Nógrád, 1987. december (43. évfolyam, 283-308. szám)

1987-12-05 / 287. szám

1987. december 5., SZOMBAT NOGRAD 5 Á salgótarjáni főiskolai tagozat múltja és jövője Mondvacsinált vihar — valóságos nyugalom Megyénkben «régi gond, hogy kevés a szakképzett nép­művelők száma. Az elmúlt években javult ugyan a hely­zet, ez azonban elsősorban a városokban, a nagyobb tele­püléseken a jellemző. (Tehát a gond továbbra is megma­radt. Hogyan lehetne a helyzeten változtatni? — kezdtek gondolkodni a megyei művelődési osztályon. Mert, hogy szükség van a .változtatásra, az nem kétséges; a közmű­velődés tartalmi, szervezeti megújulása éppen úgy társa­dalmi követelmény, mint más területen, és ugyanúgy a szakember a kulcsfigurája, mint a gazdaságban. Szakképzett népművelők­ben más megyékben- sem dúskáltak, tehát azokban is keresték a megoldásokat. Egyes helyeken találtak is. Pest megyében például kö­zépfokon kezdték képezni a közművelőket, Szolnok me­gyében — az MSZMP okta­tási igazgatósága közremű­ködésével — a politikai kép­zéshez kapcsolták. Nálunk egy harmadikféle úton indultak el... Az egri tanárképző főis­kola hosszú ideje konzul­tációs központot működte­tett Salgótarjánban, a me­gyei pedagógus-továbbkép­zési kabinettel együttműköd­ve. Termékeny, jó együtt­működés alakult ki. így született meg az ötlet: erre a bevált munkakapcsolatra kellene a népművelőképzést alapozni. A Nógrád Megyei Tanács művelődési vezetői megkeresték az egri főiskola vezetőit, és meghallgatásra találtak. 1984 még a tájé­kozódás éve volt. Felmér­ték az igényeket, majd de­cemberre megszervezték a fel vételi-előkészítő tanfolya- mot. . . A salgótarjáni főiskolai ki­helyezett tagozáton 1985 őszén kezdődött meg a ta­nítás. A mintegy nyolcvan jelentkezőből huszonkettőt vettek fel. Zömük közmű­velődési területen dolgozott, vagy ahhoz közel álló mun­kahelyeken, beosztásokban. Szeretik amit csinálnak, szeretnék munkájukat na­gyobb elméleti, ' szakmai is­merettel végezni. A választ­ható szak. magyar—népmű­velés és történelem—népmű­velés volt. Az első esztendőt jobb átlageredménnyel (!) zárták a salgótarjániak, mint az anyaiskola hasonló évfolyamos hallgatói. Mindjárt a második évben azonban már bizonyos fe­szültségek keletkeztek. Ke­vesebben jelentkeztek to­vábbtanulásra (a tanulás presztízsének további ha­nyatlása nyilván hatott), ugyanakkor a jelentkezők tudása is felszínesebbnek, hézagosabbnak mutatkozott. Ami főként abból adódott, hogy az akkori felvételizők java sok-sok évvel koráb­ban érettségizett, és az évek során tudása megkopott. Aztán a hiányokat nem tud­ták kellően pótolni az elő­készítő tanfolyam foglalko­zásai. Abban az esztendőben — és egy év múlva is — * már csak egy szakon, ma­gyar—népművelésen folyt a képzés, kilenc, illetve ti­zennégy elsős hallgatóval. Egyesek szemében mindez . ,.visszakozásnak” tűnik, és akadtak olyanok is, akik azt hangoztatták, hogy ez az egri főiskola bosszúja, mivel nem éri meg tanáraiknak Salgótarjánba járni. Hozzá­tartozik a valósághoz, hogy e hangadók főként a siker­telenül felvételizettek, vala­mint családtagjaik és ro­konságuk- köréből kerültek ki. Visszafejlesztésről, bosszú­ról azonban szó sem volt. Pofonegyszerű a magyará­zat. A salgótarjáni kihelye­zett tagozaton főiskolai szin­tű képzés folyik, és annak értékeit meg kell őrizni mindenféle különérdekkel szemben. E képzési formát vétek volna lealacsonyítani. Azt a kényes helyzetet min­denképpen el kell kerülni, ami egyébként könnyen adódhatna, hogy a megszer­zett diplomák között ké­sőbb bizonyos fórumokon, körökben olyan különbséget is tegyenek: ezt Egerben szervezték, ez jó, emezt pe- dik csak Salgótarjánban...