Nógrád, 1987. november (43. évfolyam, 258-282. szám)

1987-11-28 / 281. szám

1987. november 28., SZOMBAT NOGRAD 5 A mérnökélet íratlan törvénye HA NEM TANULSZ, - NEM MARADHATSZ írta: Dr. Henczi Lajos, az MTESZ főtitkárhelyettese Az őszi parlamenti ülés­szak egyik felszólalója em- litelte, hogy nálunk a mérnö­kök 7—11 százaléka vesz részt rendszeresen továbbképzé­sén. Hozzáteszem azonnal, hogy keleten és nyugaton ennél általában kedvezőbb a helyzet. Japánban például a mérnökök több mint 20 százaléka képezi magát a diploma ’megszerzése után. Önmagában a hazai 7—8 százalékos mutatóval sem elégedetlenkednénk, ha nem ismerném a mögötte meg-, húzódó folyamatot. Az ipar­ban például a diploma utáni szakmai továbbképző tanfo­lyamon végzettek száma 1980—85 között tízezerről majdnem a felére csökkent, A mező- és erdőgazdaságban dolgozó ' mérnökök közül 1985-ben majdnem 5 ezren vettek részt szervezett to­vábbképzésben csaknem két­szer annyian, mint 1980-ban. Kérdezhetjük: az agráro- sok igen, az iparosok pedig nincsenek barátságban a to­vábbképzéssel? Vagy talán nem ismerik a régi magyar mondást, ami így szól: „Nincs senki, akinek tanul­ni ne kellene, és senki, aki­től tanulni ne lehetne.” Min­denesetre nem a két ága­zat közötti eltéréseket kívá­nom feszegetni, mivel az összkép kedvezőtlen. Hiszen a mezőgazdászok relatíve jobb helyezése is csak azt jelenti, hogy az agrárvég­zet tségűek megközelítően 10 százaléka ül csupán be időnként az iskolapadba. Á római klub figyelmeztetése Megszűnt az a kényelmes helyzet, hogy elég volt egy­szer megtanulni a tudo­mányt, vagy egyszer hosz- szabb vándorútra kelni, és ellesni az élenjárók gyár­tási fogásait. A. megszerzett ismeretanyag felezési idejét sokan 3—5 évre becsülik. Magyarán szólva nehezen tanulunk és gyorsan felej­tünk. Ez azért is elgondolkoztató, mert a magyar oktatási rendszerre — a műveltség és a szakmai képzést te­kintve egyaránt — az alul­képzés a jellemző. Az iskola által közvetített tudás elég­telen a jelen, de legfőkép­pen a jövőbeni követelmé­nyekhez képest. A megszer­zett tudásanyag természe­tes eróziója mellett a mun­kához szükséges ismeret- anyag jelentős részének élet- benmaradási ideje folyama­tosan rövidül. Ezért az ezek tárolására kijelölt rekeszein­ket gyakrabban ki kell ürí­teni és újakkal feltölteni. Nem a divattal való lépés­tartás, hanem az emberi munkavégző képesség szin- tentartása. vagy javítása céljából. Persze nemcsak a munká­ban. hanem változó vilá­gunkban is otthon akarunk lenni. Tamási Áron kérdez­te egykor: „Mi célra va­gyunk a világon? Azért, hogy valahol otthon legyünk benne.' Ne felejtsük el. hogy a változó világ meg­értéséhez. az ahhoz való alkalmazkodáshoz, a kör­nyezet és önmagunk meg­változtatásához, a társada­lomban való cselekvő jelen­léthez nélkülözhetetlen az ideológiai, szociológiai is­meretanyag. A műveltség alapelemei éppúgy elévül­hetnek. mint a szakmai is­meretek. Nehezen tudunk otthono­san mozogni mai világunk­ban, különösen akkor, ha a tanulmányi idő mindenek­előtt a hagyományos értékek átörökítésére, a tradíciók megtartására, felhalmozá­sára nyújtott csak módot, A római klub néhány éve közzétett. „A tanulásnak nincsenek határai" című zá­rójelentésében az innovációs tanulást. továbbképzést ajánlja, amelynek lényege a folytonos megújulásra való törekvés. A szerzők abból a tör­ténelmi tapasztalatból in­dultak ki, hogy az emberi tanulás történetének tanú­sága szerint az újat gyorsan elsajátító társadalmak 1 e 1 - virágoztak, azok, amelyek ezt elhanyagolták. leha­nyatlottak. Állításuk sze­rint az innovációs tanu­lásnak két fő eleme van. Az egyik a tudomány, a technika és a gazdaság vár­ható változásaihoz illeszke­dő ..iránykereső és időben előresiető" gondolkodás, a másik pedig az együttmű­ködést. a társadalmi