Nógrád, 1987. december (43. évfolyam, 283-308. szám)

1987-12-31 / 308. szám

OLVASÓNAPLÓ

Ajándék élet

Hányszor jutunk mélypontra eleiünkben, amikor úgy érezzük, nincs kiút, minden kilátástalan, elfáradt a lelkünk is. s legjobb volna befejezni... Elfogyott a kurázsi. nincs erő az újrakez" déshez. Jó, ha ilyenkor megszólal az emberben egy józan hang: Nézz a tükörbe! Mit szólnál akkor, ha nyomorék vagy súlyos beteg lennél, ha többé nem láthatnád a kék égboltot, a rügyező fákat. ha nem hallanád a zenét, ha nem járhatnál az emberek között, csak tolókocsiban...?

Ilyenkor döbbenünk rá, hogy sokan vannak olyanok, akiknek valóban volna okuk az elkeseredésre, s mégis ők azok. akik a ..soha nem szabad feladni" életelvükkel. szívós küzdelemmel, az élni- akarásnak, az élet értékelésének olyan példáját mulatják, amely az egészséges embert ráébreszti, figyelmezteti arra, hogy mekkora kincs van a birtokában, amelyről eddig tudomást sem vett. vagy természetesnek tartotta.

Egy baleset mindent megváltoztathat, a véletlen, a sors, az élet pillanatok alatt egy más, zárt világba hajíthatja az embert, ahonnan — jobb' esetben — nagyon keserves, sokszor évekig tartó küzdelem árán van csak visszatérés...

Hogy milyen ez a zárt világ? Keveset tudnak róla azok, akik nem élnek benne. Az áldozatok viszont nem szívesen beszélnek.

vagy sérülésük folytán nem is képesek beszámolni róla. Aki belelapoz Zemlényi Zoltán most megjelent Hop* párézni! című könyvébe, készüljön fel arra. hogy egy szokatlan világ Járul tel előtte. ZZ-t 1985. március 7-én. Budapesten a Lenin körút és a November 7. tér kereszteződésében elütötte egy autó, a 15 éves fiú súlyos sérülései ellenére, csodával határos módon életben maradt: bénán és némán. Bár agya is megsérült, értelme épen maradt. Naplójában ZZ azt a gigászi küzdelmet írja le, amelyet napról napra vív azért, hogy a baleset előtti önmagát visszanyerje: a kenubajnokot, a dobost, a'

gimnáziumi szépségkirályt.

Szívbemarkoló ez a napló: az életbenmaradástój el-, telt másfél év bizakodással, rendíthetetlen reménnyel, akarással teli hétköznapjait ZZ (ő nevezi így magát) szellemes, meghökkentően bölcs kamasziróniával eleveníti meg. Együtt örülünk vele apró sikereinek, s elszorul a torkunk a külvilág értetlenségét, bántó megnyilvánulását olvasva. Mert az utcán, az idegen környezetben nem tudják, hogy arcának hibás mimikája, végtagjainak furcsa mozgása mögött egy rendkívülien magas fokú értelmi képességű fiú fogja fel a sértő, megalázó, a butaságra célzó megjegyzéseket.

„Én már csak az AJÁNDÉK ÉLET-emet élem, ami olyan lesz, mint az igazi, csak az a különbség, hogy itt nem lehet semmiért felháborodnom" — írja naplójának egyik fejezetében. Ajándék élet. , . mire a könyv végére érünk, úgv érezzük. hogy Zemlényi Zoltán nem hiába kopogtatta le írógépén ép balkezével üzenetét: azt, hogy a lehetetlenre is képes az ember, ha megértés és szeretet veszi körül, azt, hogy értékeljük az életet, mert mindennél többet ér.

A könyv nemcsak lebilincselő olvasmány, hanem okulásul is szolgál, tanulhatunk belőle — sorstársak és egészségesek egyaránt.

H. A.

Deutscher Kalender 1988.

Immár hagyomány, hogy a Magyarországi Németek Demokratikus Szövetsége kalendáriumot jelentet meg német nyelven. Külön is említésre méltó, hogy mindenki számára elérhető áron kerül forgalomba. Másik erénye a 15 ezer példányban megjelent kiadványnak, hogy szerkesztését június végén fejezték be, így valóban időszerű, friss írásokkal, képekkel színesíthették.

