Nógrád, 1987. december (43. évfolyam, 283-308. szám)
1987-12-05 / 287. szám
4 NOGRAD 1987. december 5., SZOMBAT Pártfogók I és nártfoaoltak J^9%Mm sl^#s«p^jr 1 Wk . Négy kicsi asztal sok kicsi székkel, duruzsoló kályha, hófehér falak. — Mesébe illő környezet, de az itt elhangzó történet igaz. Szomszéd Józsefné óvónő a mizserfai óvodában, de nem ez az egyetlen szerep, amit hitelesen alalkít. Ö a megyében i az egyik legrégibb társadalmi pártfogó, aki négy népes családot vett a „szárnyai” alá. Az indok keményen cseng: a kiskorúak testi, szellemi és erkölcsi fejlődése veszélyeztetett volt a pártfogó kirendelésekor. Az óvónő, aki három kislányát egyedül nevelte fel, hangosan számol: — Hány gyerek is volt Horváthéknál? Két lány, az ikrek. Jóska, Jancsi, s a legkisebb Péter. Heten voltak, no nem gonoszok, hanem csintalanok, akár a többi apróság. Az anyjuk nemtörődömsége számtalanszor íeldüihítet't, mert magára a külcsínre sokat adott, de az egyszoba-konyhás lakást, a gyerekeket nagyon elhanyagolta. Félelem nélkül nem megy — Az apjuk a maga módján jobban törődött a családdal, még meg is főzött, etette az állatokat, bár a durvasága sokszor megfélemlített. Jól emlékszem az első látogatásra. Igyekeztünk az ajtó közelében maradni a hivatásos pártfogóval. Tartottunk attól, hogy a tűzrakással foglalatoskodó családfő felénk is hajít egy husángot. Egyszer le is akartam adni ezt a munkát. Egyszóval, félelem nélkül nem megy, az emberek önérzetébe beleturkálni nem gyerekjáték! Hosszú a mesélnivaló a Bogdán, a Horváth, a CsipEgyszerű tárcsázás a telefonkészüléken és máris a vonalban van a társadalomtudományokkal foglalkozó 300 ezer könyvre, kiadványra, cikkre vonatkozó információkat tartalmazó adatbank. Maga az adatbank Moszkvában, géppel dialógust folytató Videoterminal pedig Tbilisziben működik. A grúz tudósok a társadalomtudományokkal foglalkozó nemzeti, automatizált információs rendszer létke és a Vinnyei családról. Töpreng, hogy hol is folytassa, melyik gyereket említse, mert hiszen számára valamennyi egyformán kedves. Hányszor küldte őket Horváth a „mostohaanyjukhoz”, amikor pénzt kertek! Nem elég szemmel tartani! — A kinőtt holmikat öszszegyűjtöttem, szétosztottam közöttük, a kislányokat állami gondozásba irányítottam. A fiúk tanultaik, ma segédmunkások. Egy testvérük értelmi fogyatékos, a diősjenői intézetben helyezték el. Hányszor elmentünk kirándulni, moziba a kis Csipke Marikával! — forgatja vissza az emlékezés kerekét Szomszéd Józsefné. — S milyen felemás a környezet, a telepiek hozzáállása ehhez a munkához. Van aki egyszerűen a jóindulat megnyilvánulásának tartja, s mikor erélyesebb lépésékről — például intézeti elhelyezésről — van szó, meggyőződéssel hangoztatják annak -szükségességét. Majd elbizonytalanodnak: talán mégsem kellett volna... A pártfogónak ellenben határozottnak és biztosnak kell lennie a dolgában, hiszen a „kisemberek” élete, boldogulása forog kockán! S milyen nagyszerű érzés látni, hogy szépek, egészségesek, mosolyogva kösszönnek visz- sza, s hívnak: látogassam meg őket, nézzem meg az otthonukat. Takács István Salgótarjánban szinte felvillanyozó- diik, mikor a két rakoncátlan gyereket, Lajost és Szilár- dot hozza szóba. Ö egy cigánycsaládot pártfogol. — Tudja, én szerencsésnek tartom magam. Nem volt egyszerű közéjük férkőzni, de sikerült elfogadInformációs híd rehozását követően építették fel ezt az „információs hidat”. Moszkván keresztül Grúzia valamennyi szocialista országgal, sőt távközlési műhold segítségével a távoli Kubával is kapcsolatba léphet. A rendszer visszacsatotatnom magamat. Csak úgy ment, hogy megismertem az ő sajátos nyelvüket, gondolkodásukat, tekintélyt szereztem a szülők, a gyerekek előtt. .Hogyan? Főként személyes példamutatással és szigorral. Persze a túl sok tiltás dacot szül, - de az én „gyerekeim” ha azt mondtam. márpedig ezzel vagy azzal ne barátkozz, szót fogadtak. Hej, de sokat mentem utánuk! — teszi hozzá sóhajtva, s felelevenít egy hajdani epizódot: Egy