat alakulása feltehetőleg más területeken is befolyásolni fogja az intézményi döntéseket. A korlátozott anyagi lehetőségek az átgondoltabb gazdálkodást és a feladattok ésszerű szűkítését is feltételezik. NÓGRÁD: Noha korántsem jártuk körül az oktaJ tási törvényt, következzék az utolsó kérdés. Véleményük szerint az oktatási törvény már valóság, avagy inkább csak lehetőség? Sz. Cs. V.: Lehetőség. Nagyon sok olyan cél szerepel benne, amelyekhez még nincsenek meg a feltételek. Amíg az iskolának tényleges és tömeges gondot jelent leültetni a gyerekeket, addig minden olyan távolinak tűnik. A minőségre vonatkozó gyönyörű igények is nyugalmat követelnének. A helyzet azt kívánja, hogy egyre magasabb általános képzéssel — műveltségről most nem is beszélek* — menjenek a gyerekek egyik iskolai okozatból a másikba. Ez arra irányulna, hogy lehetőleg mindenki továbbtanuljon, mert a munkahelyek száma csökken. De itt a demográfiai csúcs, sokan keresnék munkahelyet. Most az lenne a megoldás, ha minél többen, minél tovább tanulnának. Ezt azonban a szociálpolitikai juttatások nem eléggé segítik, s a családok sokasága nem vállalhatja huzamosabban a gyerekek tanulási költségeit. Ezek ellentmondások és realitások. Mert mi legyen azzal, akinek nincs kellő alapja ahhoz, hogy továbbtanuljon? Itt nem kívánatos szelektálás alakulhat ki. B. T.-né: Egyre inkább megfigyelhető, hogy a fizikai dolgozók gyerekei mind kevésbé jutnak a felsőbb oktatási intézményekbe. NÓGRAD: Nem csak nem jutnak be, de a szülők és a gyerekek továbbtanulási igénye is csökken. K. J.: A törvény az iskolai munka tartalmi fejlesztését szolgálja, szinkronban van a gazdasági-társadalmi kibontakozás követelményeivel. Lehetőséget és jogi keretet biztosít az oktatási intézményekben is szükséges megújulás megvalósításához. B. T.-né: Ez valóban lehetőség, mert nem akadályoz. Az oktatási törvénytől önmagától persze nem lesz jobb, de jobb lehet... s nem lehet azt sem mondani, hogy ez olyan minőségi változás az oktatáspolitikában, amitől kezdve úgy beszélünk „előtte és utána”... Mostanában gyakran idézik Eötvös Józsefet: „Haladni csak úgy lehet, ha míg egyik lábunkkal előre lépünk, a másikat változatlanul a helyén tartjuk.” Ez a haladás dialektikája. NÓGRÁD: Köszönjük, hogy idefáradtak, köszönjük a beszélgetést. I S Kapás Jéaseí Maats« Stain