javak' igazságos elosztását szolgáló emberi magatartás kifej­lesztése. Nem elhanyagol­ható az a körülmény sem, hogy az oktatás átlagos le­maradását a tudomány és a technika élvonalához képest: mintegy harminc évre te­szik. Ezt csak rendszeres továbbképzéssel, az új is­meretek szüntelen befoga­dásával lehet csökkenteni. Á munkaköri leírásban Legegészségesebb, ha a to­vábbképzés természetes bel­ső szükségletként nyilvánul meg. Ehhez persze le kell számolni azzal az illúzióval, hogy létezik ..befejezett tu­dás", és a diploma átvétele egyben a tanulási stációk utolsó állomását is jelenti. A továbbképzési szándék fel­keltéséhez, vagy erősítéséhez a feltételek megteremtésén túl megfelelő ösztönzők is kellenek. Mindenekelőtt az, hogy a tudást, a kreaktív és innovatív készsé­get a vállalatok. . inté­zetek belső értékrendjei kel­lőképpen honorálják a fela­datok porciózásánál és elis­merésénél, vagy például az előmenetelnél. Ekkor várható el. hogy a szaktudást az am­biciózus szakember igyekszik mindig a kor színvonalán tartani, és a folyamatos tanu­lást a mérnöki életpálya ré­szének tekinti. A fejlett nyugati országok mérnökeinek munkaköri le­írásában benne van, hogy is­mereteiket állandóan szink­ronba kell hozni a követel­ményekkel. Íratlan törvény- nyé vált: ha nem tanulsz, nem maradhatsz. Fakad ez abból a felismerésből, hogy a mérnök alkotóképessége el­sődlegesen tudásától. így fo­lyamatos továbbképzésétől függ. A vállalatok nem is saj­nálják az anyagi és időbeni ráfordítást a továbbképzéstől, mert egyik leghasznosabb és megtérülő beruházásának tartják. Persze az is magától értetődő, hogy ezeket a tu- dásgyarapitó képzési formá­kat a munkakör a szakma, a munkaidő értékes részének tekintik. Ettől a gyakorlat­tól idegen az a logika, amely a kemény, embert próbáló szakmai továbbképzés költ­ségeit legszívesebben a részt­vevők saját zsebéből fedezné, és a képzési időt a munka­időn kívülre helyezi. Nálunk is szükség van olyan vállalati és kormány­zati szemléletre és gyakor­latra, amely képes kedvező társadalmi légkört és feltéte­leket teremteni a szakmai to­vábbképzésnek. Húsz évvel ezelőtt például 120 forintot lehetett fizetni a mérrtökto- vábbképzést tartó előadónak egy óráért. Mára ez csak 180 forintra kúszott fel. Ha va­laki eg.v 6 órás kurzust vál­lal, ahhoz legalább 30 óra felkészülés tartozik. Hozzá­számolom még azt a 6 órát, amíg elmondja, akkor elju­tok a társadalmi munkához. Elvárható-e ezek után. hogy a szakma legkiválóbbjai be­szúrjanak a tudás adok-ka- pok ringjébe? Mit tartok megoldásnak? Feloldani a kifizetésre vonat­kozó jogi tilalmat és — ész­szerű limiteket tartva — az intézményre bízni, hogy be­vételei terhére megállapítsa az előadók javadalmazását. Erre a piac ma megadja a fedezetet. Ma még a díjazásban sza­bályosan alig lehet, különb­séget tenni a rutinszerű és a ténylegesen új ismereta­nyagot hordozó előadás között. E „részkérdés" mellett fontos­nak tartom, a bevezetőben említett parlamenti felszó­lalásnak azt a javaslatát is. amely a kormány, vállalati, intézményi vezetéstől azt kérte, az át- és továbbkép­zést tekintsék a szakma és a munkaidő értékes részének. A kormány ennek szellemé? ban módosítsa rendezvé­nyekről, illetve a tanfolya­mokról kiadott határozatait. Fizessék meg a jó oktatót! Ma a mérnök (de a szak­munkások) továbbképzésével is nagyon sokan foglalkoz­nak. Örömtelinek tartanám, ha ez a paletta 'még színeseb­bé válna. Ehhez persze kell eg.v egységes koncepció, amely az egyes"továbbképzési elemeket arra bízza, aki azt a legjobban, legszínvonala­sabban és a legolcsóbban tudja megcsinálni. Elsősor­ban nem új intézmények lét­rehozására kell gondolni. Ar­ra persze igen, hogy me­gyékben is az együttműkö­dés, és ne a rivalizálás' jelle­mezze a továbbképzést vég­ző szervezetek viszonyrend- szerét. Az