Nógrád, 1987. december (43. évfolyam, 283-308. szám)
1987-12-12 / 293. szám
1987. december 12., SZOMBAT NOGRAD 5 A kollégiumi napok kirakodóvásárára készülnek Pásztón a Tittel Pál Általános és Középiskolai Kollégium bőrdíszműves szakkörének tagjai. A Fővárosi Kézműipari Vállalat helyi üzemétől kapott hulladékanyagokból Ladóczki Viktor vezetésével használati tárgyakat csinálnak. — Bencze — Tótágas CÉGTÁBLA egv pesti utcán. Rajta a felirat: „Maronyák Jakab, fűzőkészítő kisiparos”. Mellette, kissebb betűkkel: „Fogadóóra: szerdán, 3 és 5 óra között.” Fogadóórát tart, hetenként egyszer. Mint valami nagyon elfoglalt orvosprofesszor, kutatóintézeti igazgató vagy kerületi tanácselnök. Nem azért furcsállom a kisiparos heti egyszeri fogadóóráját, mert vele professzori- igazgatói-tanácselnöki tekintéllyé növeszti föl magát, végeredményben demokrácia van, olyan előkelőségnek képzelheti magát mindenki, amilyennek akarja. A furcsállni való az, hogy bármit készít ás egy kisiparos, foglalkozásából következő érdeke azt diktálná: a hét minden köznapján az ügyfeleket lesse, reggeltől estig, hiszen belőlük él. A furcsállni való az, hogy foglalkozásából következő érdeke nem ezt diktálja. A furcsállni való tehát a?, hogy valami, aminek a talpán kéne állnia, a feje tetején áll. Csodálkoznék, ha bárki számára újdonságként hatna, amit írok: a példa korántsem egyedi. A tótágas, noha fárasztó testhelyzetnek hinnénk, fölötte gyakori tornamutatvány. Itt van például egy cégtábla: Budapest, budai oldal, Villányi út, közel a MóiTcz Zsigmond körtérhez. Üveges üzleti ' ajtó, néhány lépcső lefelé, a félszuterénba. Tábla az ajtó fölött: „X. Y. cipészmester’. (A nevet azért nem említem, nehogy reklámozásgyanúba keveredjem.) Mit rejthet egy ilyen tábla? Senki sem hinné, hogy titkot rejt: odalent cipészmester ül a suszterszéken, szájában faszögek, szorgosan kalapál. ebből él. De így van-e? Az ajtó üvegén ugyanis ragasztott papír, a papíron pedig ügyfélriasztó felirat, nyomtatott betűkkel, felkiáltójellel: „SEMMIFÉLE MUNKÁT NEM VÁLLALOK!” A lehetséges ügyfél visszahőköl, és elképzeli, hogy odabent morcos ember fekszik egy sezlonon, arccal a fal felé fordulva, elege volt suszterszékből, faszegből, kalapácsból, idejét embergyűlölő elmélkedéssel tölti, s abból él, hogy semmiféle munkát nem vállal. De itt van bárki kórházi élménye. Míg ilyenje nincs valakinek, azt hiheti, hogy a munkamegosztás a következő: a beteg betegeskedik, az orvos gyógyít, a nővér ápol. Ha már van ilyenje, tudja: Ketteske szomjas, tehát Hármaska itatja meg; Négyeske figyelmezteti Ötöskét, ideje volna bevennie az orvosságot; Egyeske diagnózist készít Ketteskéröl, Hármaskáról és Négyeskéről, majd terápiát is javasol nekik; Hatoska hiánygyógyszert szerez az adjunktus úrnak; Négyeske répanadrágot vásárol Nővérkétől, jutányos áron; a kórterem Számoskái pedig azért nem halnak éhen, mert Kettes- kééknél disznóvágás volt, a folyosói hűtőszekrény tele van hurkával-kolbásszal, és zsírba sütött-fagyasztott sertésoldalassal. Akinek van ilyen élménye, azon sem csodálkozna, ha legközelebb kivezényelnék egy reggel a kórházi mosodába, hivatnák a földszintre, hogy helyettesítse a portást, Hatoska pedig fölrázná hajnalban: „Ébredjen, szomszéd, rögvest megoperálom''. És kinek nincs vásárlói élménye? Ha akadna ilyen, azt hihetné: bemegy a boltba, eléje pattan egy köpenyes úr, a szóján üdvözlet, az arcán a megtiszteltetés öröme, testtartásán szolgálatkészség, még a kezét is összedörzsöli. De mert nem akad ilyen, mindenki tudja: bemegy a boltba, odaóvakodik egy köpenyes asszonyság elé, a száján viszonzatlan „jónapot kívánok”, az arcán reménykedő kérdőjel, testtartásán alázat, még a kezét is könyörgésre kulcsolja. Hányszor rajtakapjuk magunkat, hogy a hangunkat is milyen koldusénekléssel re- zegtetjük, amikor megszólítunk egy köpenyest: „Kérdezhetnék valamit? Tessék szíves lenni megmondani, kaphatnék locsolótömlőhöz szórófejet? Olyan félcolosat!” Azon sem csodálkoznánk, ha a ken.vérbolt- ra azt írnák ki: „Kenyér nincs!" Azért