Nógrád, 1987. december (43. évfolyam, 283-308. szám)
1987-12-12 / 293. szám
IRODALOM Marosi Gyula: Csúnya lány a Mézes Mackóban* T ányérkáján kaviárral töltött tojás, egy szelet papírvékony lazac, aszpikos marhanyelv, libamáj: tányérkáján egy kisebb vagyon. Szája szögletében puha, elégedett csecsemömosoly, művészi elmélyültség- gel eszik. Nem is étkezés ez, inkább szertartás, rítus, mely — a mozdulatok kimunkáltságán látszik — jeles alkalmakkor,- i'izetés- vagy vigasztalást kívánó napokon ismétlődik. Igyekszem észrevétlen maradni mellette, bár a mindig zsúfolt kis üzletben lehetetlen megadni azt a kis távolságot, azt a talán csak arasznyi helyet, mely a másik szuverenitásának elismerését jelenti: tálcánk összeér a keskeny állópulton, és amint karomat emelem, bárhogy igyekszem leszorítani, könyököm hozzáér sötétszürke pelleririjéhez. Szerencsére ez nem zavarja szertartása végzésében: mi már a hiány, a zsúfoltság, a bárdolatlanság korának gyermekei vagyunk, megtanultunk arcunkba lihegő, húsunkba vájó környezetben egyedül lenni magunkkal. Csúnya, menthetetlenül csúnya. Huszonva- lahány évesnek nézem. Orra csontos sasorr, álla hosszú és előreugró, így oldalról, szem- sarokból vizsgálva valóságos karikatúra. Ezen kemény, férfias vonásokkal megveretve már menthetetlen szegény, de arcbőre is hóka, kopottas, öreges, a vékony húsban, a többrétegű púdermáz alól is előtűnve mélyenülő, sötétlila pattanások. Csaknem fekete haja bár sima, durván erős szálú, szemöldökének keskeny, erős vonalú csíkja felett vagy ujjnyi szélességben vörösen duzzadt megtépkedett bőr. Fémkeretes szemüvege az evéshez előrehajolva, a sasorr csontos bütykére csúszott előre, de most akár nem is létezhetne: nem látom, de biztos vagyok benne, hogy szemét lehunyva eszik. A villára vett falatot mielőtt szájába venné, icipicit előredugott nyelvével megérinti, aztán a szájpadlásához szorítja, forgatja, préselgeti hosszan, hogy ínyén szívódjanak fel a fejedelmi ízek, a fogak nem vesznek részt a táplálkozásban. A zsömle fehér, szivacsos belével felitatja a sűrű, vajszínű majonéz és a fekete ikrából szivárgott sötét nedv elegyét, mint egy spongyából kiszopogatja, és csak aztán kapja be a meg- tottyant tésztát. Időnként elröstellem magam, hogy kilesem, belemélyedek a magam franciasalátájába. Nemcsak önfeledt, de illetlen is, mert élvezni az élet — most épp a gasztronómia adta, örömeit, ahogy csak a gyermekek merik, konvenciók, gátlások nélkül, a maguk ízlése szerint, és ez a nagyon is ritka képesség vonzóvá teszi, vonzóvá az idegen szemnek is. Ha szép lenne, formás, bájos pofika, vonzása erősödné, esetleg olyannyira, hogy ostoba kalandra, esetlen felsülésre is biztatgatna, ám ezzel el is silányodna a mindennapi, az ösztön- vonzalma'k szintjére, míg így, hogy csúnya, nagyon is csúnya szegény, megjelenik egy más, mélyebb s talán drámai minőség: önfeledt gyermekségében felülemelkedettség, a siilány tények feletti túlnézés, s talán még némi megvetés is van a sikerületlen, tömérdek kínkeservet okozó porhüvely iránt, és ez már nagyság, emberi nagyság! A legerősebben vonzó, kötő tulajdonság. Ez a huszon-egy- néhány