Nógrád, 1987. december (43. évfolyam, 283-308. szám)

1987-12-12 / 293. szám

A XIX. századi magyar festészet és szobrászat

I I I * I n umi•.^ ^n-■••-- ^ •• '^1.;

Marsvhalko János: Szé- Kiinyoi Morse Pál: Szerelmos pár

chőnyi (szobor)

Uitz

Azon művészeti albumod, nagyszabású monográfiák között, amelyek ezekben a hetekben a Képzőművészeti Kiadó gondozásában láttak — és látnak — napvilágot, megkönnyítve a karácsonyi ajándékozást, igen nagy a választási lehetőség.

Napjainkban, amikor a képzőművészeti stílustörekvések ugyancsak roppant változatossága közepette élünk — nem először e században — különösen elgondolkoztató, hogy az új törekvések egy része menynyire „légből kapottnak” tetszhet, jóllehet csaknem amennyinek a gyökere íölielhető a jó pár évtizeddel ezelőtti hazai művészeti életben, a század első évtizedeiben. Igaz viszont, hogy a modern törekvéseknek sajnálatos módon nem igazán lehetett sikere tájainkon, a politikai viszonyok drasztikus változatosságai közepette.

A hazai modernizmus eredményei a rövid életű Tanácsköztársaság alatti virágzástól eltekintve, nem épülhettek be szervesen művészeti életünkbe, s ezt a hiányt jóformán azóta is nyögjük mind a mai napig. A két világháború közötti ellenforradalmi Magyarországon olyan makacsul tovább élő előítéleteket alakított ki az akkori hivatalos politika, amelyek közül szinte az enyhébbek közé tartozott, hogy minden, a posztimpresszionizmus után következő művészeti törekvés „nemzetietlen”, „föl- forgató” és — ezt akkor megbélyegzőnek szánták — legalábbis „baloldali”.

Ez utóbbi egyébként természetesen igaz volt, hiszen például a Nyolcak nyomába

A Hazafias Népfront, a Művelődési Minisztérium és a Magyar Könyvterjesztők Egyesülésének tagvállalatai a tavalfi ünnepi könyvhéten alakították meg az országos könyvbarátkört. A mozgalom elindításával az volt a céljuk, hogy a magyar olvasóközönség széles rétegei minél ‘könnyebben juthassanak hozzá az évi könyvterBéla és a

lépő, úgynevezett aktivista művészcsoport tagjainak zöme részt vett a forradalom szellemi előkészítésében, annak leverése után pedig emigrálni kényszerült.

Érdemes persze megjegyezni, hogy a „szélsőbaloldali politikum”-mal azonosított művészeti törekvéseknek az ellenforradalmi rendszer által történő elvetése a maga részéről érthető volt ugyan, de már akkor sem volt igaz a baloldaliság és a modernizmus közé tett egyenlőségjel. Például az olasz futurizmus éppen a fasiszta berendezkedés hivatalos művészete lett.

A Szovjetunióban pedig a húszas éveket követően, akadémikus jellegűvé vált a művészet. A zavart a felszabadulás után, az ötvenes évek kulturális politikája sem segített eloszlatni, sőt, bizonyos szempontból csak tovább mélyítette.

Nem csodálkozhatunk tehát például azon, hogy 1968-ban a Magyar Nemzeti Galériában rendezett Uitz- tárlat az újrafelfedezés erejével hatott mind a szakmai élet képviselőire, mind pedig a közönségre. És ezt csupán azért említem, mert a Képzőművészeti Kiadó felkéréséi e Baikay Éva vállalkozott Uitz Béla művészetének monografikus feldolgozására. Uitz Béla cimű albuma most látott napvilágot. A kiadó ezzel jó szolgálatot tett.

A monográfia szerzője hangoztatja: „A 85 évet és négy különböző országot átfogó internacionális, pártosan elkötelezett, küzdelmekkel teli életpálya műköz- pontú, indulatmentes vizsgálatával kívánok hozzájárulni a specifikusan alkotói,

més kiemelkedő alkotásaihoz. Megfogalmazták azt is: szeretnék elérni, hogy a jó könyvek iránt érdeklődők biztosan és kedvezményesen megkaphassák a maradandó értékű köteteket.

Minden évben összeállítanak egy listát, amelyen kiki megtalálhatja az érdeklődésének legjobban megfelelő könyvet. Szerepelnek rajta klasszikus művek, hákor

valamint az általános művészettörténeti tanulságok higgadt levonásához, ösz- szegzéséhez.” Bajkay Éva vállalt feladatát kitűnően oldotta meg, jóllehet Uitz életműve egyáltalán nem mentes a válságoktól, miként a kor sem volt az, amelyben élt. A monográfia további érdemét éppen abban látom, hogy árnyalt és részletes korrajzot is fölvázol.

Már a monográfia indítása is pontos mondatokkal kezdődik: „Az a művésznemzedék, amely világképében és alkotásaiban meg akarta haladni a századelő irodalmában Adyval, a képzőművészetben a Nyolcakkal színre lépett magyar szellemiséget — az első világháború egész Európát lángba borító tüzében érett művésszé. Ekkor, a proletárforradalom előestéjén indult útjára, és az új idők légkörében talált igazán magára Uitz Béla.”

Az a művész, aki aztán hamarosan aktivista művészcsoport nevezetesebb tagjai közé tartozott, A Tett és a Ma körül alakult ki ez a csoport, nevesebb művészei voltak még Nemes Lampérth József, Kmett.v János, Tihanyi Lajos, hogy csak néhányukat említsük. A monográfia szerzője teljes részletességgel kíséri végig a hosszú és változatos művészi pályát, a művek ismertetését kronológiai rendben, azon belül műcsoportonként végzi el.

A kitűnően megírt és dokumentált művészeti albumot színes és fekete-fehér képanyag, oeuvre-katalógus. bibliográfia, angol nyelvű összefoglaló teszi teljessé.

T. E.

zikönyvtárba szánt kötetek, iskolai kötelező olvasmányok, a mai magyar irodalom . legújabb művei és bestsellerek egyaránt.'

Elkészült a jövő évi lista az országos könyvbarátkör tagjai számára. Ezen 91 könyv szerepel, s az illetménykötet Babits Mihály Jónás könyve című műve kéziratának hasonmás kiadása lesz.

Népi demokráciának legnagyobb kulturális tettei közé tartozik a magyar képzőművészet múzeumának, a Magyar Nemzeti Galériának megteremtése. A nemzet legjobbjai által 130 éven át melengetett terv, mely időnként Nemzeti Képcsarnok, Magyar Képtár, máskor Magyar Galéria néven foglalkoztatta á közvéleményt, 1951-ben valósult meg Pogány Ödön Gábor tudós szervezésében, az egykori kúria palotájában, az Országház mellett.

Az épület hamar kicsinek bizonyult a gyűjtőtevékenység fellendülése nyomán, így új épület vált szükségessé. A kormány határozata értelmében a volt királyi rezidencia újjáépített három reprezentatív központi épülete adott végleges otthont a felszaporodott tevékenységet ellátó új Magyar Nemzeti Galériának. A nemzet kincsei itt méltó környezetben kerülnek a közönség elé.

A galéria gyűjteményeinek gerincét a XIX. és XX, századi gyűjtemények képezi továbbra is.

A Budavári Palotában most megnyílt kiállítás új szempontok szerint mutatja be a megnövekedett XIX. századi festészeti anyagot. A szobrászat méltó elhelyezésére még mindig kevés a hely.

A most megnyílt reprezentatív állandó kiállítás a legújabb kutatások fényében egyes nagy egyéniségek és iskolák csoportosításával teszi szemléltethetővé az egymás mellett létező tendenciákat. a külföldi iskolák tanulságait és beépülését a hazai hagyományba.

Igen jól sikerültek a XIX. század elejének festészetét bemutató termek. A korai romantika alkotásai közül Kisfaludy Károly- nak az eddiginél nagyobb szerep jutott. Helyet kaptak a reformkor nagy közéleti személyiségeinek arcképei is mint Széchenyi Istváné, Kazinczy Ferencé.

Munkácsy és Paál László romontikus realizmusa most is kiemelkedő helyet foglal el hazai művészetünk világhírű csúcsteljesítményeivel, köztük újabb szerzeményekkel is. A képeiket bemutató teremsorhoz vezető folyosók a Munkácsy-köve- tők munkásságából adnak ízelítőt. Közben az impresz- szionisták felléptével Párizsban már megtörtént az áttörés az új természetlátás felé, megindultak a művészi forradalmak. Szinyei Merse Pál 1873-as, Majális cimű fő műve — mely itthon a kortársak teljes értetlenségével találkozott —■ igazította a magyar fejlődést a vezető francia eredményekhez, anélkül, hogy Szinyei Manet és társai képeit látta volna.

A kiállítás nagy eredménye az új természetlátás elterjedésének bemutatása a legújabb kutatások alapján.

A széles panorámát Feszty Árpád zárja, akinek körképe ugyan nem itt látható, de Golgotája festészete minden sajátosságát magán viseli.

A kiállítás 1900 körül zárul. A nagybányai iskola fénykorát és a szecesszió kibontakozását bemutatni már a XX. századi kiállítás egyik feladata lesz.

B. I.

Elkészült a jövő évi könyvlista

Beszélő iájak 'Á H

Családfa az üvegen

Farizeus szemérmességgel keveset szólunk (szóltunk) mindarról az „igazságtevés- röl”, amely a háború elvonulásaival mindenütt a vidéken ebek harmincadjának sorsára lökte kastélyainkat, s nagyobbrészt azt is, ami bennük valaha volt vagy lehetett. .. A többes szám és a birtokos persze mai szóhasználat. Kastélyos sorsok mégis léteznek drámai módon; alapúkig lepusztítva, széthordva, beépülve mára-teg- napra semmire sem használt vidéki közösségi épületekbe. Vagy ma is a széthullás előtt álldogálva, múlton merengve, mindhiába.

Nálunknál vagy műveltebb, vagy okosabb népek (vagy előrelátóbbak, fegyelmezettebbek) azonnal őrt állítottak a világ fordulásakor az egykori úri lakok kertkapujába. Nem volt szedd ahol éred herdálás, össznépi fosztogatás, nem volt értékes könyvtárak, gyűjtemények felaprózása, felégetése, régi fóliánsok népi fidibuszként összecsavarása és velük aztán pipára gyújtása; nem taposták a földbe a képeket, nem aggatták tele velük az istállók falát, egy sajátos asztályharc végső győzelmeként.

Hihetetlen méretű kárt tett a féreértett-magyarázott és első alkalommal azonnal és véglegesen (mert elő nem

került úgyszólván semmi sem azóta!) kinyilvánított „úrgyűlölet”, amiben sokkal több lehetett a közöny, az értetlenség, mint akármi — egyébként jogos — gyűlölet. Ezért lehet igazi szenzáció, ha valamilyen régi érték mégis előkerül, s különösen akkor, ha az, aki eddig megőrizte — valóban az őrzés szándékával és a volt tulajdonos tudomásával tette, tehette.

Ilyen eset a valamiféle üvegre festett családfa, amelyet, mint ahogy a tárcsáink mesélték a minap, valaki a helybeliek közül őrizgetett. Most elővette, mert a szomszédos megyében élő tulajdonosi leszármazott is elérkezettnek látta az idejét ennek a lépésnek. Aki látta, és az is aki nem — csak csóválja a fejét a hírre; végig itt volt a faluban a magyar családok egyik legrégebbikének, a Kubinyiaknak üvegfestésű, óriásira kiterjedt familiáris fája és senki sem tudott róla! Hát, talán jobb is így. Ha a helyén marad a kastélyban — azóta talán ezer darabban hever szanaszét a tarcsi határban.

Micsoda lehetőségek voltak az utóbbi évtizedekben is a teljes megsemmisülésére! Nézzük mindjárt az első (ál) dühödt rohamot a kastélyok ellen, vagy amikor ezek a helyek raktárként, magtárként, irodaként, mi mindenként szolgáltak. Vagy amikor egy családfa (ötvenes évek) eleve a teljes kivágásra volt ítélve. Függetlenül értékétől, történelmi múltjától (ami amúgy az össznépi történelem része), függetlenül szépségétől, függetlenül mindentől.