nem csodálkoznánk, mert ez abszurdum ugyan, de már sokszor láttuk kiírva. Nem csodálkozom a férfiasán udvarló lányokon sem, a lányos passzivitásé fiúkon; ha azt látom, milyen kétoldalt lógó karral tűrik a fiúk, hogy a lányok öleljék és csókolják őket az utcán; ha Zsolti mamájától megtudom, hogy Csilla már két éve jár hozzájuk — gyakran ott is alszik —, de Zsolti még nem volt Csilláéknál: vagy ha a néprajzosok fölfedeznék az új népszokást: a fiúkérést. Ha pedig mindezek miatt besétálnék egy panaszügyi főirodába, szemem se rebbenne attól, hogy a főirodai főigazgató engem árasztana el a panaszaival. MIT MONDJAK még? Mondjam, hogy vajon mi az oka ennek a sok tótágasnak? A fogadóórás kisiparosnak? A munkaelhárító cipésznek? Az önkiszolgáló kórháznak? A vásárlói alázatnak? Az ügyintézői újságírásnak? Mondjam, hogy a hiány? Az iparoshiány? Az ápolónőhiány? Az áruhiány? Az ügybuzgalomhiány? Van, aki azt mondja, nem is valódi hiányról van már szó, hanem továbbélő, beidegződésről, szakszerűbben: hiánypszichózisról. A lányos magatartásé fiúkról pedig most olvastam: elvált szülők gyerekei, apa nélkül nőnek fel, anyai környezetben, azért oly’ lányosak, mert nem kapnak utánozható férfimintát. Akármi is az ok, én fontosabbnak tartom a következményt: a tótágasközérzetet. Zavart közérzet ez. A sommás meg- és elítélésektől bölcs dolog ugyan óvakodni, egy egészségtani közhelyet mégis megkockáztatok befejezésül: aki sokáig álil tótágast, annak fejébe szalad a vér. f. r. Cifra idők nyomába* ' - , Nincs miről beszélni? ötven évvel ezelőtt irta Szabó Zoltán Cifra nyomorúság című szociográfiáját. Most, hogy a gyarmati séták végefelé járunk, emlékezetéül néhány sajátságosán Szabó Zoltán-i kép az 1937- es városról. .. „Balassagyarmat hivatalváros... Fakó város. .. Kissé gondozatlan, elhanyagolt. .. Nem feltűnően az, hanem magától értetődően, mint az olyan városok, melyek nem tudják: tulajdonképpen, miért is városok, mi a szerepük, mi a feladatuk, mi a céljuk?” Vagy még talán ez; a város képében minden „a jóra való restséget” mondja a maga módján nyilván. . . Az apró fák nyílnak ugyan az utcákon, de több ebben is a kényszeredettség, mint az öröm. Az akkori város — Szabó szerint — legderűsebb pontja a kórház. Ahol akkor is nagyon jó volt a gyógyítás statisztikája. Nos, a kórház azóta fél évszázadot idősödött. Miközben teljes rekonstrukción esett át. S, mivel erre már magam is jól emlékszem; a betegtársadalom és a gyógyítói kar zokszó nélkül viselte el az építkezéssel járó tortúrát (hosszú évekig tartott!), ragaszkodott malterosan is kórházához, ahol továbbra sem romlott (sőt!), a gyógyítási statisztika. Ma már persze több derűs pontját is találná az író ennek a városnak —, bár „eleve elgondolt" koncepcióval és nem a folyamatokat vizsgáló magatartással, ma éppúgy található lenne, mint régen, megbélyegzésre alkalmas részlet... Legyen az szellemi vagy anyagi, objektív, vagy szubjektív — egy re megy. A lekicsinylés soha nem ismert akadályt. A városról, ki tudja hányadik, beszélgetésre Fábián Jánosáéhoz, a tanács elnök- helyetteséhez igyekezve megállítottam az „utca emberét”. Azért gondolom, hogy ő volt az utca (egyik) embere, mert az utcán találkoztunk nem messze az Ipoly Szállótól, egy nem túl régen, itt a kis parkban felállított szép palóc szobor és a rövidesen új helyre költöző Madách könyvtár közelében, háttal állva az ideiglenesnek tekinthető művelődési háznak, ahol a 19. országos irodalmi színpadi napokat rendezik meg ezekben a percekben. A huszadikat talán mór az új művelődési „centerben” hívják össze, de amúgy magát a szállót is néhány éve újították fel teljes egészében. .. Azt mondja az utca embere: „nem jó, most nincs miről beszélni Gyarmaton. ..” Hát ilyen egyszerű ez! Az elnökhelyettes asszony se nem nevet ezen, se nem mérgelődik, sem nem szo- morkodik az emberi „hálátlanság” ilyetén megnyilvánulásán — komolyan veszi, amit az utcáról ide felközvetítek. És arról beszél, hogy volt, lehetett idő, amikor a város vezetőinek külön is meg kellett