Az 1988. évi Német Kalendárium jól ötvözi mindazt, amit régi és új felfogás szerint tartalmaznia kell egy-egy jól sikerült naptárnak. Emellett szerepel benne a rádió és televízió német nyelvű adásainak ideje, bemutatkoznak lapjain német anyanyelvű költők, írók. Külön is szót kell ejteni arról, hogy ebben a naptárban szótár is van. Bármenynyire is furcsa, gyakorta előfordul a német nemzetiségűek körében, hogy nem ismerik egv-egv magvar szó

német megfelelőjét. Ezért aztán meglehetősen keverék beszédet hallhat az, aki német anyanyelvűek társaságába kerül. A szerkesztőket dicséri, hogy e szótárral segítik az anvanyelv ápolását is.

A Német Kalendárium középpontjában azonban a munka áll. És ez érthető is. hiszen köztudomású a német nemzetiségű ember munkaszeretete, munkabírása, amellyel e hazát gazdagítja. gvarapítja.

Hatvanöt éves az operettszínház

Az operett 1860-ban jelent meg Magyarországon. A Nemzeti Színházban november 21-én mutatták be Offenbach Eljegyzés lámpafénynél című operettjét Szigligeti Ede, a jeles drámaíró rendezésében. A műfaj egycsapásra csatát nyert, meghódította a közönséget, s egyre népszerűbbé vált.

1903-ban megnyílt a Király Színház, melyet kizárólag operettek előadására építettek, s 1929-ben a Bla- ha Lujza Színház is e műfajnak adott othont.

A két színház operettvetélkedéséhez hamarosan csatlakozott egv harmadik: 1922 karácsonyán nyitotta meg kapuit a Fellner és Hellmer cég által tervezett Fővárosi Színház. (A neves osztrák építészek tervezték a Népszínház, a Vígszínház és a kecskeméti színház épületeit is.)

A Nagymező utcai színház 1894-ben épült, eredetileg orfeum céljaira, mígnem 1922-ben egy amerikai vállalkozó, Ben Blumenthal — a Vígszínház akkori tulajdonosa — megvette. Az asztalokat kidobálták a nézőtérről, helyükre széksorok kerültek, majd az átalakítás után, 1922. december 23-án felment a függöny, s megnyithatta kapuit a Fővárosi Színház, amely csak három hónappal később vette fel a Fővárosi Operett Színház nevet.

Az ünnepi est prológussal kezdődött. Gombaszögi Frida állt a közönség elé. „Sötét idők gyászával bús szívedben, Ünnepre gyűlsz ma árva Budapest, All az új színház, már függönye lebben, Legyen valóban ünnep ez az est-’ — kezdte a pro- lógot.

Ezt követően került színre az Olivia hercegnő, Butt- kay Ákos, Földes Imre és Bródy Miksa operettje. A szereposztás sokat ígérő volt: Kosáry Emmi, — aki a Csárdáskirálynő pesti premierjén a primadonna szerepét játszotta — Király Ernő és Halmay Tibor neve szerepelt elől a plakáton. Halmay személyében az előadás új tánckomikust avatott. Bemutatkozása sikeres volt. ám ugyanakkor balszerencsés is, mert az első felvonás fináléjában kificamította a bokáját. Nagy fájdalmai ellenére a darabot hősiesen végigjátszotta, s a közönség semmit sem vett észre a balesetből.

1942-től 44-ig á kiváló zeneszerző, Fényes Szabolcs volt a direktor, s a felszabadulás után ismét ő vezette a Fővárosi Operett Színházat.

Az első bemutató — mi is lehetett volna más? —a Csárdáskirálynő volt, melynek színrevitelét Zamercev vezérőrnagy. Budapest katonai városparancsnoka

„rendelte meg", mivel Kálmán Imre egyike volt a legnépszerűbb zeneszerzőknek a Szovjetunióban.

