Nógrád, 1987. december (43. évfolyam, 283-308. szám)

1987-12-31 / 308. szám

IRODALOM — Kénszagot érzek — mondta Szűcs Lajos. ■Ili A segéd csodálkozva rákapta a tekintetét, azt akarta mondani: Hát aztán gépész úr, hiszen a métiel- ben vagyunk. Márpedig^ a méhelben — így nevezték Rácpácegresen a műhelyt — különböző gőzök és gázok keveregnek, rejtélyes szago­kat böffen a fújtatóval iz­zított szén, kesernyés párá­kat ereget a hűtődézsában kihunyó vöröslő vas, még az üllőről szertefröccsertő vas- csillagocskák is illatoznak, fém, égett pata, füst, rozs­da és kénszag lebeg itt min­dig. A segéd mégsem szólt, mert ahogy a mesterre né­zett, látómezejében megje­lent a műhelyajtó is, s az ajtófélfának támaszkodva ott állt egy úrféle, pantallóban, és hosszú malaclopóban Hogyhogy nem vettük észre, amikor bejött? — ámult magában a legény, s hogy oly hosszú ideig bámult ugyanarra a pontra, odané­zett a mester meg a kisina? is. A kisinas mindjárt észre­vette, hogy ennek az ember­nek nagyon furcsa a lába önkéntelenül közelebb lé­pett a mesterhez, hogy vé­delme láthatatlan fényköré­be álljon. — Jó napot, uram — mondta tisztességtudóan Szűcs Lajos —. észre sem vettük, hogy bejött. Az úrféle köszönés helyett fölröhintett. — Maga az a híres ko­vács? — kérdezte kényeske- dő, bájgúnár hangon. Szűcs Lajos a maga részéről az ilyen hangot utálta a vilá­gon a legjobban. — Eddig nem tudtam róla. hogy híres vagyok — mond­ta, és önérzetesen kihúztr magát. Ettől még vékonyabb­nak látszott, feszes volt mint a nyílpuska húrja. — Ügy hírlik — mondta az idegen —, magát nem is porból meg hamuból gyúr­ta össze a teremtő. Elhallgatott. Talán kér­désre várt. De arra aztán várhatott, mert nem szólt a mester se, a segéd se, a kisinas se. Hallgatásukba bekapcsolód­tak a tárgyak is. Fönn a mennyezeten a nagybőgő­szerű fújtató, a tűzhely két vaspofája, a vízszintes lend- kerékű fúrógép, s a falon függő szerszámok, a menet­vágók, laposfogók, kacsa­csőrű fogók, vasfúrók, lyu­kasztók, hidegvágók, kiska- lapácsok, nagyok, s persze maga az üllő is — mind­mind súlyosan hallgatott. így hát kérdés nélkül foly­tatta az idegen. — Magát vasból kalapálta nem igaz!? A kisinas elképzelte, ahog\ Isten a Vashegyből kiszakít egy jókora tömböt, vörösre izzítja, és kikalapálja belő­le Szűcs Lajost. így már érthető, hogy cingár ember létére, hogy fér meg benne ennyi erő. Vasból van. A mester azonban, úgv látszik, nem vette dicséret­nek az idegen szavait, mert még feszesebb lett. — Mivel szolgálhatok az úrnak? — kérdezte kurtán — Na jó — böffent' a báj­gúnár —, patkolja meg a lovamat. Szűcs Lajos kitárta a két- szárnyú faajtót, amely akko­rára volt méretezve, hogy a vasalni való szekeret be le­hessen tolni rajta a mű­helybe. Lópatkoláshoz ugyan fölösleges volt kinyitni, de úgy látszik, a mester na­gyobb légteret akart. Vagy a kénszagot érezte túl erős­nek. Már ajtónyitás közben szemrevételezte a lovat, és egy kicsit meghökkent tőle Elsőre nem is tudta, hogy mi a lóban az ijesztő. Hogy — Az én lovamnak ren­des patkót csináljon! Olyan csönd lett, amilyen Rácpácegres fönnállása óta még soha. Hallani lehetett a kisinas- • szívdobbanását Azért dobbant akkorát á kis­inas szíve, mert most értet­te meg, mitől furcsa ennek az embernek a lába. Meg r ló! Hát persze! Még. egyszer odapíllantott, hogy biztos le­gyen a dolgában. Biztos le­hetett. A ló füle mögött két szarvacska meredt az égnek. Nem nagyobb egyik sem, mint egy hüvelykujj kormos vége, de szarv. És az idegen lába! Nem láb az, pata! Odasündöi'gött sóbálvány­ként álló mesteréhez, s a nadrágja száránál fogva húz­ni kezdte befelé. — Ne ráncigálj, az apád nemjóját — morrant mérge­Lázár Ervin: A kovács' ilyen nagy monstrum? 'Hogy szénfekete? Vagy a fekete­ségből kivillogó szemefehér- je? Vagy az, hogy sunyit? Ha a ló ellenségesen hátra­csapja mind a két fülét, azt hívták Rácpácegresen sunyí- tásnak’. Ebből lehetett látni, hogy a ló rossz természetű. Ez rossz természetű volt, semmi kétség. Ekkorra már gyűlni kez­dett a nézőközönség is. A pusztaiak — honnan, hon­nan nem — megtudták, hogy valami készül a méhelben, es összesereglettek, tiszte­lettudó. nagy kört alkotva a sunyító fekete ló körül, szí­vükben nagy bizodalommal a mester iránt, aki a jelen­létüktől rögtön nagyobb bá­torságra kapott, nem érde­kelte már, hogy mitől ijesz­tő a nagy fekete ló, leemelt a szögről egy félkész patkót fölizzasztotta — nyekegett a böhöm fújtató, a két vaspofa között sistergett a szél — és az izzó patkóval elindult ki­felé, hogy a ló patájához mérje, tágítani kell-e vagy szűkíteni. — Ezt akarja ráverni? — kérdezte fitymálóan az ide­gen. — Ezt hát. Nem azt mond­ta, hogy patkói jam meg?! Erre az idegen, se szó, se beszéd, odalépett a mester­hez, puszta kézzel kivette az izzó patkót a fogó pofái kö­zül, és egyetlen mozdulattal úgy összegyűrte, mintha nem is vasból, hanem nyers tész­tából volna. A csúffá tett patkót odahajította Szűcs Lajos lába elé. * A Központi Sajtószolgálat pályázatának I. díjas alkotása novellakategóriában. sen a mester, de azért en­gedelmesen megindult a műhelybe. — Gépész úr — súgta oda­bent a gyerek — ez az ör­dög! — Azt hiszed, nekem nincs szemem -r- súgta vissza Szűcs Lajos, és él kiáltotta' magát: — Nyomd azt a fúj - tatót! Ezzel nekilátott. Egy egész nyaláb sín vasat tartott egy­szerre a tűzbe, annyit amennyiből. öt szekér vasa­lása kitelne. Izzította, egy­bekalapálta. nyújtotta, hajlí­totta, bumm-bumm a segéd nagykalapácsa, a mesteré meg: egy az izzó vasra, egy csilingelő meg az üllőre. Mu­zsikáltak a kovácsok. A rác- , pácegresiek odakint biztosar tudták, mostmár nagy baj nem lehet. Elkészült a patkó, olyan sú­lyos, hogy nyögött alatta az üllőtartó tuskó. Szűcs Lajos a legnagyobb fogóval fogta Feszült minden izma, amikoi fölemelte. Odatartotta az ördög elé. — Na, ezt tekergesse össze! Az ördög ezzel a patkóval már nem mert kikezdeni intett, hogy jó lesz. A mes­ter fölverte a lóra. Aztán dolgozott tovább. sercegve röpködtek a szikrák, csengett az üllő, elkészítette a máso­dik patkót, a harmadikat, már a negyediken dolgozott. — Még vasat! — mond­ta. — Nincs több, mester úr — súgta neki a kisinas. — Mi az, hogy nincs több, hozd a szerszámokat — rendelkezett Szűcs Lajos. A gyerek hordta a lángba a mester saját készítésű szerszámait, a gyáriakat, a drága menetvágókészletet, a fúrógépet lendkerekestül. De ez sem volt elég. — Még vasat! — kiáltotta Szűcs Lajos, jó hangosan, hogy a kintiek is meghall­ják. — Emberek, vasat! A rácpácegresiek szétszé- ■ iedtek. . de nérh: telt - belé egy ■ perc, .már; jöttek 'is újra, a csíraistállókból vasviU.