irányított egyéni tanu­lással és távoktatással kom­binált egyéni önképzés mel­lett a belátható jövőbe is nagy felelősség hárul az egyetemek oktató-kutató, va­lamint az ágazati, illetve szakmai továbbképző intéze­tek bázisain történő poszt- granduális tanfolyami to­vábbképzésre. Mindkettő fel­tételez egy jól működő inf- ‘ i astruktúrát, amelybe a színvonalas műszaki folyó­irat és könyvkiadás éppúgy beletartozik, mint a külföl­di tanulmányutak, hazai ta­pasztalatcserék bővülő lehe­tősége. A továbbképzési intéz­ményrendszer régi szereplői a tudományos egyesületek is. amelyek gyorsaságukkal és rugalmasságukkal képesek jól kiegészíteni az állami ok­tatást, vagy lefedni a tovább­képzési fehér foltokat. Re­mélhető, hogy javuló feltéte­lekkel és bővülő lehetőségek­kel, jogosítványokkal a jö­vőben egyenrangú részesei lehetnek a szakmunkás- és mérnöktovábbképzésnek. Cifra idők nyomába* IPARI PORTRÉ GYARMATRÓL ötven évvel ezelőtt írta Szabó Zoltán Cifra nyomo­rúság című szociográfiá­ját. Hetek, hónapok kellettek ahhoz, hogy nem is a teljes­ségre törekedve (amihez még több idő kellene) számba ve­gyük azt a balassagyarmati kulturális értéket és hagyo­mányt, amelynek folytatása megváltozott tartalommal a maiak életét gazdagítja, de amelynek ötven évvel ez­előtti meglétét Szabó Zoltán egyszerűen lesöpörte. Igaza abban volt, ami kizárólag tény, tehát semmi köze nincs egy városról alkotható értékítélethez: semmiféle ko­moly ipar, vagy pláne nagy­ipar itt nem létezett a har­mincas évek második felé­ben. Ehhez újabb harminc! év kellett. A hatvanas évek megyei iparfejlesztési-telepí- tési politikája vezetett el a gyarmatiak erős akarata és leleménye mellett a valódi kezdetekhez (más kérdés, hogy már ez is elég későn jött). A város ipari arculatának egyik leginkább meghatáro­zó vonása a kábelesek ittlé­te. Történetük két részben következhet most. hiszen sokoldalúan tanulságos — amint erről a Balassagyar­mati Kábelgyár fődiszpécse­rével, a gyári pártvezetőség titkárával, Patterman János­sal beszélgetve meggyőződ­hettem. Akárcsak az ő pél­dája is mutatja, mit jelen­tett itt az ipar meg­jelenése elsősorban azok számára, akik, mint Pat­terman János (szügyi születésű, édesanyja törzsö- kös gyarmati és jó régen persze ő maga is), képzett­ségük szerint az ipart vá­lasztották életkezdésük ide­jén. Ha nincs akkoriban a már működő kábeldobgyártó és ma fémipari vállalatként tisztelt fejlődő üzem — va­lahol Vácott (ahol techni­kusként tanult), vagy Pest megyében helyezkedett vol­na el. A város akkori vezetői és az ipartelepítésben felelős megyei irányítás jó döntése volt a kábelgyár gyarmati meggyökereztetése, amelynek már a kezdeteinél ott talál­juk vagy száz társával együtt Patterman Jánost. Hatvanhétben egy valamiko­ri rozsföld tereprendezésével kezdődött a kábelgyári hon­foglalás, aztán egy lakóko­csiból folyt a munka irányír 1ása: valóságos győzelemnek és igazi fordulópontnak szá­mít máig az első csarnok el­készülte, betelepítése húzó- és sodrógépekkel (elsősorban persze a pesti anyavállalat­tól kapott matuzsálemekkel). Az a csarnok fogadta be egyszerre a gépeket, a mel­léjük álló rendkívül fiatal munkásokat, a főmérnöki irodát, a sarokban a mára mintegy száz! dolgozót fog­lalkoztató, nevelő karbantar­tó részleget — mindent. Már az első termelési év­ben 125 millió forintos érté­ket állítottak elő, ilyen kö­rülmények között. Aligha té­ved, aki azt állítja, hogy azért, mert nagyon akartak; többségük a város szülötte­ként elsősorban ipari terme­lésben szeretett volna dol­gozni, de már akkor is vagy harminc-negyven százalékuk volt a környék községeiből való (ez az arány máig meg­maradt). A munkássá válás és egy új gyarmati ipar mű­velése egyazon időben csak úgy valósulhatott meg, ha mindent felgyorsítanak. Akkoriban