alkalommal kétségbeesetten panaszolta az anyjuk, hogy feltűnően sök pén zt kérnek ilyen-olyan címen, biztosan valami rosszban sántikálnak! Ügy is volt, mert kiderült, hogy egy játékautomata nyeli szorgalmasan a kétforintosokat. Nem volt egyszerű, de leszoktattuk őket erről a drága időtöltésről, ami persze, iskolakerüléssel párosult. Sikeres pártfogás — Én a fiúkkal igyekeztem mindig felnőtt módon beszélni, bánni, s ez mindig megtette a magáét — mondja büszkén Takács István. — A nagyobb most vonul majd be. emlékszem, mikor az ötvözetgyárba felvették, a lelkére kötöttem: „Aztán szégyent ne hozz rám!” S nem is volt az másként. A művezetője csak dicsérte a dolgos fiút. Bízom benne, hogy a kisebbik is — most járja a nyolcadik osztályt — becsületes emberré válik. Még akkor is, ha voltak gyerekkorában apróbb törések. A pártfogói munka kétélű fegyver. Az itt megszó- laltatottak sikerrel alkalmazzák a család széthullása, a bűnelkövetés ellen. (Mihalik) lásos üzemmódban működik, nemcsak vesz, hanem továbbít is információt. Az automatizált rendszer szolgáltatásait ma már igénybe veszik tudósok, egyetemi oktatók, párt- és állami szervezetek. A számítástechnikai eszközök tömeges terjedésének körülményei között az adatbank feltöltése is a különböző lakossági csoportok igényeinek figyelembevételével történik. A krónikás tsz-elnök Nyílik az istállóajtó. A tsz-elinök döbbenten szemléli az üres hodályt. Megy a következő ajtóhoz •— a lovaiknak ott is hült helye. Mind a hat lóistálló üres. Hosszas faggatással megoldja az őr nyelvét. Kiderül: a lovak egykori gazdái. akik beadták a közösbe állataikat, éjszakánként „kölcsönveszik” őket maszek fuvarozásra. Mit tehet?, Kiáll a keresztútra, s hajinaiig kóborog, míg visszaszerzi a lovakat. A történet akkor huszonhat esztendős főszereplője Hacsavecz Béla, a Gyön- gyösvisontai Reménység Tsz elnöke, aki alakulása óta áll a szövetkezet élén. Nehéz év volt az első: bizonyítani önmagának és a tagságnak, hogy életképesek, s nem azoknak van igazuk, akik az ősi szőlő- termelést elhagyva az iparban kerestek biztosabb megélhetést. Visszatekintve a kezdetekre, _szin* te anekdotákba illő_ történetek sorát lehet kikerekíteni arról, hogyan szerveződött a szövetkezet, hogyan állt helyt e munkában a tsz elnöke. Maga is e vidéki, jól ismerte a helyi paraszti észjárást, s furfangra hasonlóképpen válaszolt. Az alakuló új szövetkezet a korábban működő kis tsz-től rengeteg fegyelmezetlenséget örökölt. Elsősorban a szeszfőzdében kellett rendet teremteni. Az éjszakai műszakban dolgozók ugyanis gyakran átaludtak a munkaidőt. Hiába figyelmeztették őket a veszélyekre. meg a munkafegyelemre, nem használt. Nosza, csalafintasághoz folyamodtak: odatettek a bejárat elé egy nagy kádat, teli vízzel. A lámpákat eloltották és kintről, az ablakon át slagból vizet locsoltak a forró pálinkafőző üstökre. A munkások álmukból felriadva . hanyatt-homlok menekültek a vaksötétben, nem tudták mi az az éktelen sistergés. Mire végre meglelték a kijáratot, akkor meg mind belepotyogtak a kád vízbe. . . Ma már a- kárvallottak is nevetnek, ha olykor felidézik a régiekkel az elmúlt időket, amikor a hétköznapinál is nagyobb gondokkal kellett megküzdeni. De talán nem hiába kapta a szövetkezet a Reménység nevet, hiszen a mai napig nem bánták meg, akik annak idején ide kötötték sorsukat. Élükön Hacsavecz Bélával, aki az egész embert kívánó terhek viselése mellett évtizedek óta képes időt szentelni annak a nem mindennapi hobbinak, amelyben — akárcsak hétköznapi munkájában — e vidék szeretete, e tájhoz való ragaszkodása nyilvánul meg. Minden előképzettség nélkül komoly helytörténeti és név- eredet-kutatásokat végzett, számos tudományos publikáció látott napvilágot a neve alatt. Olyan téma ez, amelyről akár órákon át is szívesen és ízesen beszél. Tempója nyugodt, mondatfűzése gördülékeny, fordulatai nemcsak az olvasottságot érzékelteti, hanem olyan embert jellemeznek, akinek nem okoz nehézséget gondolatai nyomdakész megfogalmazása. Bárki megállíthatja őt, s neki szegezheti a kérdést: „no, mit mond az elnök elvtársnak az én nevem?” — ő gyakran kapásból kész a válasszal. Nemcsak azt tudja megmondani, mikori eredetű a kérdéses név, hanem hogy viselőjének ősei mely korban és honnan települtek erre a vidékre. — Esténként, munka után késő éjszakáig bújtam a könyveket — mondja. — Nálunk otthon mindenki olvas, s hogy én másféle könyveket forgatok, mint ők, ez senkit nem zavar. 