éves, különösen csúnya nő itt a Kígyó utcai Mézes Mackóban, még arasznyira sem tőlem, százak szeme láttára merészel anyuka kicsit csintalan, de a világon legszebb kislányává lenni. Különben nem is olyan csúnya. Gondosan fésült sötét kontya alatt például a nyaka kecses, bőre bársonyos. És kellemes illata van: tiszta, friss, egészséges illat, leheletnyi virág, talán liliomédésséggel. A keze pedig kifejezettén szép: keskeny, nőiesen lágy, de nem eitunyult, hanem nagyon is mozgékony, vib- rázó kéz, körmein, a színtelen lakk alatt szabályos fehér félholdacskákkal. Nagyon is illik rá az a kígyót formázó ezüstgyűrűcske. A meleg tapintású, apácaszürke lódenpelle- rin, felette patyolatfehér, tört csíkozású blúznyak, a finom mívű ezüstgyűrű, a válogatott finomságok: mint az illata, egyszerűnek látszó, de végletekig kifonomult ízlés lengi körül, halk előkelőség, bájos-bús dekadencia. Ez a lány világot látott, nyelveket tud, hangszeren is játszik. Kedvencei Mozart és Schumann, rajong Beethoven öregkori szonátáiért és persze Mahler szimfóniáiért. Gyakran látható a zeneakadémia félhomályos, szecesz- sziós termeiben... Talán csak az arcával bántak el a gonosz apai gének... miért is ne? A pederi ni epei alatt esetleg pompás, fiatal test feszül: amikor végigvonul testhezálló trikójában a Lukács öltözőjétől a medencéig, szakértő férfiszemek tüzében vonul, királynői tartással, ragadozó puhasággal, különösen a középkorú, tapasztalt férfiak bolondulnak érte. Ez a lány olyankor, bezárkózva, nagy titokban, mezítelenül szokott táncolni otthon a nagytükör előtt, nyaranta öntudatosan napozik fedetlen keblekkel a megfelelő helyeken. „Igen”, mondom a dolgok felett kiegyezve magamnak, „ennek így kell lennie”. Lassan odébnyomom a balomnak veselkedő bundás asszonyságot, és mintha csak morzsát söpörnék le a nadrágomról, a lábára lesek. Valódi bőr, csattal díszített topánkák, kisterpeszben, kissé csálén, felettük, szinte rájuk omolva vastag, puffadt bokák, melyek... igen, semmi kétség, ormótlan elefántlábakban, egymáshoz tapadó combokban, széles, hústól rengő lep- keszárnycsipőkben folytatódnak. Számban megkeseredik a franciasaláta. A csúnya lány közben már a libamájnál tart. Nyilván ez a csúcsa a gyönyörnek. Hirtelen támadt rosszkedvemben elfelejtem leplezni pillantásaimat: egy morzsányi máj visz- szapottyan, és még csak nem is a tányérra. Egy borsónyi barna pötty az állópult fehér márványlapján. A csúnya lány felcsippenti, és lenyalja a mutatóujja hegyéről. De akkor már megérzi, hogy bámulom, kezét zavartan a papírszalvétába törli, álomból riadt szemekkel rámnéz. Szeme sötétbarna, világító arany- karikákkal, a szeme tényleg szép. Rámosoly- gok. Soha életemben nem mosolyogtam ilyen csúnya nőre ilyen biztatóan. És még csak nem is hazudtam igazán, a mosoly másodperceiben lelkem egyik eldugott csücskében őszintén szerettem őt, ellehetetlenül felnőttségében a kicsit csintalan, de a világ legszebb kislányát. Olyan gorombán rántottam magam mellé álmaiból'az állópulthoz, hogy nem jutott ideje végiggondolni, akárcsak egy gyors, számítógépszerű igen-nem programmal se a helyzet mibenlétét, kialakítani valamilyen vá- laszstratégiát: „köszönöm” mondta az arany- karikás szem a rajtakapottak őszinteségével, „köszönöm, hogy szeret egy picit”. Néhány, melankolikus hangulatú, de metsző tárgyilagosságát mit sem vesztő pislogás után: „ne rontsa el holmi alakoskodással... ” Aztán elsuhan, de egy villanásnyira visszavág még: „ . . . kérem . Tányérjába néz, keze tétován moccan, elfordul. A helyzet engedte tízfokos szögben. M icsoda önimádó gőggel, megsemmisítő pittyesztéssel tudnak a széplányok, szépasszonyok visszautasítani! De legharsányabb visszautasításuk sem tud ilyen végleges lenni, ilyen halálbiztosan örök. Hát igen. Ajaj, Üristen... ezt a szegény lányt aztán jól megverted. Néni csak csúnya, de eszes is. * A Központi Sajtószolgálat pályázatának I. díjas alkotása tárcakategóriában. — KISS TAMÁS: Támad a tél Támad a tél, már hadat se üzen. Mélyíti lövészárkait az északsarki szél, puha hó púpozza fölénk üreges torlaszait, apró szemcséit ablakomra kavarja, és rámleselkedik csipkefüggönye résén. Rekedt trombitát fúvat már korareggel. Ajtómra küldi kémeit, titkos parancsa igy szól: „tudakozzátok, hogy van a vén odabenn, felemeli-e olykor a botját végzete ellen vagy már beletörődött a lehetetlenbe, hogy szeme könnybe borul a betűkön, mikor olvas, szürke gomoly kavarog a pupillái mögött, s ferde szögekbe dőlnek körülötte a házak? Üljetek székébe, ha felállni merészel, asztalához, amikor éppen enni akarna, cseppentsetek egy kis epét a poharába, hamut szórjatok lopva kandallója tüzére, hadd dideregjen és sóhajtson nagyokat, egy percre se higgye, hogy otthon van e világban”. Látjátok. Feleim, így állunk, jaj, behavazva, horizontunk már csupa sík az átfuvatoktól, köröskörül az utak már sehová se vezetnek e tágas föld terein. Csak az ég, csak az ég van nyitva felettünk, kristályhasadékon hárfa zenél: a Plejádok sárga csibéi csipognak. Művészet és forradalom Bndszkij; Lenin a Kreml előtt (ltít) lekttym: Bettimmé ▼ériek lton* (1931) Budapesten, a Műcsarnokban „Művészet dalon'.” címmel nagyszabású kiállítás mutatta századelő orosz-szovjet művészetet. A kollekció alkotó, mint így 700 műtárgyának 1 ökrében ad száma« a forradalmi korszak törekvéseiről és irányzatairól. A festmények, szobrok és grafikák mellett az ági tarlós mii veszet (piakát, köpyvgrafika, textil) produktuma teszik teljessé a korszakról alkotott képet. Képeink a január közepéig nyitva tartó tárlat anyagából adnak fzeinőt. Cser fámáik: A forradalom győzelme a parasztok szövetségével. KogorodsaUj: Törös ma«- Andrejet: Lenin ír. fia — költi — mgó Tábor felvételei — DEÁK MÓR: Egyforma Hiúi cok alatt Jó fiadként nem bántalak. Bánt többi jó fiad. Egyforma álarcok alatt rád s énrám hasonlítanak — mert sírni sem szabad, de a szív nyílvessző hegye, s hiába tépi ki, aki nem élhet nélküle, akinek az az ereje — mellkasába töri. Megedződtem már minden bajra. Felneveltél, hazám. Nem is értem, hogyan lesz árva, kinek van anyja, van hazája — és ez fáj igazán. Talán úgy, ahogyan a csend — nem védhet meg a nyelv — a szavak mögött megjelent, s rossz lett a jó, lent lett a fent — hogy csak hallgatni merj.