Fényes Szabolcsot Gáspár Margit követte, akinek igazgatása alatt tekintélyes művészi rangot vívott ki a színház. Űj zeneszerzők és új szövegírók kaptak bemutatkozási lehetőséget, Hámos György, Barabás Tibor. Gádor Béla és mások írtak operettlibrettókat, s Gáspár Margit hívására megjelentek a régi mesterek: Békeífy István, Ketlér Dezső, s a többiek is.

Amikor fennállásuk 65.

évfordulóját ünnepelik, éppen egy új mű magyarországi bemutatóján ment fel a függöny. A Mennyből a telefon Trovajoli—Fiastri—Ga- rieni és Giovannini olasz szerzők musicaljét tűzték műsorra, s a pénztár fölött, mint évtizedek óta mindig, most is kint a tábLa: Minden jegy elkelt!

K. G.

BESZÉLŐ TÁJAK

„Hozzon az év...”

Két levelezőlap találkozó' a at mondom el. Mindkettő az ilyentájt milliószám kirajzó karácsonyi—újévi jókívánságok hordozója. Az egyik, a látszólag szerényebb, majd azt írtam „szegényesebb". a szívközeli Kolozsvárból érkezett, a másik az általam sosem látott messzi Stuttgartból. Mindkettőt magyar ember írta, s itt a végcélnál egymás mellé kerültek. Balogh Edgárdot idézve, az ő szóleleményét kölcsönözve — a két lap így találkozott „az én tintás esztergapadomnál" (íróasztalomnál), s akarva! nem akarva tájakat, korszakokat, embereket köt össze...

Nézzük elsőbb a stuttgartit. mit mond el magáról, mit mondhatok el én írójáról, arról az. igazán dekoratív, középkorba hajló, mit hajló, büszkén lépő! hölgyről, akivel a nyáron ismerkedtem meg, s nemcsak én, jó néhányon mások is Nógrád megyében. írom a becenevén, ahogy ő maga mondta: Csángó Mari — palóc népművészeti értékeket gyűjtött az idén Nógrádban. meséket, táncleírásokat, képeket a régi palóc életről s minden mást is, ami hasznos lehet a húsvétra tervezett Rajna menti palóctáborhoz (magyar származású tizenéveseknek, akik minden évben más-más magyar táj népművészetével ismerkednek).

Nos, ezen az NSZK-ból érkezett lapon a következőket látom; a kép, vágyis- hát a színes fotó, babapárt ábrázol csikszentdomonko- si népviseletben s történetesen tudom, hogy nem csak a babákat-ruhákat, a fotót is az erdélyi születésű Mária és erdélyi szász származású orvos férje készítette. Készítettek más erdélyi viseletű babákról is fotókat — azokból rendelték meg a színes lapokat. A találkozások sokszoros áttétellel érvényesülnek éppen az ő esetében.

Jó tizenöt éve annak, hogy férjével hivatalosan áttelepültek a Német Szövetségi Köztársaságba; fiuk már ott született, lányuk még Marosvásárhelyen, ahol Marika édesanyja ma is él, édesapja azonban régen különvált á családtól. Visszatelepedett Magyarországra, itt él valahol Vác környékén. hegyek között kanyargó vasúti sín mentén szolgálatot teljesítve egy még meglévő őrbódébamház- ban... ö a háború alatt került ki Erdélybe, ott ismerte meg Marika édesanyját, de hogy kerek legyen a világ és mi nógrádiak se

maradjunk ki a történetből: eredetileg rimóci születésű, palóc ember az új családdal közelünkben élő vasutas.

Megfordítva a lapot a bal felső sarokban négy (köztük magyarul) nyelven olvasható Csikszentdomon- kos neve. Mellette egy alkalmi bélyegzés négyszögében olvasom a jó hírt jó előre „CMT 88 Internationale Ausstellung für Caravan, Motor, Touristik — Messe Stuttgart 23. 1. — 31. 1. 1988”. Másszóval (magyarul) Stuttgartban január 23—31. között nemzetközi kiállítást rendeznek a túrizmus jegyében, ami önmagában is reményteljes dolog.