1600-ig visszamenőleg átnéztem az anya- könyveket, levéltárakat, térképeket tanulmányoztam, jártam Szlovákiában, Ung- váron, átnéztem a telefon- könyveket, s a temetők feliratait is. És a következtetés? — E vidék lakóinak nagy része tót, de sokan jöttek Ungvár felől, vagy mint az én őseim is, a Rima felső folyásáról. Ott Van Hacsava. A nevek többsége egyébként helységnév eredetű, hiszen például a sok tótot valahogyan meg kellett különböztetni. Itt van, mondjuk' a Hadobás család. Egyikük megkérdezte egyszer Lőrin- cze Lajost, honnan származhat a nevük. A válasz: feltehetőleg francia eredetű. Ám az ép forrásaim szerint a család valamikor a Prorok nevet viselte, amely rutén név. Losonc mellett van La- dovánpuszta. Ez Éhségpusztát jelent. A család felvette a Ladován nevet, s vonultak a Losonc mentén, közben mindig változott a nevük. Mire Markazra értek, hol La- dobánnak, hol Hadobánnak írták két évszázadon keresztül, majd Hadobásként csontosodott meg. De Szurdok- püspökiben ismeretes ennek a Hladován és a Ladócski változata is. Fejből sorolja elő a temérdek nevet, adatot. Magától adódik a kérdés, vajon e viharos történetű tsz-ről készített-e feljegyzéseket? Természetesen igen, csak ezek sajnos elvesztek. Nincs kizárva azonban, hogy egyszer majd, ha az elnök visszavonul a közélettől, emlékezetből rögzíti a falu, a tsz mozgalmas eddigi évtizedeit. Ismerve Hacsavecz Béla mesélő hajlamát, biztosak lehetünk, hogy jó néhány kemény, a maga idejében életre-halálra szóló összecsapásból is kiemeli majd a keserű mellett a derűs epizódokat is, hogy tükröt tartson falujának: ilyenek voltunk, így éltük át a történelmet. M. J. Tizenheten egy családban Húszszobás, kétszintes kúria, benne fürdő, műhely, garázs a gépkocsinak és a mik- robusznak Vityebszkben. A konyhában 10 literes fazekak, óriási szamovár, lavórnyi szeletsütők mint egy kisebb \ panzióban. Itt él a Prigozsij család, á szülők és a 15 gyermek. A megyében mintegy 3 ezer sokgyermekes családot tartanak számon. A társadalom évente 2 és félmillió rubellel támogatja őket. De köztük is különleges figyelem övezi a Prigozsij famíliát. A családfő, Mihail csomagoló a vityebszki kerámiagyárban, felesége, Inna asszony háziasszony. Engem azonban nem any- nyira a család anyagi helyzete érdekelt, mint az, hogyan tart rendet két felnőtt ekkora gyereksereg fölött. Míg Inna Prigozsajával beszélgettem, körülöttünk csacsogtak, csúszkáltak, a picik csörgőket ráztak, egyszóval zsivaj, csivitelés az egész házban. Az idősebbek figyelnek a kicsikre, segítik őket feltipegni a lépcsőn, felmászni a székre és így tovább. Életükben észrevétlenül kirajzolódik; a szigorú fegyelem, ami ésszerű és mindenki természetesnek tartja. Hazajött a munkából Mihail és a gyereksereget a városi fürdőbe invitálja. Ez az egyik legkedvesebb közös szórakozásuk. A gyerekek korán hozzászoknak a hasznos dolgokhoz, köztük a sporthoz is. A fiúkra nagy hatással van két nagybátyjuk. Édesanyjuk két testvére — Valerij- Kaninyin birkózó, sportmester, Igor olimpiai helyezett és többszörös országos birkózóbajnok, aki emellett egész jól rajzol — jó példakép. A 15 éves Vitalij művészeti középiskolába jár, emellett a városi birkózóversenyeken is jó helyezéseket ér el. öccsét, a 13 éves Szergejt is tehetséges birkózópalántának tartják. Három napot töltöttem ennél a nagy, pontosabban óriási csalódnál, de egyszer sem tapasztaltam követelődzést irigységet, hiszti zést, tiszteletlenséget a szülők iránt. L. M. A Prigozsij-család — a legkisebb gyermek nélkül KESEKÍj Beneze Péter képriportja