- ☆ A salgótarjáni tagozatnak van jövője. Fenntartása érdeke a me­gyének, hiszen annyi képzett népművelővel egyetlen esz­tendőben sem gyarapodott, mint jövőre fog, amikor a harmadévesek végeznek. És az sem mellékes, hogy a végzősök egyaránt ismerik majd az iskolai és a művelő­dési otthoni életet, hiszen a változások, a fejlődés egyik nagyon is lehetséges, cél­szerű útja éppen az általá­nos művelődési központok létrehozása felé vezet, s eb­ben az irányítási szerkezet­ben szervesen együtt létezik az iskola és a kultúrház, a könyvtár. Az egri tanárok — ők jelentik a perspektíva má­sik oldalát — egyre jobban kötődnek a városhoz, tanít­ványaikhoz, hiszen a hall­gatói gárda stabilizálódott. Arról sem lehet beszélni, hogy fáradozásaikat ne is­mernék el anyagilag. S, hogy a korábbi évek szóbeszéde, riadalma teljesen alaptalan volt,' arról pedig az győzhet meg bárkit, hogy szeptemberben új szakon kezdődött meg a tanítás. A nevelőtanári kiegészítő szakra több mint ötvenen jelentkeztek, már diplomá­sok, s huszonötén kerültek be közülük. .. Az új szak létesítését az indokolta, hogy a gyermek- védelmi feladatok az utóbbi időben megnövekedtek, és ezen a területen is szükség van a nevelők számának gyarapítására, továbbá a munka minőségének az eme­lésére. A megyei tanács közel 300 ezer forintot fordít a salgótarjáni tagozat zavar­talan működtetésére. A fog­lalkozásokat idén az új Madách Imre Gimnázium és Általános Iskolában tart­ják. Az operatív tennivaló­kat a Nógrád IVÍegyei Peda­gógiai Intézet látja el; az ő feladata az új évfolyamok előkészítése is. Az egri. főis­kola külön stábot szervezett a teendők végzésére. A ta­gozat vezetője: dr. Kohajda József, a neveléstudományi tanszék docense. A hallga­tók tanulmányi ügyeivel Horváth Tibor tanulmányi osztályvezető és Rózsahegyi Józsefné csoportvezető fog­lalkozik. Az egész tevékeny­ség felügyeletét dr. Orbán Sándor főigazgatóhelyettes látja el. Akik az egri főiskola sal­gótarjáni kihelyezett tagoza­tán szeretnének továbbtanul­ná, már most érdeklődhet­nek. Sulyok László / Csaknem négy évtizeden keresztül volt rendezője Vertich József a Petőfi ko­hászszínpadnak, amely az elmúlt napokban ünnepelte fennállásának századik év­fordulóját. Az alkalomra a Salgótarjáni Kohászati Üze­mek szakszervezeti bizott­ságának kiadásában megje­lent az egykori rendező gyűjtései és visszaemléke­zései alapján a Hogy volt... című könyv, összefoglalva az acélgyári' munkásszínját- szús történetét. Vertich József így kez­di mondandóját: „Amikor írásom anyagát gyűjtögettem, rendezgettem azzal a nem titkolt szándékkal, hogy va- milyen kiadvány lehessen belőle, elgondolkodtam: az ügyszeretet, és a nosztalgia mellett, ugyan mi értelme lehet még, kinek, mennyi­ben lehet haszos és érdekes eme törekvésem. Egyálta­lán, érdemes-e mindezt pa­pírra tenni?...” A jubileumi ünnepség és » könyv iránt megnyilvá­nuló érdeklődés minden kétséget eloszlat. Nem csak az egykori résztvevők és családtagjaik kíváncsiak a gyári színjátszás múltjára és jelenére, hanem az úgy­nevezett egyszerű nézők is, akik részesei lehettek szá­mos szép sikernek. A Hogy volt... című könyvben az olvasó adatok, tények soka­ságát találja, az első bemu­tatótól kezdve szinte a le­geslegújabb időkig (a gyűj­tést 1986. augusztus 31-én zárták le). A történeti át­tekintés után a szerző kü­lön felsorolja az együttes által alapított Petőfi- és Munka-díj kitüntetettjeit a különféle országos sereg­szemléken elnyert díjakat, közli a száz esztendő alatt bemutatott darabokat. Töb­bek között ilyeneket találunk közöttük: Ida regénye Gár­donyi Gézától, A tölonc Tóth Edétől, a Bánk bán Katona Józseftől, Az ember tragédiá­ja Madách Imrétől, az Éj­jeli menedékhely Gorkijtól, a Tartuffe Moliere-től. A szerzők között olvashatjuk még Mikszáth Kálmán, Zi- lahy 'Lajos. Babay József, Budai Dénes, Heltai Jenő. Shakespeare. Cseihov, Priest­ley, Rozov Maugham ne­vét... És a sor még hosszan folytatható. Párizs új múzeuma Párizsban nemrég nyílt meg a világ legnagyobb ter­mészettudományi és műsza­ki múzeuma. Az épület 270 m hosszú, 120 m széles, 47 m magas. Hozzá képest a chicagói vagy a müncheni technikai múzeumok csu­pán szerény épületszárnyak. Fölépítésének ötlete 1977- ben született meg: maga a tervezés és az' építkezés négy és fél évig tartott. Ellentétben a hasonló in­tézményekkel, a párizsi nem tudományágak, hanem na­gyobb egységek szerint tago­lódik. Négy állandó kiállí­tása: A Földtől a világ­mindenségig ; Az élet kaland­ja; A nyelv és a kommuni­káció és Az ember mun­kája. Nemcsak tömérdek makett, hanem főképp a látogatók által működtet­hető sokféle szemléltetőesz­köz teszi érzékelhetővé a természet- és a műszaki tudományok viágát. Az ál­landó kiállításokon kívül négy-négy hónapig látogat­ható alkalmi bemutatók i* lesznek Cifra idők nyomában Város és értelmiség ü» n * ötven évvel ezelőtt irta Szabó Zoltán Cifra nyomo­rúság című szociográfiáját. „A társadalomra Gyarma­ton ez az átmenetiség, ideig­lenesség jellemző és az, hogy kevés az alkotás, kevés a tett és kevés az eredmény. Az emberek nem azzal törődnek, hogy a maguk rétegének ke­retén belül alkossanak, ha­nem azzal, hogy a fölöttük levő rétegbe eljussanak.” — írhatta a szociológus 1937- ben az általános felfelé né­zésről, az egyik társadalmi keretből a másikba jutásról. Folytatva az elmúlt heti sorokat a balassagyarmati kábelgyár fődiszpécserének, a gyári pártvezetőség titká­rának, Patterman Jánosngk idevágó gondolataival — a város mai arcqlatára éppen egy korábban nem is álmo­dott „össznépi” alkotás raj­zolt erős vonást (iparit). Ma, a kábelgyár, több mint ti­zenhét éves múlttal s tovább­ra is meglehetősen fiatal szakmunkás- és műszaki gár­dával, négy évvel ezelőtti vállalati (Magyar Kábel Mű­vek) helyzetéhez mérten ki­ugróan jó eredményekkel számolhat. Sem ideiglenes­ség, sem alkotáshiány nem jellemezheti ezt a kollektí­vát, s vele-általa magát a várost sem. Hétszáz kábelest (negyven százalékúk a kör­nyékről jár be a gyári kü­lönjáratú autóbuszokon) sok száz-ezer gyarmati és város- környéki lakoshoz kapcso­lódik minden módon. Ezért igaz Patterman János vélemé­nye „sokak számára jelent nagyon erősen meghatározó tényt, hogy a városban van egy kábelgyár... Ha nekünk, kábeleseknek sikereink van­nak a munkában, a piacszer­zésben, a megtakarításban, egy-egy újjáalakított gép, vagy új berendezés megal­kotásában — az hatással van még nagyon sok más érin­tettre is...” Vállalati mérlegben — amint erről a minap a te­levízió Láncszemek című mű­sorában Laczkó Mihály ká­beles-vezérigazgató is szólt — az idén mintegy 600—625 milliós nyereséget talál a ká­belesék családja. Négy évvel ezelőtt vészharangot kongat­tak felettük, szanálták őket; új álapokra helyezték példá­ul gyáraik (négy van az or­szágban) belkereskedelmi te- vékepységét, önállóságát, és még több ponton is a korsze­rűségre törtek eredménnyel. A gyarmati gyár évi 2,5 miO- liárdos termelési értékével, a vállalati tőkésexport rriintegy kilencvennyolc(!) százaléká­val számolva (a megye tőkés­exportjának negyven százalé­kát is ők adják) méltán érezheti, hogy jó úton halad, s ez visszahat kedvezően magára a városra is! Erő­síti azt a megváltozott tartal­mú városi tudatot, amelyben jó ideje meghatározó az ipari karakter — miközben talán éppen ezért is virágozhat a hagyományokra tekintő, újat kereső kultúra is. Nemrégiben a Komjáthy- társaság bemutatkozását fo­gadta a városi művelődési ház gyertyafényes-igényes rendezvényén a városi értel­miségi klub. Főként orvo­sok, tanárok, jogászok, mű­velődésben, könyvtári mun­kában dolgozó gyarmatiak előtt szerepelt az irodalmi és művészeti társaság — alig egy-két műszaki értel­miségi volt jelen, mert mint Patterman János is szóvá tette; ma még nem igazán jellemző a teljes kábelgyári munkás- és műszaki gárdára az, hogy a város rendezvé­nyein társként jelen legyen. Ez mindenképpen a követ­kező lépések körébe sorolha­tó, mert olyan folyamat ré­sze lehet, amely hetvenben egy rozsföldön épített csar­nokkal, az első fiatal mun­kásgárdával, a későbbi gyári fejlődési pontokkal, az új gyártócsarnokok megépítésé­vel, új gyártmányok beveze­tésével, rekonstrukcióval és beruházással (más szóval csu­pa olyasmivel, ami nagyon kemény munkát jelentett) tarthat folytonosságot. Mindeközben színe minden korszakában elöl találtuk a gyáriakat a város fejlesztésé­nek társadalmi segítésében. Ha meggondoljuk — a kábe­lesek, akár munkások, akár műszaki értelmiségiek, való­ban speciálisan önmagukat képző gyári kollektívának te­kinthetők, hiszen például a szakképzésben is saját ber­keken belül kellett megvaló­sítaniuk az okleveles tan­folyamokat, mert ilyen szak­mát az iskolában nem taní­tanak. Ugyanez vonatkozik az értelmiségiekre is, akik az egyetemmel közösen sze­reznek gyári körülmények között speciálisan kábeles szakmérnöki képesítést. Mindez esetleg csak .erősít­heti azt az érzést, hogy a ká­belesek világa „egészen más”, mint mindenki másé. Patterman János erről így vélekedett; elkezdték a mű­velődésre, művészetekre irá­nyultság, a figyelemfelkeltés munkájával úgy, hogy némi városi (művelődési, tanácsi) vita után itt a gyár . falain belül rendeztek először kiál­lításokat. De ebban még a város művelődésének irányí­tóit is meg kellett győzni, hogy nem érdemes a városi galériába kényszeríteni em­bereket (amúgy sem lehet), jobb az, ha kezdetben a sa­ját környezetében találkozik a művekkel. Később maga is elmegy majd egy-egy kiál­lításra. A gyári műszakiak körülbelül hetvenen vannak és talán érthető, ha — ahogy ók mondják kis önkritikával — családi körben, baráti tár­saságban is ,m harmadik mondat a kábelről szól”. Hogyne beszélnének a ká­belről, amikor az az életük! Mert ugyancsak elfogadott és általánosabb vélemény az is, miszerint a kábelesek meg­szállott emberek, mindennél jobban érdekli őket az a munka, amely a jövőben még jelentősebb hangsúlyt kap a gazdaságosság, a jó minősé­gen álló bizalom, az újabb korszerű termékek előállítá- sában-íenntartásában. „Mi­nél több jó terméket kell gyártani. . . Keresni kell a módját, hogy tudunk megfe­lelni és nem a kibúvókat kell keresni. . . ” — vélekedett a már idézett tévériportban maga a vezérigazgató. Vala­ki elmondott egy esetet a karbantartókról; az új csar­nokokban számos magas színvonalon álló korszerű gép működik. A karbantar­tók valósággal tulajdonos­ként őrzik, gondozzák eze-, két. Éppen a gyár speciális helyzete, termelési metódusa miatt itt nagy szerepük van a karbantartóknak, akik ma­guk is — (műszakiakkal kö­zösen) számos díjazott újí­tást készítettek, és amelye­ket azután széles körben be is vezettek. Azok, akikre egy-egy ilyen gép vagy be­rendezés van bízva nem ér­zik terhesnek azt sem, ha vasárnap behívják őket javí­tásra a gép mellé. Ellenke­zően van ez is — büszkék saját szakértelmükre, fele­lősségükre. . . Balassagyarmat városi mű­velődési életének alkotó ré­szeseivé válni i— ez a szigo­rodó gazdasági és munkafelté­telek mellett is megmarad önmaguk elé állított célnak. Éppen a kábelgyáriak lehet­nek a város művelődési éle­tének legfőbb tartalékai ed­digi szakmai nyitottságuk kiterjesztésével. PAT Kulcsár József fotói A balassagyarmati kábelgyárból kerti ki « «negye lókéssat­portjáuak (negyven százaléka A hétszáz kábeles negyven százaléka á környékről jár be gyári különjáratú autóbuszokon Vertich József könyve a színjátszásról Hogy volt...

Next

/
Thumbnails
Contents