De volt, nem is olyan régen, más korszak is, amikor meg a pesti dörzsöltek járták kifent szájjal, tele zsebbel a vidéket, s gyűjtötték be még azt a keveset is, ami itt-ott megmaradt nem is csak az úri világból (abból nem maradt semmi), hanem a népi eszközökből. Mert akkor már ezreket adott a valutás vendég a Kossuth Lajos utcában egy mozsárért is!

Hát, ezt az égy embert — a neve most nem fontos talán, hiszen nem „azért” tette — mindenesetre a magam nevében felértékelem; hogy meg tudta állni, hogy nem

vitte maga értékesíteni, hogy nem mondta az egyetlen, ma is élő örökösnek (Gyöngyös környékén él valahol, idős néni), fizessen az őrzéséért vagy vigye ahova akarja... Előkerült, mert a néni időszerűnek látta, hogy tudomást szerezzen létezéséről a kastély új tulajdonosa — a Magyar Tudományos Akadémia.

Az ő kastélyuk (alkotóházuk, pihenőhelyük) lesz a megye egyik legszebb fekvésű régi épülete Erdőtar- csán. Javában folyik a teljes felújítás. Jómagam nemrégiben arra forgolódva láthattam, hogy a tetőszerkezet is fent van már az emeletes épületen, s mire a rossz idő beáll, bizton létezhet az egykori Szentmiklósy —Kubinyi-kastély. Nógrád- ba, Tárcsára készülődik az Akadémia.

A sziráki példa megfogant, ott az „olajosok” mentették meg a teljes enyészettől, magatehetetlenségtől a Teleki-kastélyt, s mentettek meg általa egy nagyra becsülhető történelmi família (Teleki László Kossuth diplomatája volt) tárgyi emlékét.

Hírlik aztán, hogy amikorra a Kubinyiak ágas-bo- gas, üvegre festett családfája előkerült — el is tűnt (talán csak átmenetileg) szinte azonnal, mert a leszármazottak nem értenek egyet azzal, hogy a közvetlen örökös, az idős néni Gyöngyösről (vagy honnan) csak „úgy” átadja ezt a családfát. .. Hát, majd kialakul ez még (vagy már meg is egyeztek) fontos, hogy létezik a feltehetően szép munka. Majd utánajárunk még ennek tüzetesebben, most csak annyit, hogy a legmegfelelőbb helye (végtére) ennek az üveges fának mégis csak ott lenne, ahol korábban is volt. A mai gazda pedig önmagában is szavatosság mindenre, ami egy ilyen ügyben szent.

Élt egy időben, egészen 1849 áprilisában bekövetkezett haláláig, Szentmiklósy Alajos (Aloyz) nógrádi meseíró a ma újraépítés alatt álló kastélyban. Sírja kicsit látható a tárcsái temetőben, neve a vörös márványon Primótzi előnévvel szerepel. Aloyz igazi felfedezése (más, értéket teremtő, egykorvolt nógrádival együtt, sokan vannak) még várat magára; milyen meséket írhatott, milyen életet élt? Csak a legszigorúbb szakmunkák tesznek róla félmondatos említést. özvegye 1849-ben együtt szerepelt (névvel) azon a terjengős listán Madách Imre nevével, akik a szabadságharc leverése után az osztrák hatósághoz juhász- kodási (felszereltségi) célzattal fegyvertartásért folyamodtak.

De aztán a Kubinyiak családfája! A most újra kiadott Nagy Iván-féle családtörténeti munka vagy kilenc táblázatban tudja csak összefogni őket, hát akkor milyen lehet a megkerült festett? üvegtábla... A minden időkben liberális família nagyolaszi és deményfalvi vonalakon ágazott, a nógrádiak az előbbitől származtak, első közös ősük II. Andrástól kapott birtokot (1233-ban) kiváló szolgálataiért.

Közülük való Kubinyi Ferenc, aki éppen 150 éve a ma újra látogatható ipolytarnó- ci ősleletet megtalálta, a 48- as ellenzék nagy szónoka volt és jeles búvárkodó-ku- tató-gyűjtő — róla nevezték el a szécsényi múzeumot. Testvére Ágoston sokoldalú tudós ember, 1843-ban igazgatója a Nemzeti Múzeumnak. .. Csak ez az egyetlen családfa maga a történelem.

T. Pataki László