Aztán jön a hetven (német) filléres bélyeg, szép- világoskék, egy hajó karcsúnak látszó tatja látható rajta és persze a bélyegzés, meg a felirat „Deutsche Bundespost”, alatta a címzés. A lendületes írás (Marika stuttgarti énektanárnő egy középiskolában, amúgy meg állandó szereplője a mindenkori pódiumoknak), talán nem is más, mint egy erdélyi „csujoga- tós”, így szól hozzánk... „Hozzon az év minden jót,

vigye el mind a nem jót. Amit várunk, legyen még, mitől félünk mentsen meg, az új esztendőben!”

Az a palóctábor majd a tavasszal a Rajna egyik szép kanyarulatában az úgynevezett Loreley (132 méter magas) sziklánál fekvő kisvárosban Sankt Go- arshausen-ben „ver sátrat”, természetesen képletesen szólva. A német Rhein névváltozata a Rajna, egyes állítások szerint már a XVII. században ismert volt a magyarban. Mindenesetre Európa harmadik legnagyobb folyója mentén „palócul” tanul majd sok száz magyar származású német gyerek, ott, ahol a magas palaszikla, a híres Loreley kiemelkedik a lapos tájból.

Ez a Loreley is alkalmas a találkoztatásra: „olyan szikla, ahonnan jó kilátás nyílik”.... De van más is. A nagymarosi Dunaparton egykor létrehozott mesterséges sziklahalmot a jégtorlódások ellen, a Duna és Rajna e két szakaszának nagyfokú hasonlósága miatt ugyancsak Loreley- nak nevezték el.

BUÉK! a Rajnán, a Dunán, a stuttgarti nemzetközi kiállításon, a Loreley-szikláknál, Rimócon és Maros- vásárhelyen. Jó kilátást mindenféle sziklákról, leshelyekről, őrdombokról, és minden emberien szép, tartalmas pontról a mi kis világunkban. De nézzük akkor ezt a kolozsvári lapot, amiről szerénységet (majdhogynem szegényes külsőt) sejthet az ember a mai igényes világban, a szuperfilmek és fotóapparátok ka- valkádjában. Aki küldte, népfőiskolát végzett festőművész, könnyű kezű, biztos akvarellista.

Nyugdíjas ugyan, de nem igen látszik rajta. Örökké tevékeny, örökké kiegyensúlyozottságra törekvő fajta, amúgy meg erdei utakat építő mérnök, Orbán Sándor, akit ugyancsak ezen a nyáron ejtett rabul (ahogy az „igényesebb" szerzők ezt kifejezik) a nógrádi táj; a mátraaimási, a tarjáni vidék. Itt vendégeskedett nálunk örökké emlékezetes pártolást kapva éppen a tarjám elektromosok, a múzeumiak, az építők és mindenki más részéről, sőt, két kiállítását is megrendezték

a tarjáni munkásközösségek.

Jövőre talán újra itt lehet az almási amatőr alkotótáborban. Az ő lapja aligha kapható a kolozsvári trafikokban (csak mellesleg szólva, ott még vannak nagy számban valódi trafikok, trafikosnénikkel, macskákkal stb.) Sándor, a festő, azt írta a kettéhajtott la" pocska belsejébe a többi között „. . .és egy nagyon-na- gyon boldog új évet kíváJ nunk...” Erre rímel aztán a stuttgarti „partokról”, de valójában valahonnan az erdélyi „vizekről” érkezett esuj ogatás Csángó Maritól,

A kolozsvári lapocska az ősi magyar rovásírás modorában készült, metszett (feltehetően linóleummetszet lenyomata a lap) betűkkel kíván kellemes ünnepeket. A kép további részét egy régi faház belseje tölti ki, kis keresztablakkal, mellette sudár, nem díszített fenyő, aztán a betlehemi kép, a három pásztorral, távolabb székelvtornyú templommal, a fényesedő templomajtó nyílásában karcsú alakkal. Más egyéb nincs rajta. Talán Sándor metszette. Nem tudom, melyik a szebb lap.

„.. .Vigye el mind a nem jót, amit várunk, legyen még” — szól a mondóka találkozásainkban.

?

T. Pataki László