ákat: marhalancokjLt, a lóistálló­ból ióvakarökat. zái) la vasa­kat, kápakarikákat hoztak, az asszonyok hordták hazul­ról a faszenes vasalókat, pa- rázscsíptetőket, 111 néni hoz­ta a híres háromlábú vaslá­bosát,' a gyerekek a játéka: kát, röpikéket, gurigákat. Nyelte a patkó a vasat, de csak készen lett. — Nnna! — mondta a mester, és inge ujjával meg­törölte verejtékező homlo­kát. A segéd egy csurom víz volt, átizzadt a kisinas inge is. Sistergett a patára illesz­tett patkó, s az égett pata­szagba, ahogy az ördög lo­vához illik, egy kis kénkő-, szag vegyült, a mester be­verte a patkószögéket, egy kicsit egyengetett még a re­szelővei, aztán . fölegyenese­dett, a ló vasalt patája le­huppant a főidre! így szólt: dönn. — Na meg van patkóivá a lova — mondta Szűcs Lajos Az ördög, ahelyett, hogy megköszönte volna, artiku- látlan hangon fölvihogott, a lovára pattant, az övéről le- • oldott egy : bői zacskót. s Szűcs Lajos lába elé dobta Nagyon csörgött benne va­lami. — Itt a fizetség — mond­ta, és megsarkantyúzta a lovat. A ló könnyedén el akart ugrani, de Szűcs Lajos pat­kóinak súlya nem engedte meglepetésében majdnem térdre esett. — Gyia! — üvöltötte az ördög. • Az óriási dög nekiveselke­dett, ropogtak az ízületei, dagadtak az izmai, két első lábát nagjnehezen elemelte a földről, de vissza is zu- hantotta azonnal, a föld nagy recsegve-ropogva beszakadt, az ördög kétségbeesetten üvöltözött, de* mindhiába, zuhant a ló a patkó szakí­totta gödörbe, s zuhant vele kecskelábú gazdája is. Vész­jósló hangon morgott és re­megett a föld. s mielőtt ösz- szezárult volna a rusnya ördög és rusnya lova fölött, Szűcs Lajos gyorsan fölkap­ta a lába elől az ígéretes bőrzacskót, és utánuk hají­totta. Aznap nagy bált rendel­tek Rácpácegresen. s bár zenét csak hártyapapírral fölszerelt fésűk szolgáltatták, mivel Mészáros Juliska cite- rahúrjai is odalettek az ör­dög patkójába, azért égig ért a jókedv. S kedves uta­zó, ha egyszer Rácpácegres- re tévedsz, ne mulaszd el az egykori méhel előtt a füle­det a földre szorítani. Halk duhogást és döbögést fogsz hallani. Máig is küszködik a sálán Szűcs Lajos patkóival SZELES JÓZSEF: SZABADGYAKORLAT SZABÓ LÖFUMC: ÍJÉVI KATICA rövid ujjú ingben sétáló szavak közé elvegyülve hinni kell még a reményben kávéházi asztalon versek vágtatnak szabadon asszonyra várva ki hivatalból siet este a házinénivel ünnepeljük a karácsonyi ünnepeket két albérlet között mint kötéltáncosok mosolyogva ijesszük tudomásul: nincsen nem is lesz kötelünk megviselt a rúd kisebb lett át kell jutni mégis az érthetetlen költők versei érthetőek lesznek bátorság-ingben alkohol-ösvényt elhagyva a kétségbeesés hetedik emeletéről alászállva szögesdrót-szavak kerítéseit kikerülve hinni kell az ősz hajú csendes szavú reményben Hegyi házamból, vérpiros, kis remény, tavasz s nyár bogara, fedeles szárnyad emelintve vágyad már ki. szabadba vinne, réglátott katica. Vadkan csörtet a havas erdőn, s varjaival károg a tél. Bent víz vár, méz, lekvár-ajándék: hétszer hét nap kell, vagy talán még több is. hogy kint megélj! Túlkorai fény csalt elő: / ha még ablakomban maradsz. Az új évnek vagy hírhozója, mint a kéményseprő, a gomba s a szerencsemalac — ne menj hát halni, pici Hétpötty! Volna csak itt, példádon át szemeimmel hátra s előre, a hét pecséttel zárt jövőbe látna ma a világ! ■ Kisplasztikák Tavakul: Szövőnő iurij Grisko: Szorogiu festőművész Berczeller Rudolf: Drapériások felvonulása — Rigó Tibor felvételei «• S/nezsaaa Szmeonola: Alvók

Next

/
Thumbnails
Contents