küzdeni a szemlélettel „nem is gyarmatiak. ..” Sopron jut eszembe, címerében a nyitott kapuval, a legendás vendégszeretetével. De a máshonnan érkezett városit csak azután fogadta és fogadja be mindenkor, ha már tettek bizonyítják az új ember soproniságát! Gyarmat talán éppen így lehet ezzel, és akkor persze mindez vonatkozik a város minden időben felelős vezetőire is. Amúgy meg éppen Gyarmat az a város jelszó”, hogy itt mindig történjék valami! A főutca tatarozása idején mindenki arról beszélt, ma a városiák közérzetét javítja a színes kép —, de beszélni már nem kell róla. A megyeháza rekonstrukciója is mögöttünk van. A művelődési „center" építése addig volt téma, amíg a falak kinőttek a földből, megszokták, itt van. Pedig éppen e tekintetben történik most is „valami”. A város lakásainak mintegy hatvan százaléka az atébbi években, évtizedekben épilt korszer* ptthon. A város épülő nevelési központjának működési feltételeiről, tartalmi munkájáról jó előre műhelybeszélgetéseken döntenek a gyarmati szakemberek. Olyan műhelymunka, amelyben a könyvtár, iskola, mű" velődési ház szakemberei tervezik a használatbavétel utáni időket! Sajátos gyarmati körülményeknek kell ott majd megfelelni. Aztán itt a lakásellátás, amiről azért sincs mit beszélni sajátos módon, mert relatíve országosan is a legkedvezőbbek között van Gyarmat éppen ebben. Hat éve majd’ ezer volt az igénylők száma, ma mindössze 250 körüli. Balassagyarmaton átlagosan másfél év alatt juthat lakáshoz például egy fiatal házaspár. A város lakásállományának hatvan! százaléka új, miközben megőrződött — szerencsére — a régi városmag is. A város életének irányítójáról, a tanácsi testületről és a tisztségviselőkről egy közeli időben készült megyei tanácsi komplex vizsgálat megállapíthatta, hogy minden tekintetben (népképviseleti, önkormányzati, fejlesztési, érdekfeltáró-egyeztetői, munkakapcsolatbeli stb.), megfelel a mai és holnapi követelményeknek, ök maguk így vélekednek „folytatni kell, amit a hatvanas években a város elkezdett, azok az alapok nemcsak alkalmasak erre, de köteleznek is a jó folytatására, az új, a megfelelőbb folytonos keresésére.. Ahogy Szabó idejében a munkahelyek (ipari) teljes hiánya volt jellemző, ahogy a ^a!vanas években például a női munkaerő lekötése volt a cél (az egyik), úgy most például az érettségizett lányok foglalkoztatása. Erre meggyőző terveken túl, komoly lehetőség nyílik napjainkban egy elektronikai üzem telepítésével, de ugyanígy meg kell oldani a megváltozott munkaképességűek foglalkoztatását. Az élet dolgai ezúttal nem csupán magasabb minőségi szinten jelentkezhetnek újra. fontosabb, hogy most van terv és erő-figyelem a gondok megszüntetésére Nincs miről beszélni a városban? Ma nincs? A gáz bevezetése, a lakosság hozzájárulásával terven felüli nagy tett lesz! Az „apró fák”, vagy ahogy itt mondják a gömbjuharok tavaszi virágzásában, nyílásában ma már senki nem lát kényszeredettséget — éppen ellenkezően, szemvidító. örömöt, de a jelkép a cselekvő ember. T. P. L. Bnczt Péter képéi Fábián Jánosné: „Folytatni lehet és kell mindazt, amit a húsz évvel ezelőttiek a város építésében, belső fejlődésének érdekében elkezdtek". (például a balassis öregdiá- . kok, vagy Gyarmat barátai, stb.), amelyik gyorsan integrálja önmagához-önmagának a „kívülől” jöttét, ha nem csak a város előnyeiért érkezik. Éppen a húszezres mai lé- lekszám mutatja ezt a gyakorlatot és nemkülönben az is, ahogy a nagyszámú vidékről betelepülő és itt lakást vásárló, építő minden időben megtalálta helyét a város keretei között, miközben megtartotta kapcsolatait a környező vidékkel, öregedő szülőkön, rokonokon keresztül még a földdel is. Ez meg a megélhetését könnyíti a város nagy részének. Más kérdés, hogy mi lesz, ha már nem tudja otthon megművelni a kis háztájit a szülé? Innen oda visszajárva háztájizni nem igen lehet majd. Akkor esetleg megnyílnak a Nyirjes környéki zöldségföldek. Mit mond az elnökhelyettes? Kizárólag tényeket, amelyeknek itt csupán összegezésükre van tér. Belső „titkos