szinte minden­ki lartult. Aki a kezdeteknél itt dolgozott, az egy főmér­nököt (Pestről jött) beszámít­va, valamennyien a mi vidé­künkről származva akartak és tudtak kábelesek lenni. .Patterman János Ami sok tekintetben „speciá­lis műfaj" az iparon belül, hiszen sem az egyetemen, sem a szakmunkásképzésben nem volt kábelgyártó szak­mai oktatás — mindezt itt valósították meg részben az egyetemmel, részben a kép­zéssel közösen. Azok, a ti­zenhét évvel ezelőtti huszon­évesek, jórészt ma is itt dol­goznak, s egészen bizonyos, hogy saját munkáskollektí­vájuknak alkotását is látják a kábelgyár mai gyökeresen megváltozott képében, hely­zetében, miközben a régi munkásértékekre néző hittel vallják, hogy kábelesnek lenni „valami egészen más dolog... ”, s hogy a kábe­lek tulajdonképpen fantaszti­kusan szépek tudnak lenni. Ez a gyár, miközben erős vonást rajzol a város képé­re, maga is a város része mindenoldalúan. Két és fél milliárdot meghaladó terme­lési értékének mintegy fele export, s annak is a fele to- késelszámolású piacra kerülő korszerű, nagyon jó minősé­gű termék! A gyarmati ká­belesek adják a Magyar Ká­bel Művek exportjának mint­egy 98 százalékát (ottjár- tunkkor svédekkel tárgyal­tak, vezetőjük kínai útra készül!), és az ország ex­portképes vállalatainak so­rában is a negyven-valahá- nyadik helyen állnak, ami nem csekélység, ha az egy­kor mindössze seprűt és ecsetet (Szabó Zoltán ideje) gyártó várost nézzük. Fejlő­désük csomópontjaira, for­dulóira még majd visszaté­rünk. most a város és a gyár kapcsolatának néhány vonását figyeljük. A kezdeti időben a város amúgy is kedvező lakásépí­tési (később munkáslakás­építési) lehetőségei között az új munkásoknak és műsza­kiaknak egy éven belül la­kást tudott adni a gyár ép­pen a rendkívül szoros vá- rosi-tanácsi-politikai kapcso­lódása révén. Ehhez hozzá­járult az az erős érzés, ami a kábeles fiatalokat kezdet­től megragadta, hogy itt akartak élni. boldogulni és miközben minden módon tö­rekedtek a munkássá válás­ban egymást is tanítva, fe­gyelmet tartva, minőségre ügyelve — körülöttük, ' ve­lük felépült egy áj Gyarmat. A város velük együtt fej­lődött s nyújtott olyan igazi komfortérzést, amelyben ben­ne voltak a mindenkor meg­lévő kulturális, elérhető ér­tékek is! Egyben a gyereke­iknek is látható jövőt raj­zolt az itteni fejlődés. így érthető igazán, hogy miért lehet ott a többiekkel együtt szinte mindenben a kábel­gyár kollektívája, ami gyar­mati ügy — legyen szó óvo­dáról. tornateremről, villa­mosítási munkáról. kábel- anyagról. nyírjesi tórendszer gondozásáról, vagy például más. a város egészét gazda­gító feladatról. A mai gyár korszerű gépei mellett nagy­részt sóját nevelésű kábel­gyártó szakmunkások dol­goznak. és továbbra is igaz, amit a hetvenes- évek elején vallottak, hogy a képzés fon­tos. mert ..minden először a fejekben alapozható meg. . .” Korszerű technika jellemző rájuk, nem véletlen (nyil­ván). hogy a delegációk „kedvelt helye" jó régen a gyarmati kábelesek második otthona. . . Volt olyan év, hogy hu­szonöt kábeles család kapott úi otthont. de volt olyan időszak is éppen a fiatal munkás- és műszaki gárdát tekintve, amikor a hétszáz dolgozóhoz vagy hatszáz! gyerek is tartozott. Ma, ami­kor folytonosan az értékek és a közösségek változásá­ról, sőt válságáról beszé­lünk, alighanem az egyik legbiztatóbb pont, gondjai mellett is, az a munkás- és műszaki kollektíva, aki majd két évtizede vallja magát kábelosnak, s amelyről még további részleteket-összefüg- géseket érdemes megismerni itt Gyarmaton... T. P. L. Kulcsár József képei Két és fél milliárd termelési érték alkotói évente a gyar­mati kábelesek. Szabadvezetékből és erősáramú kábelből a gyarmati kábel­gyár a legfontosabb exporttermelő. I

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents